Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Szabadpiaci viszonyokról, kölcsönös egyetértésen alapuló kereskedelemről még a hidegháború utolsó éveiben sem lehetett beszélni a megszokott értelemben a két akkori szuperhatalom között. Az USA és az akkor még fennálló Szovjetunió vetélkedése szinte egészen a korszak lezárultáig tartott. Ettől függetlenül - vagy éppen emiatt -, az amerikai vállalatok egy részét a kétpólusú világ fennállása alatt szinte folyamatosan foglalkoztatta a kérdés, hogyan lehetne teljesíteni a "nagy szovjet kalandot," azaz belépni az ottani hatalmas piacra. A szovjet vezetésnek pedig érdeke volt, hogy a hatalmas államban élők életszínvonalát folyamatosan emelje, vagy legalábbis szinten tartsa. Sőt, lehetőség szerint bizonyítsa, hogy az orosz és más népek, legalább olyan nívón élnek, mint az árgus szemmel figyelt kapitalisták a világ másik oldalán - mutatja be a Business Insider.
Ez utóbbi vonatkozásban a két ország közötti különbség a hidegháború végére eléggé megnőtt, de 1959-ben, a hidegháború korábbi szakaszában még úgy tűnt, az USA és a Szovjetunió ebben (is) méltó vetélytársai egymásnak. Ekkor kezdődött a Pepsi és a Szovjetunió kapcsolata is. A Szovjetunió egy vendégtárlattal készült New Yorkban, bemutatva a magas színvonalú szovjet hétköznapi élet eszközeit, valamint Oroszország és társnemzeteinek legújabb fejlesztéseit. Válaszul az USA vezetése éppen ugyanarra az időpontra szervezett egy megszólalásig hasonló tematikájú programot, amelyre meghívták Nyikita Hruscsovot, a Szovjetunió Minisztertanácsának akkori elnökét.
Ezekre, a visszatekintve "konyhavitaként" is emlegetett eseményekre, vezethető vissza a későbbi üzletelés a hadihajókkal. Mert az amerikaiaknak addig sikerült ügyeskedniük a rendezvényen, amíg Hruscsovot végül lefotózták egy pepsis-pohárral a kezében. Ezzel pedig megindult egy olyan kölcsönös, és egyébként hosszúra nyúló tapogatózás a felek részéről, ami végül ahhoz vezetett, hogy 1985-ben megérkezett az első kóla, pontosabban kólakoncentráum szállítmány a Szovjetunió területére (arról persze szó sem lehetett, hogy a Pepsi a termék pontos receptúráját adja át az ellenpóluson elhelyezkedő országnak).
A Pepsinek az üzlet mellett a PR-érték volt fontos, míg Moszkvában valószínűleg úgy ítélték meg, ezzel jó nagy fricskát mutathatnak az ellenlábas ország politikai vezetésének.
Így a Szovjetunióban is megkezdődhetett a Pepsi palackozása, mely nagyon népszerű lett a szovjet fogyasztók körében. Évente több milliárd liter fogyott a kapitalizmus egyik fő szimbólumának tartott terméktípusból, a kólából.
Bár a Pepsi e módon sikeresen megvetette lábát a Szovjetunióban, az ügyletet a kezdetektől fogva körüllengte annak aggodalma, hogy mivel fizetik majd ki a kólát a fogadó fél oldalán. A gyengélkedő rubellel az amerikai cég sokra nem ment volna, ráadásul kivitele vagy az abban teljesített kifizetések, az akkori szabályozás szerint jogi korlátokba ütköztek volna a szovjet fél részéről.
Így történhetett, hogy a szovjetek végül Sztolicsnaja vodkával fizettek a Pepsinek a kóláért.
A vodka hamar népszerűvé vált az amerikai fogyasztók körében. Így egy ideig úgy tűnhetett, minden idők egyik legnagyszerűbb, mindkét fél számára előnyös ügyletét bonyolítottak le a résztvevők. 1988-ban a szovjet csatornákon még műsorba is került a Pepsi első reklámja, Michael Jacksonnal. Látszólag minden adott volt ahhoz, hogy a kóláért vodka csereügylet az idők végezetéig folytatódhasson.
A különös üzletre akkor vetültek az első árnyékok, amikor az amerikaiak számára is egyre több részlet vált ismertté az akkor már évek óta húzódó, nagy áldozatokkal járó szovjet-afgán háborúról. A nagyjából tíz éven át tartó fegyveres konfliktusról sokáig nem kapott hiteles tájékoztatást a világ, ami nem véletlen: a szovjet haderő ugyanis nem várt módon, végül komoly vereséget szenvedett az afgán gerilláktól. A térségből a demoralizált, nem egyszer élelmezési gondokkal küzdő szovjet haderőrőről és az afgán hegyi ellenállók brutalitásáról egy idő után egyre nagyobb számban érkező hírek végül oda vezettek, hogy az amerikaiak bojkottálták a szovjet vodkát - bár egyes megállapítások szerint egyszerűen túl sok lett belőle néhány év alatt az amerikaiaknak, ennek pedig jelentős szerepe volt a kereslet csökkenésében.
