Klímacsőd-veszély Koppenhágában

Bármit megteszünk ellene, csak ne kerüljön pénzbe - jó pár budapesti adófizetőnek és számos pénzügyminiszternek ez a véleménye a klímaváltozásról. A dán fővárosban le kéne cserélni azt a nemzetközi klímaegyezményt, amit jelenleg sem tartanak be az érintettek. Összefoglaltuk, mi az érdekes a klímadiplomácia történetének koppenhágai fejezetében.

Alig egy hónap van hátra egy húszéves tárgyalási folyamatból: a hírfogyasztók számára úgy tűnhet, az ENSZ koppenhágai klímaváltozási konferenciája december 7. és 18. között le fog zárni valamit. Pedig valószínűbb, hogy a tanácskozás több kérdést hagy nyitva, mint amennyit megold. Diplomaták máris arról beszélnek, hogy a világ országait klímaügyben, egy asztalnál egyesítő tanácskozáson valószínűleg csak egy keretegyezmény, és nem kötelező érvényű megállapodás születik. Egyre inkább úgy tűnik, az új, a kiotóit leváltó klímaegyezség megkötését elhalasztják további hat hónappal, de lehetséges, hogy egy évvel is, így az a következő, mexikói tanácskozás gondja marad.

A magánemberek többet tehetnének, mint gondolják

A Koppenhága körüli várakozásokat a koncentrált médiafigyelem fokozza fel ennyire. A kilencvenes években még nem volt ennyire forró téma a klímaváltozás. A felhajtás előnye, hogy számos ember figyelmét felhívja a problémára, a hátránya, hogy azt a képzetet kelti: a döntés csak és kizárólag a nemzetközi diplomácia kezében van. Pedig egyéni és helyi szinten számos változtatást el lehet érni, kezdve a felesleges világítótestek lekapcsolásával, a mobiltöltők kihúzásával, az elektronikai eszközök kikapcsolásával, de a települési szintű döntések befolyásolásával is.

Banglades, Dhaka. Suriya Begum klímamenekült: a kimerülő termőföldek miatt költözött
a fővárost körülvevő egyik bádogvárosba

A civil mozgalmaknak nagy szerepük van a klímaváltozás elleni fellépésben. Tízezer egyszerre lobbizó adófizető például meggyőzte az USA kongresszusát arról, hogy az óriási épület saját, 99 éves szénerőművét, 2009-től állítsa át a kevésbé szennyező földgázra. A Nobel-békedíjas amerikai ex-alelnök és aktivista, Al Gore akár a polgári engedetlenség eszközét is bevethetőnek tartja a cél érdekében - ami mindenképpen érdekesen hangzik egy olyan politikus szájából, aki már megjárta a hatalom csúcsait.

Nem szívesen fizetnének a pestiek

Fontos szempont, hogy a magánemberek számára legalább annyira nem vonzóak a klímaváltozás elleni fellépés pluszköltségei, mint a Koppenhága előtt huzakodó pénzügyminiszterek, kormányfők szemében. Váradi Zsuzsanna, a MTA Szociológiai Kutatóintézetének Éghajlatváltozás Kutatóműhelyének munkatársa kérdésünkre elmondta: egy 2008-as budapesti felmérésük szerint a 440 megkérdezett 52%-a teljesen egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy napjainkban klímaváltozást élünk át (az "inkább egyetértők" aránya 32% volt).

Ehhez képest a Milyen lépéseket hajlandó megtenni? kérdésre 36% azt válaszolta, hogy hajlandó lépéseket tenni a klímaváltozás ellen, csak ne kerüljön pénzbe. További 36% azt közölte: semmit sem tud megtenni, mert csak a minimális dolgokat használja. Többletköltség árán, mindössze 20% hajlandó bizonyos döntéseket meghozni; 5% azt nyilatkozta: nem akar semmit tenni, mert ez nem az ő dolga. (A nem tudom válaszok aránya 3% volt.)

