Véget vetettünk a kétezer éves hidegnek

Hosszú, az összes földrészre kiterjedő lehűlési időszaknak vetett véget a 19. század végén kezdődött globális felmelegedés. Kontinensekre bontva rekonstruálta az utóbbi kétezer év időjárását egy nemzetközi kutatócsoport. Kiderült, hogy Tiberius, Nero és Titus római császár uralkodásának idején Európában még melegebb volt, mint most.

Egyedülálló időjárási térképet készített a klimatikus és környezeti hullámzások tanulmányozására 1991-ben létrehozott PAGES (Past Global Changes - Múltbeli Globális Változások) nevű szervezet nyolcvan kutatója. Megállapításuk szerint valamennyi földrészen érezhető volt a csaknem kétezer éven át érvényesülő általános lehűlés, jóllehet a klimatikus ingadozások régiónként jelentősen különböztek. A folyamat a 19. század vége táján tört meg, akkor kezdődött a jelenleg is tartó felmelegedés. Ez a fő eredménye a Nature Geoscience folyóiratban közzétett átfogó elemzésnek.

Vizsgálják a nyugat-antarktiszi jégmezőből, a WAIS-ból vett mintát Forrás: T. Bauska

A kutatók hét földrészről gyűjtötték be a szükséges információkat 511 helyi-körzeti klimatikus adatbázis anyagából merítve. A kontinensekre és régiókra tagolódó hőmérsékleti sorok létrehozásánál matematikai modelleket is alkalmaztak, jégmintákat, a fák évgyűrűit és pollenadatokat is elemeztek.

"Az egyes földrészeken bekövetkezett hőmérsékleti módosulás szembetűnően hasonlóbb volt egy-egy féltekén belül, mint az északi és a déli félteke viszonylatában. Voltak eltérő periódusok, mint például a középkori klímaoptimum vagy a kis jégkorszak, de ezek kivételnek számítanak, nem pedig globális szintű mintának" - mondta Heinz Wanner, a Berni Egyetem professzora.

A lehűlést a vulkanikus tevékenység felerősödése, a napsugárzás csökkenése, a szárazföldeket borító növényzetben bekövetkezett változás és a Föld pályának a napfény mennyiségében is megmutatkozó módosulása idézte elő. Nagyjából 1500 táján a hőmérséklet mindenhol a hosszú távon érvényesülő átlag alá esett, de a változás az Északi-sarkon, Európában és Ázsiában több évtizeddel korábban állt be, mint Észak-Amerikában vagy az egész déli féltekén.

Az ábra azt mutatja, hogy melyik földrészen volt melegebb vagy hidegebb egy-egy 30 éves periódusban az 1190-1970-es évekhez viszonyítva. A szaggatott vonal jelzi azokat a korszakokat, amikor hidegebb volt a vulkáni tevékenység és a kevesebb napsugárzás miatt Forrás: PAGES 2k Consortium, 2013

Harmincéves periódusokra bontva a hőmérsékleti átlagokat a kutatók azt találták, hogy az 1971-2000-es időszak bizonyosan melegebb volt, mint az utóbbi 1400 év bármely harminc évet átölelő szakasza. Az átlagnál hűvösebb harmincéves időszakok 830 és 1910 között kiváltképpen gyenge naptevékenységek és erős trópusi vulkáni kitörések idején voltak megfigyelhetők. A két jelenség gyakran egyszerre hatott, aminek köszönhetően 1251 és 1820 között öt olyan jól megkülönböztethető, 30-90 évre kiterjedő periódus jelentkezett, amikor az átlaghőmérséklet észlelhetően visszaesett.

A 20. századi felmelegedés mértékét vizsgálva a PAGES munkatársai kimutatták, hogy az átlagot tekintve az északi féltekén kétszer akkora volt, mint a délin. Az Antarktiszt leszámítva az összes vizsgált régióban a 20. század bizonyult a legmelegebb vagy a második legmelegebb évszázadnak. Kétezer évvel visszamenve az időben kiderítették azt is, hogy egyes régiók átéltek melegebb harmincéves időszakot is, mint amilyet 1971 és 2000 között rögzítettek. Ilyen periódus létezett például Európában valamikor Kr. u. 21 és 80 között.

A PAGES közleménye szerint a klíma jövőbeli alakulását jelző modellek elsősorban az üvegházhatású gázok felhalmozódását vizsgálják, azonban az éghajlatváltozást természeti tényezők is befolyásolják, és az egész folyamatot még bonyolultabbá teszi a klíma természetes változékonysága.