A klímaváltozás magyarázata és a jövő kilátásai

A szakma és a közvélemény is érdeklődéssel várta az ENSZ klímaváltozási testülete, az IPCC által február 2-án közzétett összefoglaló áttekintést, mely egy hatéves munka lezárása. A jelentést elemző cikksorozatunk harmadik részében a klímaváltozás magyarázatát és az elkövetkezendő pár évtizedre jósolható folyamatokat tekintjük át.

Az IPCC-t az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) és a Meteorológiai Világszervezet (WMO) hívta életre még 1988-ban. A szervezet fő feladata, hogy az előzetes szakmai lektoráláson átesett, a nemzetközi szakirodalom első vonalában megjelenő írások alapján a szaktudományok és a döntéshozók számára hitelesen adja közre a klímaváltozás tényeit, konszenzussal bíró megítéléseit és a vitatott kérdéseket. A 2007-es jelentés elemzés harmadik részének szerzője ismét Mika János éghajlatkutató, az Országos Meteorológiai Szolgálat osztályvezetője, aki a klímaváltozás magyarázatát, valamint a jövőre vonatkozó állításokat veszi sorra.

Számítási kísérletek sorára támaszkodva, a jelentés nagyon valószínűnek mondja azt, hogy a 20. század második felében tapasztalt melegedésért az üvegházgázok a felelősek, és ezek hatását csak részben tudják mérsékelni a légköri aeroszolok (különböző szennyezőanyagok és a levegő alkotta rendszerek). Végtelenül kicsi esélyét hagyja meg a jelentés annak, hogy amit globális átlagban tapasztalunk, az pusztán a rendszer belső ingadozása legyen. (A két megállapítás között van még az az elméleti lehetőség, hogy valami más külső tényező okozta a változást. Ez azonban csak akkor fordulhat elő, ha a klímamodellek sora egybehangzóan erősen túlbecsüli azt az üvegházhatás-erősödést, amit a megfigyelt koncentrációváltozások okoztak, és egyben minden kutatás figyelmen kívül hagyja azt vagy azokat a tényezőket, amelyek a melegedést okozták. Ám két ekkora tudományos hibának igen kicsi a valószínűsége.)

A közelmúlt globális változásainak megfelelő magyarázatához az is szükséges, hogy a modellek megfelelően közelítsék az éghajlat valódi érzékenységét. Ezt azzal a teoretikus közelítéssel szokás jellemezni, hogy mekkora melegedéssel járna, ha megkétszereződne a légkör szén-dioxid-tartalma, és lenne elég idő ahhoz, hogy a rendszer elérje ezt az egyensúlyt. (Ezért teoretikus a szám, hiszen az ehhez szükséges sok évtized alatt is változik pl. a légkör összetétele.) Nos, ez az érzékenység a kutatások kezdete óta (legalább 30 éve, ha csak a ma használatos, legteljesebb modellek megjelenésétől számítjuk) valahol 3 ^oC körül ingadozik. Ezt az értéket tartja a jelentés is a legvalószínűbbnek, azzal a különbséggel, hogy az ennek felénél (1,5 ^oC-nál) kisebb érzékenységet nagyon valószínűtlennek ítéli, míg a 4,5 ^oC -nál magasabb értékeket nem tartja kizártnak. Megjegyzi ugyanakkor, hogy az ennél magasabb érzékenységek mellett a ténylegesen végbement melegedésnek is nagyobb mértékűnek kellett volna lennie. (Vagy itt is van valami, amit nem tudunk elég jól.)