"Agyilag a legnehezebb"

Nem bírják sokáig cérnával a kórházak elfekvőire kerülő emberek. Sokan meghalni érkeznek, mások viszont nem is kifejezetten betegek, mindössze az öregedéssel járó gondokat szeretnék megelőzni, de csak kiüresedett ápolókkal, hangoskodó rokonokkal és verekedő betegtársakkal találkoznak. Agyilag a legnehezebb kihúzni, nekik is, az ápolóknak is. Alternatíva van, de az idősotthonok drágák, az állam pedig nem sokaknak fizet az otthonápolásért. Ezen változtatna a szociális tárca: a mindenkit elnyelő krónikus osztályok helyett személyre szabott ápolással öntenének lelket a  problémás öregekbe.

Krónikus osztály, ápolási osztály, krónikus belgyógyászat - a más-más elnevezések valójában ugyanazt takarják a különböző kórházakban: az elfekvő osztályokat. Sokan vannak, akik életük utolsó hónapjait, heteit töltik ezeken az osztályokon, de olyan is akad, aki években méri az időt. Az elfekvőkről kialakult kép - az általunk felkeresett kórházak tanúsága szerint - mit sem változott az utóbbi években: bár a kórházi átszervezések miatt az ágyszámok nőttek, az ott dolgozókból inkább hiány van.

Nem terjengnek rossz szagok és nem mondhatni azt sem, hogy szemmel látható lenne a kosz vagy az elhanyagoltság az általunk felkeresett fővárosi kórházakban. A Nyírő Gyula Kórház krónikus osztályát mégis nyomasztó elkeseredettség uralja, és ez nem csak abból adódik, hogy a betegek többsége már sosem tér haza innen. A helyzet mindenki számára az elviselhetetlenség határán mozog: a hozzátartozók és a bent fekvők nemtörődöm ápolókra panaszkodnak, a nővérek viszont annyira kimerültek, hogy egy-egy hangosabban reklamáló rokontól már sírógörcs kerülgeti őket.

A kórtermek zsúfolva vannak ágyakkal, minden szobában hat-hét ember fekszik, a helyszűke csak még nyomasztóbb attól, hogy az ágyak végében járókeretek várakoznak. A betegek egy része nincs tudatánál, a plafon felé mered, vagy a fal felé fordul, az ébren lévőket viszont némileg felpezsdíti a látogatók érkezése. Fejük felett nyomtatott A4-es papíron a keresztnevük - hogy ne kelljen mindig bemutatkozni, magyarázta az ablak melletti ágyban fekvő Saci, aki lelkesen csapott le a lehetőségre, hogy valaki végre szól hozzá.

"Különböző nívójú emberek kerülnek egy szobába, hiába, a krumplipucolóval nem beszélhetek irodalomról" - nézett körbe sajnálkozva a 90 felett járó asszony. A nővérekkel szót váltani sincs esély, annyira túlterheltek, hogy szinte repülnek az ágyak között - mondja. Látogatója azért akad, lánya mindennap felkeresi. A könyvet olvasó asszony láttán elkerülhetetlen a kérdés, hogy mit keres egyáltalán ezen az osztályon, azt mondta, a bajt szerette volna megelőzni, súlyosbodó csontritkulása miatt attól tartott, hogy elesik otthon és még a telefont se tudja felemelni, hogy segítséget hívjon.

Nem csak az irodalomról esik kevés szó

A folyosón a hozzátartozók nagy rutinnal mozognak, ők is részeivé váltak az ápolási csapatnak. A panaszáradat hamar megindul, bár a rokonok egy része természetesnek veszi, hogy a beteg ellátását maga végzi. Az egyik kétágyas szobában egy idős házaspár fekszik, a másikban két asszony, akik mellett egész nap ott vannak hozzátartozóik: kezelik az oxigénpalackot, etetik őket, áthúzzák az ágyat, ha úgy adódik. "Nyugdíjas vagyok, annak nehéz, aki dolgozik, annak meg a legnehezebb, akinek senkije nincs" - mondta felesége ágya mellett őrködő férfi.

"Tudja mit tartok a legembertelenebbnek?" - fordult felénk egy másik látogató. "Hogy azt is pelenkázzák, akik még érzik, hogy mikor kell vécére menni, de kimenni nem tudnak" - a nővéreknek nincs ugyanis idejük ágytálakkal szaladgálni. A betegek elhagyják magukat, az ingerszegény környezetben fizikailag és szellemileg is leépülnek.

Az indulatok néha előtörnek a látogatókból, előfordul, hogy a hangjukat is felemelik. "Azt mondták, hogy vegyünk kenőcsöt a felfekvés ellen, de egy grammot se használtak belőle, hiába kértük azt is, hogy néha emeljék meg, forgassák meg az ágyban" - mesélte egy név nélkül nyilatkozó fiatal lány, akinek édesapja kedd éjjel halt meg az osztályon. Még nem tudja, hogy tesznek-e panaszt az ellátás miatt, de úgy látja, hogy a több betegség miatt is kezelésre szoruló férfi állapota csak romlott az ott töltött egy hónap alatt. Legyengült édesapját az egyik beteg éjjel arcon ütötte, amikor panaszt tettek, a nővérek válasza annyi volt, hogy nem tudtak mit csinálni, néha őket is megverik a betegek.

A legszükségesebbeket elvégzik

Az osztály 48 ápoltjára 2 nővér jut - a számok hallatán nem meglepő, hogy a személyzet csak a legszükségesebb teendőket képes elvégezni, ennél többre már nincs idő. A munka mégis inkább szellemileg megterhelő, mint fizikailag. "Agyilag a legnehezebb, leszívják az agyunkat" - mondta a szintén neve elhallgatását kérő ápolónő. Fél éve dolgozik az osztályon, szabadságra nem tudott menni, legutóbbi fizetése 67 ezer forint volt. Etetés, gyógyszerezés, pelenkázás, mosdatás és el kell végezni a papírmunkát is - sorolta a napi programot, amiben nincs megállás.

Az osztályon tapasztalható emberhiányt elismerte a kórház főigazgatója is. A lelkileg, idegileg, és fizikailag is megterhelő krónikus osztályra nagyon nehéz nővért találni, csábítóbb fizetést pedig nem tud miből ajánlani. Szerinte ideális az lenne, ha hat betegre jutna egy ápoló a krónikus osztályon. Vadnai Mariann főigazgató csak mosolygott szerinte naiv kérdésünkön, hogy az ott dolgozóknak van-e valamilyen speciális regenerálódási lehetősége.

Az elfekvőket négy évvel ezelőtt vizsgálta az Országgyűlés szakbizottsága is, a vizsgálatban arra a megállapítása jutottak, hogy több helyen nincsenek meg az emberhez méltó ellátás körülményei, nagy előrelépés a vizsgálat óta sem történt.