Ugrin Emese a Kereszténydemokrata Néppárt akkori főtitkára<br/>

 

Ugrin Emese a Kereszténydemokrata Néppárt főtitkára volt a választások idején, s ebben a pozícióban a kampány alatt mindenhol jelen kellett lennie. "Nagyon fárasztó időszak volt. Akkor még nem autóval jártam - hát az egy érdekes történet volt, amikor egy nap alatt mondjuk Szombathelyen, Budapesten és Tatabányán is volt kampánygyűlés. Itt már mindenki mindent bedobott, a családot is, félelmetesen fárasztó volt. És volt persze romantikus oldala is: amikor 4-5 napig jártuk a hajdúsági falvakat, akkor odamentünk éjjel, saját kezűleg kiragasztottuk a plakátokat, aztán reggel mentünk a gyűlésre. Egy-egy ilyen gyűlésen aztán gyakran hihetetlen mély sebek fakadtak fel. Az ilyen találkozók sokszor úgy zajlottak, hogy elmondtam, hogy ki vagyok és mit akarok, aztán az emberek elkezdtek hozzászólni, s a hozzászólásoknak körülbelül annyi közük volt a bevezetőhöz, mint a történelemnek a matematikához.

Hihetetlen dolgokat hallgattunk végig: kínzások, internálás, börtön... Én addig azt hittem, hogy ha az ember negyven évig el tudja nyomni magában ezeket a fájdalmakat, akkor ez kezelhető, ez már a történelem lapjaira került. Ez nagy tévedés volt, de szerintem ezt a katarzist végig kellett élni. A másik jellemező dolog az volt, hogy az emberek gyakran, főleg vidéken, még féltek, hiszen a régi hatalom még ott volt. Nemegyszer előfordult, hogy jött valaki és azt mondta: "én magukhoz jövök, de a férjem más párthoz megy." A mai napig sem tudom eldönteni, hogy ez véleménykülönbség volt, vagy inkább diplomácia: osszuk meg magunkat.

A választás első fordulójának éjszakáján a pártházban voltunk, az egész vezetőség. Az öregek igényelték ezt, akik arról meséltek, hogyan is volt ez régen. A második forduló éjszakáján viszont a kisgazda székházban voltam, mégpedig a tévések kérésére, mert onnan tudtak közvetíteni. Amikor vége lett a felvételnek, hazajöttem az apukámékhoz, itthon néztük tévén az eredményeket. Olyanok voltunk, mint egy telefonközpont, állandóan hívtak a rádióból, nyilatkozni kellett. Nem voltam ideges, hiszen tudtam, hogy nem kell attól félni, hogy mi olyan borzasztó nagy párt leszünk. Számomra az alapkérdés az volt, hogy bejussunk a parlamentbe, és ezt a kopogtatócédulák összegyűjtésénél már látni lehetett. Azt még a székházban megtudtam, hogy egyéniben nem jutottam be, de emiatt nem aggódtam, hiszen a listán ott voltam.