A Föld éghajlata

 

A Föld keringése és állandó irányú tengelyferdesége miatt a napsugarak hajlásszöge és a besugárzás időtartama a Föld minden pontján napról napra változik. Az éghajlati övezetességet elsősorban a napsugárzás mennyisége határozza meg, de az egyes éghajlati tartományok kiterjedését, elhelyezkedését igen jelentős mértékben módosítják a tengeráramlások, az uralkodó szelek és a domborzat elemei.

Mivel a Föld tengelye keringési síkjával 66,5 fokos szöget zár be, a Nap 90 fokos delelési magassága az északi és a déli szélesség 23,5 foka között vándorol, így a Rák- és a Baktérítő közötti terület kapja Földünkön a legnagyobb melegmennyiséget. Ezt a területet forró (trópusi) éghajlati övezetnek nevezzük. Az északi és a déli szélesség 66,5 fokán túl a Nap az év folyamán legalább egy napon nem kel föl és nem nyugszik le. Mivel a napsugarak hajlásszöge itt a legkisebb, ide jut Földünkön a legkevesebb hőmennyiség. Ezért a sarkkörök és a sarkok közötti terület a hideg (arktikus) éghajlati övezet elnevezést kapta.

A térítők és a sarkkörök között a Nap minden nap fölkel és lenyugszik. A napsugarak hajlásszöge kisebb, mint a forró, de nagyobb, mint a hideg övezetben, bár a 90 fokot sehol sem érheti el. Ezért ez a terület a mérsékelt éghajlati övezet. A valóságban az éghajlati övezetek határai nem pontosan követik a térítő- és a sarkköröket. A passzát szélrendszer és a meleg tengeráramlások a forró övezet melegét a térítőkörökön túlra szállítják, így azok az északi és déli szélesség 30 fokáig döntő szerepet játszanak az éghajlat kialakításában. A helyi sajátosságok (tengerek, szárazföldek, hegyvidékek, hideg és meleg áramlatok, állandó szelek) miatt a forró övezet határa a 30. szélességi körtől is számos helyen eltér.

A tengeráramlások, magashegységek, a ciklonok és anticiklonok a hideg övezet határát is módosítják. Észak-Európában az Észak-atlanti-áramlás miatt csupán a 70. szélességi körön túl kezdődik, Északkelet-Amerikában és Északkelet-Ázsiában a hideg áramlások következtében a 60. szélességi kör alá húzódik le. A hegységekben a magasság növekedése az Egyenlítőtől történő távolodáshoz hasonló éghajlatváltozásokat okoz, és a függőleges övezetesség kialakulását eredményezi.

Mivel a növényfajok és növénytársulások elterjedését elsősorban az éghajlat szabja meg, Földünkön a természetes növénytakaró, a közvetlenül vagy közvetve belőle élő állatvilág, valamint az éghajlat, a növényzet és a kőzetek kölcsönhatásából kialakuló talajtakaró is övezetes elrendeződésű. Megállapítható, hogy az egymással összefüggő éghajlati növény-, talaj- és állatföldrajzi, valamint bizonyos felszínalaki sajátosságok Földünkön együtt és ugyancsak övezetesen fordulnak elő. E tényezők együttes és övezetes megjelenése a földrajzi övezetesség.

A földrajzi övezetek és az övek a szélességi körökkel csaknem párhuzamosan, általában megszakítás nélkül körülfogják a földrészeket. Az övön belüli tartományok a szélességi körökre akár merőlegesen is húzódhatnak és a földrészeknek többnyire csak bizonyos részét foglalják magukba. Az egyes övezetek, övek és tartományok között a valóságban sehol sincs éles határ, egymással többé-kevésbé széles átmeneti sávval érintkeznek.