Vissza kell csinálni az ipari forradalom káros hatásait

A döntéshozatali folyamat klímaügyben pontosan azért olyan bonyolult, mert a cél nagyon egyszerű: klímaszakértők szerint gyakorlatilag vissza kell csinálni az elmúlt kétszáz évet. A klímaváltozás kezelése érdekében a modern, az iparosításra, a folyamatos gazdasági növekedésre és a fogyasztásra szervezett civilizáció alapjaihoz kell hozzányúlni, ez pedig óriási kényelmetlenségeket okoz szinte mindenkinek és iszonyú pénzekbe kerül. Az uniós miniszterelnökök az Európai Tanácsban például évi 100 milliárd euróban egyeztek meg - ennyi pénzre van szükségük csak a fejlődő országoknak az éghajlatváltozás ellen, ennek a felét a fejletteknek kell biztosítaniuk.

Várhatóan a koppenhágai tárgyalások éppen a pénzkérdés miatt lesznek nehezek vagy maradnak eredménytelenek. Nem jó előjel, hogy pénteken a fejlődők azzal fenyegetőztek, kivonulnak a koppenhágai tanácskozásról, amennyiben a fejlettek nem vállalnak nagyarányú kibocsátás-csökkentést és bőkezűbb támogatásokat.

Ausztrália, Cobram. A kertész Mazzareno Bisogni kénytelen volt kiásni a körtefáit
a nyolc évig tartó szárazság miatt

Az sem megnyugtató, hogy egy nappal később, november 7-én, a skóciai St. Andrewsban nem tudtak megállapodni a fejlődők és a fejlettek G20 csoportjának pénzügyminiszterei sem. A fejlettek nem jutottak dűlőre abban, ki mennyit áll a fejlődők klímastoppal kapcsolatos költségeiből, így ez utóbbiak sem mentek bele abba, hogy saját pénzalapjaikat mozgósítsák a célra. A Reuters szerint akkora volt a feszültség a skóciai tárgyalási fordulón, hogy fennállt a veszélye: a zárónyilatkozatból egyszerűen kimarad a klímaváltozás témája, ami pont egy hónappal Koppenhága előtt nagy blamázs lett volna.

Már az előző egyezményt sem tartották be

A fejlődők és a fejlettek ellentéte egyrészt abból adódik, hogy az előbbi államok többsége nem tartja be, vagy nem tudja betartani a klímavédelem előző nemzetközi egyezménye, a kiotói szerződés előírásait (lásd erről keretes írásunkat). Így a 130 fejlődő országot és Kínát tömörítő G77 csoport joggal hivatkozhat arra: ha az 1997-es célokat sem sikerült betartani, akkor mi a garancia, hogy az esetleges koppenhágai vállalásokat sikerül?

A fejlődők másik érve, hogy mivel a fejlett országok jóval nagyobb arányban felelősek az összkibocsátásért, ezeknek az államoknak kell jelentős csökkentést végrehajtaniuk. Az már korábban kiderült, hogy a leginkább szennyező fejlődők, Kína és India nem akarnak belemenni abba, hogy számszerű kibocsátás-csökkentést vállaljanak - vagy komolytalan ígéreteket tesznek - annak ellenére, hogy Kína üvegházhatású gázkibocsátása 150, Indiáé 103 százalékkal nőtt 1992 és 2007 között. (A G77 csoport egyébként a világ legszegényebb népeinek körülbelül kétharmadát képviseli a tárgyalásokon - pontosan ők azok, akik először fogják megszenvedni a felmelegedés káros hatásait.)

