Ki lesz a víz ura Líbiában?

Vágólapra másolva!
A Kadhafi uralma ellen lázadóknak is ugyanaz a grandiózus vezetékrendszer biztosítja az ivóvizet, mint a líbiai fővárosnak. A "nagy ember alkotta folyó" nevű kút- és vezetékrendszer kiépítése után egymillió éves víztartalékot terveznek hasznosítani, de nemcsak Líbiában, hanem Csádban, Egyiptomban és Szudánban is. A "fosszilis víz" becsült összmennyisége annyi lehet, mint a Nílus vízhozama ötszáz év alatt.
Vágólapra másolva!

Mi a legnagyobb kincs a líbiai sivatagban? Az olaj - vágja rá mindenki. Pedig nem az, hanem a víz. Moammer Kadhafi, aki Szirte városa közelében egy beduin sátorban látta meg a napvilágot, már politikusi karrierje kezdetén szinte megszállottja lett a kincskeresésnek. 1953-ban röppent fel a hír: olaj után kutató mérnökök kristálytiszta édesvízre bukkantak a sivatag közepén Líbiában; de sajnos helyenként komoly mélységben, és a technika fejletlensége akkoriban nem is tette lehetővé a vízkészlet nagyarányú kitermelését.

Nem kizárt, hogy Kadhafi későbbi tanulóévei során, az egyesült királyságbeli Sandhurst katonai akadémián hallott a Szahara hányatott sorsú kutatójáról, Almásy Lászlóról. Ő fedezte föl Zarzura elveszett oázisát keresve azokat az úszó embereket ábrázoló sziklarajzokat 1933-ban, a dél-egyiptomi Gilf Kebir hegységben, amelyek arról tanúskodnak, hogy e tájon hajdanán hatalmas tavak hullámait fodrozta a szél.

"Fosszilis víz" a Szaharában

Líbia területének bő 90 százaléka sivatag, a mezőgazdasági termelés csupán az ország igényeinek negyedét képes fedezni. Az ágazat olyan fejletlen, hogy még minisztériuma sincs. A Tripoliban található Mezőgazdasági Kutatóintézet szerint Líbia 1,76 millió négyzetkilométeres területéből 22 ezer négyzetkilométer művelhető meg, és ebből is 2390 négyzetkilométer kizárólag öntözéssel. Lefordítva: Líbia összterülete tizenkilencszer nagyobb Magyarországnál, ám termőterülete csupán hazánk egynegyede.

Évente átlagosan negyvenhárom napon hull csapadék (jószerével összesen 200-400 milliméter), az aszály sújtotta föld ráadásul szüntelenül erodálódik, a kiszáradt rögök elporlanak, a szemcséket széthordja a ghiblinek nevezett forró sivatagi szél. Ami az agrárkosarat illeti, az ország saját termelésből legfeljebb zöldségekből és gyümölcsökből képesek kielégíteni a keresletet, de sem megfelelő mennyiségű gabona termeléséhez, sem állattenyésztéshez nem elegendő a felszíni vízkészlet. Hiába elérhető a Földközi-tenger, a tengervíz sótalanítása rendkívül költséges eljárás, köbméterenként legalább 0,5 amerikai dollár (izraeli és szingapúri átlag; mintegy 93 forint).

Forrás: NASA Earth Observatory, IAEA

Zöldes foltok pettyezik a fakósárga sivatagot: körbeforgó óriás öntözőkarok csepegtetik az éltető vizet és műtrágyát a fertigációnak nevezett folyamat során. Az ültetvénytáblák az űrből is jól látszanak, hiszen átmérőjük akár az egy kilométert is elérheti (nagy kép). Előtérben az NSAS föld alatti vízkészlet háromdimenziós modellje látható

Nem csoda hát, hogy a föld alatti édesvíztározók hallatán sokakban megfogalmazódott a remény: elképzelhető, hogy Líbia egyszer fölhagyhat a költséges és függőséget okozó élelmiszerimporttal? Már csak azt kellett kitalálni, miként szállítsák a vizet a megművelendő területekre, kiváltképp a városokba, ahol a 6,4 milliós népesség zöme él.

Itt jött a képbe Kadhafi. Líbiai politikusként pontosan tudta, hogy aki a sivatagban a víz ura, az az élet ura is. Az olajvagyon generálta exportbevételek birtokában pedig megvalósíthatta a világ egyik legnagyobb mérnöki munkálatát: a nagy ember alkotta folyó[rendszer]t (arabul mashzúa al-nahr asz-szannáni al-azím, angol rövidítéssel GMMR). A mesterséges tavakból és csővezetékből álló rendszer a Szaharából a tengerparti területekre és városokba juttatja a vizet. A GMMR hatalma dicsőségét hivatott jelképezni, Kadhafi el is nevezte "a világ nyolcadik csodájának". Teljes kiépítésének tervezett költsége legalább 20, de akár 30 milliárd dollár is lehet - persze teljes mértékben líbiai önerőből finanszírozva.

A Níluséval vetekedő vízhozam

Líbia esetében láttunk már nagy számokat, de a java csak ezután jön. A Núbiai Homokkő Víztározórendszernek (NSAS) elnevezett föld alatti víztározó kiterjedése nagyjából kétmillió négyzetkilométer - mutatták ki a projektet az ENSZ Fejlesztési Programjával karöltve felügyelő Nemzetközi Atomenergia Ügynökség izotópvizsgálatai. A néhol pár száz, másutt akár kétezer méter mélyen húzódó vízzel telített homokkőréteg négy ország: Csád, Egyiptom, Líbia és Szudán alatt terül el. Becsült hozama pedig 375 ezer köbkilométer lehet, annyi, mint a Nílus folyamé ötszáz év alatt.

A kutatók eleinte azt hitték, a fosszilisnek is nevezett ősi vízkészlet minimum hétezer, maximum negyvenezer évvel ezelőtt keletkezett, a pleisztocénnek nevezett utolsó nagy jégkorszak vége felé, amelynek során a Szaharában mediterrán időjárás uralkodott. A közelmúltban kiderült, hogy az NSAS valódi kora 210 ezer és egymillió év közöttire tehető. Hátrány viszont, hogy az elmúlt évezredekben megszűnt a mélyrétegek vízutánpótlása. Ez talán a legnagyobb aggály a kitermelés kapcsán: az NSAS nem megújuló forrás, magyarán, amit kiszivattyúznak a mély kőzetrétegből, nem pótlódik vissza.

1989 óta a GMMR három szakaszát avatták föl. Az 1149 kútból kinyert napi 6,43 millió köbméter víz ötezer kilométeren át kanyargó, négy méter átmérőjű betoncsöveken érkezik a Földközi-tenger partján fekvő líbiai nagyvárosokba - többek között Tripoliba, de az Ezredes uralma ellen lázadók fellegvárába, Bengáziba is. Emellett 13,5 ezer négyzetkilométernyi terület vált öntözhetővé, így 50 százalékkal nőtt a művelésbe vont föld aránya. 1800-2100 köbméterrel az ország egy főre eső vízfogyasztása így a legnagyobbak közé tartozik Afrikában a Waterfootprint 2009-es adatai szerint (a nyugati szomszéd Tunéziában maximum 1800, a keleti szomszéd Egyiptomban maximum 1200 köbméter víz jut fejenként). Tehát Kadhafinak köszönhető a csapból immár korlátlanul zubogó víz, amely az olajjal együtt mérhetetlen gazdasági előnyöket teremt az országnak. Kérdés, a jövőben ki lesz a víz ura Líbiában.

Hiver't-Klokner Zsuzsanna