A Pepsinek és a Szovjetuniónak végül más megoldást kellett találnia az üzlet folytatására.
Így 1989 tavaszán megkötötték minden idők egyik legkülönösebb bartermegállapodását: az amerikai üdítőipari vállalat tulajdonosa lett
A kiszuperált szovjet hadihajók révén, a kóláért cserébe, egy rövid időre a Pepsi a világ 6. legerősebb hadiflottájával rendelkezett.
Az ügylet később nagyobb nyilvánosságot kapott az USA-ban is, Washingtonban fel is tették a vállalatnak az "és ezt most így hogy?"-kérdést. A cég - nem kevés szarkazmussal - azt a választ adta az akkori elnöki vezetésnek, hogy
gyorsabban építjük le a szovjet haderőt, mint önök teszik."
Az 1990-es évek pedig ezen ügylet után, szintén derűsnek ígérkeztek a felek számára. A Pepsi azt tervezte, hogy jelentősen bővíti termelőkapacitásait a Szovjetunióban, amit Moszkva örömmel nyugtázott, és a felek kinyilvánították azt is, hogy a hadihajókról visszaváltanak vodkára, mármint a csereügylet részeként.
A tervek akkor 3 milliárd dollár értékű üzletet vetítettek előre, ami inflációval korrigálva, ma körülbelül 6 milliárd dollárt jelentene.
A nagyságrendet az alapján kalkulálták, hogy az új termelési kapacitások révén várhatóan mekkora forgalomra számíthat a Pepsi a következő évtizedben kólából a Szovjetunióban, aminek ellentételezéseként persze vodka jelenne meg az USA-ban.
Ez volt minden idők legnagyobb értékű üzlete, amit egy amerikai vállalat és a Szovjetunió valaha megkötöttek.
A Pepsinek sikerült egy további fontos üzletet is tető alá hoznia: betolta a Szovjetunióba egy másik, egyébként vezető amerikai márkáját, a Pizza Hutot is.
A véget nem érő sikereket ígérő együttműködésnek viszont hamar leáldozott az 1990-es évek elejének nagy horderejű, globális változásai révén. A Szovjetunió 1991 decemberi felbomlása után, a Pepsi nem sokáig maradhatott egyeduralkodó azon a piacon. Ugyan a vállalat viszonylag olcsón tudta folytatni a gyártást a térségben - például úgy, hogy Fehéroroszországból és Litvániából vettek olcsóbb alapanyagot a palackozáshoz -, a Moszkával közösen megálmodott fényes jövő egyszerre sötétté vált.
Mi lett a hadihajókkal, melyeket a vállalat vodka helyett kapott?
Utólag úgy tűnik, mégsem csináltak vele jó üzletet, bár a Pepsi már akkor is tudta, a hajók nem érnek annyit, mint végső soron az ő árujuk.
A hajók értékét összesen 300 millió dollárban határozták meg, azokat később a vállalat eladta hajóroncsok bontására szakosodott cégeknek, a jobb állapotú olajtankereket pedig lízingelték vagy eladták a norvég olajiparnak. (Egyes források szerint a tengeralattjárók darabját 150 ezer dollár értékben határozták meg az ügylet lebonyolításakor, ha ez így van, a hadihajók azoknál valószínűleg jóval értékesebbek voltak, vagy ha nem, a vállalat nagyvonalú volt.)
A gondot a vállalatnak nem is az összeg okozta - hiszen 1990-ben még évtizedes távlatban gondolkodtak -, hanem a Szovjetunió felbomlása. Ahogy a cég egyik korábbi alelnökének visszaemlékezéséből kiderül, az összeomló Szovjetunió után egy állam helyett hirtelen 15-tel kellett külön-külön alkudozniuk az üzlet további folytatásáról.
Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy a hadihajók egy része - amiket addig a cég próbált marketingcélokra is használni - az újonnan függetlenné váló államok kikötőiben állomásozott. Például Kijev egy ideig megpróbálta megakadályozni a korábban megkötött megállapodást. Az új ukrán vezetés azt közölte, hogy a Szovjetunió és a Pepsi közötti paktum ezen részét semmisnek tekinti, és az üdítőipari vállalat egyik különbejáratú csatahajója az állam széthullása után nem a céget, hanem a független Ukrajnát illeti.