Nehéz meggyőzni az amerikaiakat

A fejlett-fejlődő ellentéten túl az gördít akadályt a koppenhágai áttörés elé, hogy az Egyesült Államokban az Obama-adminisztráció nem tudja elérni, hogy a kongresszus, a konferencia kezdetéig megszavazza azt a törvényt, ami az üvegházgázok kibocsátását 20%-kal csökkentené 2020-ig, a 2005-ös szinthez képest. A képviselőházban egy olyan törvény ment át, ami 17%-os csökkentést irányoz elő. A republikánus politikusok többsége ellenzi a nagyobb arányú visszafogásról szóló tervezetet, el egészen odáig, hogy republikánus szenátorok - szokatlan módon - bojkottálták a dokumentum vitáját a Ház környezetvédelmi bizottságában. Mivel a szenátorok egyharmada 2010-ben választások elé néz, jövőre még nehezebb lesz egy ilyen, sokat vitatott javaslatot keresztülvinni a Capitol Hillen.

Norvégia, Ny-Aalesund. Ban Ki-Moon ENSZ-főtitkár egy összeomlott gleccser előtt.
Az itt működő mérőállomás a klímaváltozás hatásairól gyűjt adatokat

Ilyen körülmények között Koppenhágában a "biztató halandzsa" forgatókönyvének van a legnagyobb esélye - állapítja meg a The Guardian brit napilap. Eszerint a konferenciát meleg szavak és pozitív retorika fogja jellemezni. A klímakérdés mellett elkötelezett Barack Obamának, a vele szimpatizáló nemzetközi közvélemény időt és esélyt ad arra, hogy megdolgozza az amerikaiakat. A tanácskozáson részeredmények születnek majd az erdők védelméről és a hosszú távú, 2050 utáni kibocsátás-csökkentésről. A felek az igazán húsba (egy kis képzavarral: levegőbe) vágó kérdéseket, mint például a mostani évtizedre vállalt csökkentéseket és a fejlődő országok támogatását 2010-re halasztják.

Pozitív előjel viszont, hogy úgy tűnik, Obama valóban részt vesz a konferencián. Egy hétfő esti interjújában azt nyilatkozta, elmegy Koppenhágába, amennyiben az érdekelt országok már közel állnak a megállapodáshoz, s az amerikai elnök jelenléte hozzásegít az egyezséghez. Ez volt eddig Obama leghatározottabb, a részvételi szándékról szóló nyilatkozata - ami jól jön az elmúlt hetek pesszimista hangulata, a tanácskozás súlyát kisebbíteni igyekvő, kármentő nyilatkozatok után.

Az amerikai elnök világossá tette: a megegyezés előtt álló akadályok elhárításában döntőnek tartja novemberi, ázsiai diplomáciai körútját, melyen kínai vezetőkkel is tárgyal. "Kulcskérdés a két legnagyobb kibocsátó, az USA és Kína számára, hogy olyan keretegyezménnyel álljanak elő, melyhez tudnak csatlakozni más, nagy kibocsátók, mint az EU és a jövő várható nagy szennyezői, mint India" - magyarázta Obama.

Sikeres volt az ózonlyukat befoltozó megállapodás

Akár nem kötelező keretegyezmény, akár a kiotóit leváltó, nemzetközi szerződés születik Koppenhágában, mindenképpen hasznos lesz - ez Al Gore kommentárja. A mostani helyzetet, a klímavédelem sztárja az első jelentős klímavédelmi szerződés montreali ózonréteg-egyezmény sorsához hasonlítja, melyet annak érdekében hoztak össze, hogy 2050-re tűnjön el az ózonlyuk.

Az érintett országok viszonylag gyorsan léptek: az ózonréteget károsító CFC-gázok gyártásának betiltását 1987. szeptember 16-án írták alá (az egyezmény 1989. január 1-én lépett hatályba). Akkoriban sok kritika érte a megállapodást, elégtelennek nevezték. Aztán, amikor a kilencvenes évek során hét ízben is módosították, számos érintett cég a szigorítás mellé állt, noha korábban az egész megállapodást károsnak nevezték - mert pénzügyi és PR-szempontból is inkább megérte végigvinniük a korlátozást, mint megállni félúton.

