Ilyen volt a tömeggyilkos szmog

Borsóleves színű, az orrot és szemet csípő, szénfüstös levegő, amelyben csak méterekre látni. Hatvan éve történt a londoni szmogkatasztrófa, amely miatt több mint négyezren haltak meg 1952 decemberében.

Londonban nem is olyan régen még kapható volt a Londoni szmog címkével ellátott színes konzervdoboz, amelyet a turisták szuvenírként vihettek haza. A tragikus 1952-es füstköd azonban nem turistalátványosság volt. Az év december 4-én egy hideg anticiklon (magasnyomású levegő) ült meg London fölött. Mivel teljes volt a szélcsend, napokig ott is maradt. A várost másnapra sűrű, kéményfüsttel és kipufogógázokkal kevert köd takarta be, és bénította meg az életet.

Kendőkkel próbáltak védekezni a londoniak

Borsóleves színű levegő

A szmog kialakulásához több tényező járult hozzá. A legnagyobb problémát a tömeges széntüzelés okozta, hiszen a hideg időjárás miatt több szenet használtak fel, méghozzá az olcsóbb, nagyobb kén-dioxid-tartalmú fajtából. A helyzetet súlyosbította, hogy London külvárosában több széntüzelésű erőmű is működött.

A levegő minőségét tovább rontotta a járművek kipufogógáza (a villamosokat több vonalon ekkoriban váltották fel a dízelüzemű buszok), és a La Manche csatorna felől is nagy mennyiségű szennyezett levegő érkezett. A levegő színe sárgásfeketére változott a nagy mennyiségű kátrányos koromrészecske miatt, amelyet a londoniak "borsólevesnek" neveztek el.

A levegő páratartalma megközelítette a 100 százalékot. A szmog a harmadik-negyedik napon már annyira sűrű lett, hogy a szülők nem engedték gyermekeiket iskolába, mert eltévedhettek volna útközben. A szúrós szag csípte az orrot és a szemet, a korom fanyar ízt hagyott a szájban; ha valakinek okvetlenül el kellett hagynia otthonát, orrát és száját zsebkendővel takarta be.

A metró kivételével megállt a közlekedés, az autók sem közlekedtek, hiszen a látótávolság még nappal is méterekre csökkent. Ha valaki gyalog indult útnak, csak csoszogva, lépésenként tudott előrejutni, mert azt sem nagyon tudhatta, meddig tart a járdaszegély. A betegek nem jutottak el a kórházakba.

Először maradt el meccs a Wembley-ben

Éjszaka a helyzet még rosszabbra fordult, mert az utcai lámpák fénye nem hatolt át a sűrű ködön. A vasúti közlekedés fenntartása érdekében a kereszteződések közelében ködjelzőket helyeztek a sínekre, amelyek a vonat kerekeivel érintkezve a vadászpuskához hasonló hangot adtak ki, de később már ez is hiábavalónak bizonyult. A szmog még az épületekbe is beszivárgott, így a színházi előadásokat, filmvetítéseket is fel kellett függeszteni - a közönség egyébként sem sokat élvezhetett volna belőlük az állandó köhögés miatt.

A londoni Wembley stadionban 1923-as megnyitása óta először maradt el mérkőzés. A bűnözési ráta is emelkedett, a rablók a ködöt kihasználva törtek be lakásokba, üzletekbe. Amikor a szmog végre felemelkedett a városról, nyálkás koromréteget hagyott maga után a kültéri felületeken, amelyet csak a néhány nap múlva megérkező eső tudott lemosni a házakról és a növényekről, így az utcákon fekete esővízpatakok csordogáltak.

Több mint négyezer áldozat

A londoniak már hozzá voltak szokva a szmoghoz, a várost ért csapás súlyosságára csak a halottkémek és orvosok aggódó jelentései nyomán döbbentek rá. Az egészségügyi minisztérium jelentése szerint a négy nap alatt és a következő hetekben 4075 ember halt meg és közel százezren betegedtek meg. A szmog áldozatai főként a fiatalok és idősek, illetve betegek közül kerültek ki.

A légzőszervi fertőzés következtében hypoxia, vagyis oxigénhiányos állapot állt elő, majd a szennyeződés bekerülve a tüdőbe gennyes fertőzést idézett elő. A halálesetek többségét tüdőgyulladás, gennyes hörghurut okozta. Nagy-Britannia történetének legsúlyosabb levegőszennyeződése nyomán nyilvánvaló lett, hogy szükség van a korszerű környezetvédelemre, újra kell gondolni a levegőszennyezés csökkentésének kérdését.

Több törvény is született, közöttük az 1956-ban elfogadott Tiszta Levegő-törvény, amely a levegőszennyezés elleni harc első lépései közé tartozott. A háztartásokat pénzügyi eszközökkel támogatták, hogy a széntüzelésű kályhákat gáz vagy villany alapú fűtésre, illetve központi fűtésre cserélhessék. Minden intézkedés ellenére tíz évvel később, 1962 decemberében újabb szmog kerítette hatalmába a várost, igaz, ez már távolról sem volt annyira súlyos, mint az egy évtizeddel korábbi.

Sűrű füstköd évszázadok óta kialakul Londonban. A közvetlenül az I. világháború után készült fotón a tájékozódást segítő gázláng látható a Trafalgar Square-n

Már 700 éve próbálták betiltani a szenet

Angliát a szigetet meghódító rómaiak is a pára, a köd és az eső országának tartották. Londonban mindehhez járult már a középkorban is a fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor keletkező korom, az így kialakuló füstködöt nevezték el az angol smoke (füst) és fog (köd) szavak összevonásával szmognak.

I. Edvárd király a 14. század elején rövid időre betiltotta a szénnel történő fűtést, persze nem sok sikerrel, a viktoriánus korban pedig a londoni hétköznapokhoz hozzátartozott a szmog. A feljegyzések szerint 1813 decemberében is szénkorom-szagú, több napon át tartó szmog borította el a várost: az utcák egyik oldaláról nem lehetett látni a másikat a brit meteorológiai szolgálat, a Met Office történelmi összeállítása szerint.

Hasonló időjárási-légszennyezési helyzetben 1873 decemberében 40%-kal emelkedett a halálozási ráta a megszokotthoz képest a brit fővárosban. Jóval többen haltak meg az átlagnál az 1880 januári, az 1882 februári, az 1891 decemberi és az 1948 novemberi szmog miatt. A legrosszabb állapotok rendszerint az East Enden alakultak ki, ahol a gyárak és a lakóépületek a legsűrűbben épültek Londonban. Az alacsonyan fekvő városrészben nehezen is oszlott fel a füstköd.