Göncz Árpád tévébeszéde <br/>

Honfitársaim, kedves barátaim!

Tíz esztendővel ezelőtt az ország népét megtestesítő, szabadon választott Országgyűlés úgy határozott, hogy visszatér szabadságharcba torkolló két forradalmunk útjára, és társadalmunk életének alapjává a népfelség elvét - a demokráciát -, hazánk államformájává a köztársaságot nyilvánítja.

A legelső történelmi pillanatban, amikor két elveszített világháború minden politikai és erkölcsi következménye, négy évtizedes katonai megszállás után függetlenségünket visszanyerve, ezt önakaratából megtehette. Döntése történelmi határvonal: népünk évszázadokig szolgált hol tiszteletreméltó, s az emlékezetében mindmáig élő, hol arra méltatlan, nyakára telepedett urakat, míg ezután - bízzunk benne: belátható időnk végezetéig - az ország választott vezetői fogják szolgálni az ország népét.

Ekkor, tíz esztendővel ezelőtt, ruházta rám az Országgyűlés a köztársaság elnökének - a nép első szolgájának - tisztét. Jogkörét szigorúan elhatárolva a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalomtól. Történelmi tapasztalatok alapján: az országnak egyszer s mindenkorra elege volt a botcsinálta kényurakból. Az alkotmány pontosan megszabta a tisztség jellegét és betöltőjének feladatát. "A köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét, s őrködik az államszervezet demokratikus működése fölött."

Kifejez és őrködik. Ez nem hatalmi jogosítvány. Az alkotmány még az elnök kegyelmi jogkörét is miniszteri ellenjegyzéshez köti. A törvények alkotmányosságával kapcsolatos aggályaival csak az Országgyűléshez folyamodhat. Vagy az Alkotmánybírósághoz. Az alkotmány érdemi hatalmat csak háború vagy rendkívüli állapot esetén ád neki.

Szolgálatának hitelét tehát csak a szavai - azok meggyőző ereje, igazságtartalma - támasztja alá. Ha e szavak az ország népének - a nép többségének: gazdagnak, szegénynek, tanultnak, tanulatlannak -
vágyait, aggályait fejezik ki.

Ha igen, a köztársaság elnöke akár az ország élő lelkiismerete, népének szószólója is lehet.

Aki ebben a minőségében magának a népnek felelős. Erkölcsi értelemben. Mert a megbízatása végeztével az mond fölötte ítéletet.

Meg a tulajdon lelkiismerete. Hogy sikerült-e valóban hű szolgája lennie azoknak, akiknek szolgájuk nincsen.

Mindkét ítélet nyomósabb, mint bármiféle bíróságé. Mert mindkettő emberi lélekben formálódik, s így megfellebbezhetetlen.

Az ország, amit az elnökségem előtt is ismertem, s tíz év alatt még mélyebben megismertem, ez idő alatt alapjaiban változott meg.

Politikai rendszere átalakult: parancsuralomból a nép uralmává. Annak minden erényével és gyöngéjével egyetemben.

Gazdasági rendszere átalakult: államilag irányított tervgazdaságból magántulajdonon alapuló piacgazdasággá. Annak minden erényével és gyöngéjével egyetemben. Hazánk, a volt Szovjetunió egykori csatlósa, ma az Észak-atlanti Szövetség tagja, s belátható időn belül az Egyesült Európa egyenjogú tagországa lesz.

Azé az Európáé, ahol a szabadság és a törvény előtti egyenlőség elvileg mindenki jussa. Mindenkié - aki élni tud vele.

De mindmáig nem vagyunk emberközpontú ország. Ahol az iskola értelemszerűen a gyerekért van, s a kórház a betegért. A "hivatal" Kovács úrért és Szabó néniért. Nem azért, hogy az aktájukat lezárja, hanem hogy kézen fogja őket, megoldja a gondjukat, bajukat, ami miatt az álmuk nyugtalan.

Ma - tíz évvel a rendszerváltás után - az ország még mindig visszhangzik a csatazajtól. A kezek ökölbe szorulnak ahelyett, hogy végre valahára simogatnának. Ellenséget keresünk ott, ahol könnyűszerrel barátot lelhetnénk.

Hadd ismételjem meg, amit tíz éve mondtam: ideje, hogy Magyarország arcára visszaköltözzék a mosoly.

Igaz: a társadalom nem igazodik pontosan a rohamos fejlődés parancsához. A továbbélő múlt legalább olyan mélyen hat, mint a vágtató jelen. Amivel lépést tartani ugyancsak nehéz. Ember és társadalom vagy száz év hordalékát, tömérdek előítéletét hordozza magában. Kiszűrnie még sem bátorsága, sem ereje, s tán ideje sem volt. Igazában tudatára sem ébredt. Nem képes oldani az örökölt ellentétek és az együttműködés kényszere között a feszültséget. Jóllehet ez tenné a közösség mindennapjait igazán élhetővé.

Pedig a múltunkkal legalább szembenézni igenis képesek volnánk. Hiszen azt is a valamikori jelen kényszere formálta.

Azért, hogy a társadalom megbéküljön, ma közösen vagyunk felelősek. Ha elmulasztjuk, napjaink elherdált békességét a gyermekeink fogják számon kérni rajtunk.

A békességszerzésre - nekem - egyetlen eszközöm volt: az emberi szó. Lehet, hogy tévedtem. Nem is egyszer. Lehet, hogy kimondtam, amit nem kellett volna. Lehet, hogy hallgattam, amikor szólnom kellett volna. De a csönd néha a szónál is messzebbre hangzik.

Az elmúlt tíz év során sokan segítettek: mindenekelőtt a közvetlen munkatársaim, s rengetegen, akik akarva-akaratlanul tanáccsal szolgáltak. Talán anélkül, hogy tudtak volna róla.

Mindannyiuk munkáját minősíti az a tömérdek, csupa szeretet méltató levél, amit közös munkánk végeztével az ország valamennyi részéből az utóbbi időben kaptunk és kapunk. S amit mindannyiunk nevében ezúton is szívemből köszönök.
Négy kormánnyal dolgoztam együtt. Egyikükkel sem értettem mindenben egyet. De jó szándékukban nincs jogom kételkedni. Hazánk tíz esztendei, szakadatlan fejlődése bizonyítja, hogy mind a négy okkal épített elődje olykor nagyon is hálátlan munkájára.

Eredményeikért elismeréssel tartozom mind a négynek. Az országnak meg tisztelettel jövőbe tekintő kitartásért. S hálával hazánk valamennyi polgárának, határainkon túl élő magyar testvéreimnek, erőt adó és irányt mutató szeretetükért.

Végezetül: hadd mondjam ki azt az egyetlen mondatot, amit Isten segítségével közösen végzett tízévi munkánk utolsó napján joggal és okkal kimondhatok:
köszönöm, Magyarország!

(MTI)