Egy kis klímadiplomácia-történet

A formálódó klímaegyezmény célja az, hogy a globális felmelegedés átlagban a kutatók által még kibírhatónak tartott plusz 2 Celsius fokon maradjon. Ennek érdekében a most következő pár évben kell elérni, hogy a világ összes gyára, ipartelepe, erőműve, közlekedési eszköze, épülete és otthona évről-évre csökkenő mennyiségben bocsásson ki üvegházhatású gázokat. 2020-ra már látszania is muszáj a csökkentési törekvéseknek, ugyanis a légkörben - szén-dioxid-egyenértékre átszámítva - már elérte a 390 ppm-es szintet az üvegházhatású gázok aránya (ez azt jelenti, hogy egymillió levegőrészecskéből ennyi az üvegházgáz). A még biztonságosnak tekintett szint 350 ppm.

A világtenger szintjének jelentős emelkedése, az elsivatagodás előretörése, egyre erősebb aszályok, áradások - mindezekkel a veszélyekkel a döntéshozók már 1992 júniusa, vagyis az ENSZ első, Rio de Janeiró-i klímakonferenciája óta ismerkednek.

A következő fontos lépés a hosszú előkészítés után Kiotóban, 1997. december 11-én aláírt klímavédelmi egyezmény volt. Ezt mára 184 állam írta alá, de a legnagyobb hiányzó mindmáig az Egyesült Államok. A fél földrésznyi államszövetség felel az egyezmény első mellékletében szereplő 37, erősen szennyező fejlett ország kibocsátásának több mint egyharmadáért (egészen pontosan 36,1 százalékáért az 1990-es szinten számolva). Ennek a bizonyos 37 országnak 5,2 százalékkal csökkentenie kell üvegházgáz-kibocsátását az 1990-es szinthez képest - írja elő az egyezmény.

A nemzetközi együttműködés döntéshozatali sebességét jelzi, hogy a kiotói egyezség csak 2005. február 16-án lépett életbe - de már akkor is látszott, hogy a mégoly szerény célok sem tarthatók. Csak néhány eminens ország, mint például Ausztrália, Dánia, Norvégia és Nagy-Britannia tartotta be vagy teljesítette túl a szerződés a 2008-2012-es időszakra előírt csökkentési terveit, derült ki a 2004-es adatokból. A rosszul teljesítők rontották az Európai Unió átlagát is: Spanyolország például mínusz 8%-ot vállalt, de végül 50%-kal több üvegházgázt engedett a levegőbe.

Nem volt vitás: ismét tárgyalni kell. Bali szigetén 2007. december 3. és 15. között, az eredeti záródátumnál egy nappal tovább folyt a klímadiplomácia, szinte teljesen hiába - az értékelések közt az is felmerült, hogy egyáltalán elértek-e valami lényegeset a résztvevők az ún. "balii útiterv" elfogadásán túl. A konferencián felszólaló George W. Bush azzal lopta be magát a zöldek szívébe, hogy azt is vitatta: egyáltalán köze van-e az emberi civilizációnak a klímaváltozáshoz.

Az Európai Unió tárgyalói Balin azt javasolták, a fejlett és a fejlődő országok vállaljanak 20-40%-os csökkentést. Így az üvegházgázok kibocsátása tetőzik az elkövetkező tíz-tizenöt évben, és a kibocsátás 2050-re "jóval a 2000-res szint fele alá" csökken. A visszafogás mértékét az USA tárgyalói határozottan vitatták, és az Államokhoz csatlakozott Ausztrália, Japán, Kanada és Oroszország is. A végeredmény egy kompromisszumos, konkrétummentes mondat lett, mely szerint a résztvevők a "kibocsátás jelentős visszafogását" vállalták. A 2009. decemberi koppenhágai forduló éppen Bali következménye - az útiterv előírásai szerint a dán fővárosban kell dűlőre jutni a csökkentési célokról.