Hatalmas trükkel keresnek vagyonokat az amerikai cégvezetők

usa, etat de New York, New York City, Manhattan, financial district, wall street, bourse, nyse, drapeau american, Photo Gilles Targat

Az elmúlt évtizedekben az amerikai vállalatvezetők gigantikus vagyonokat kerestek, ami sokszor nem annak volt köszönhető, hogy hibátlanul és sikeresen irányították a cégeiket. A háttérben jelentős részben egy olyan trükk áll, amellyel a szabályozók az 1930-as években már megkíséreltek leszámolni, de aztán az 1980-as években megújult erővel tért vissza. Ez az úgynevezett részvény-visszavásárlás, amely egyre erősebben összekapcsolódott a vezérigazgatók javadalmazásával. A lényeg pedig az lett, hogy a menedzsment mennyire tudja kiszolgálni a részvényeseit. Olyannyira, hogy ez mára szinte minden más tényezőt fölülír. A Vox elemzése utánajárt, honnan ered ez a sajátos jelenség.

A gazdaságtörténet egyik legsötétebb napja volt 1929. október 24-e, amikor az amerikai tőzsde összeomlott. Egyik napról a másikra hatalmas vagyonok tűntek el, az USA cégeinek értéke pedig mélyrepülésbe kezdett.

A vállalatok vezetőinek azonban volt egy elsőre furcsának tűnő ötletük. Elkezdték fölvásárolni a saját cégük által kibocsátott részvényeket a befektetőktől.

A háttérben meghúzódó logika rendkívül egyszerű volt. Ha a nyílt piacon lévő részvények darabszáma csökken, akkor a papírok értéke megnő, következésképpen a vállalat piaci értéke is emelkedik.

Normális esetben, ha egy vállalat arra törekedett, hogy a részvényeinek árfolyama emelkedjen, tennie kellett valamit, amitől a cég értékesebb lesz, a befektetők pedig vásárolni akarnak. Ilyen lehet például egy új termék föltalálása, vagy valamilyen módosítás a társaság működésében. Az úgynevezett részvény-visszavásárlással azonban a vállalatvezetők lényegében egy bűvésztrükköt fedeztek fel a pénzügyi rendszerben.

Úgy tudták feltornászni a részvényeik árfolyamát, hogy lényegében nem csináltak semmit.

A nagy gazdasági világválság idején így a vállalatok tulajdonosai növelhették a vagyonukat, miközben az ország a valaha volt legnagyobb krízistől szenvedett.

A részvény-visszavásárlás jelensége azonban itt nem állt meg, sőt, alapjaiban formálta át az Egyesült Államok gazdaságát.

Az állam közbelép

1932-ben a The New York Times arról számolt be, hogy számos állítólagos visszaélés tapasztalható azoknál a vállalatoknál, amelyek élnek az újdonsült részvény-visszavásárlás lehetőségével. Itt olyan visszaélésekről volt szó, mint például a cég forrásainak felhasználása annak érdekében, hogy részvényeket vásároljanak vissza olyanoktól, akik egyértelműen baráti viszonyt ápolnak a vezetéssel. Ez gyakorlatilag bennfentes kereskedésnek minősült. Végül a probléma eljutott a legmagasabb szintekre is, és az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt, 1934-ben aláírta azt a törvényt, amely komoly korlátok közé szorította a hasonló tevékenységeket.

A Wall Street az 1929-es összeomlás utáni reggelen Forrás: AFP

Sokáig úgy tűnt, a részvény-visszavásárlásoknak ezzel vége szakadt. Maguk a vállalatok is így értelmezték a törvényt, és lényegében le is álltak a gyakorlattal.

A visszavásárlások nélkül a cégeknek három alapvető lehetőségük maradt, ha fel akarták használni a nyereségeiket.

Az első a profit újra befektetése a vállalatba: új gyárak építése, új termékek kifejlesztése. A második lehetőség a dolgozók bérének megemelése. A harmadik lehetőség pedig az osztalékfizetés, illetve a profit visszajuttatása a részvényesekhez. A legtöbb amerikai vállalat a három kombinációját választotta, de a nyereség jelentős részét az első és a második kategóriára (fejlesztésekre és béremelésekre) költötték.

A középosztály kialakulása

Idővel a technológiák is fejlődtek, a dolgozók pedig egyre több terméket állítottak elő. Ennek eredményeként az amerikai termelékenység közel megduplázódott a második világháború utáni 30 évben, vagyis 1945 és 1975 között. Ezt a fejlődést pedig az órabérek is lekövették – a dolgozók bére szintén közel duplájára emelkedett ebben az időszakban. Ez alapozta meg az amerikai középosztály kialakulását.

Az 1980-as években újra divatva jöttek a vállalati részvény-visszavásárlások Forrás: Anadolu Agency/2017 Anadolu Agency/Volkan Furuncu

Aztán a dolgok elkezdtek megváltozni. A termelékenység és a bérnövekedés közti olló ugyanis elkezdett kinyílni. Míg az előbbi tartós emelkedést mutatott, a bérek egyre inkább stagnáltak. Mindeközben pedig a részvény-visszavásárlások területén is változott a helyzet, amikor Ronald Reagan egy John Shad nevű volt befektetési bankárt nevezett ki 1981-ben az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) élére.

Shad 1982-ben megváltoztatta a szabályokat, aminek eredményeként a cégek az 1930-as évek óta először szabadon vásárolhatták vissza a befektetőktől a részvényeiket, és nem nagyon kellett aggódniuk, hogy a kormány a körmükre néz.

Ez a fejlemény elképesztően jó hír volt a részvénybefektetőknek, de itt bejön a képbe egy másik tényező is: a vállalatok vezérigazgatóinak javadalmazása. A cégek működésébe beleszólási joggal bíró részvényesek ugyanis saját maguk megtámogatásában voltak érdekeltek, és ezt figyelembe véve kezdték átalakítani a cégvezetők juttatásait is. A vezetők nem csupán fizetést kaptak, hanem bónuszokat is, ha a vállalat részvényárfolyama emelkedett. És mi a leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy emelni lehessen az árfolyamot? A részvény-visszavásárlás. A cégvezetők pedig pontosan ehhez folyamodtak. Mégpedig állandóan.

Bónuszáradat és egyenlőtlenség

1982-ben a legnagyobb amerikai vállalatok még csupán a nyereségeik 0,5 százalékát fordították részvény-visszavásárlásokra.

Ez az arány 2008-ra, épp a pénzügyi válság kitörése előtti időszakban, elérte a 77 százalékot.

A válság után egyébként jött egy jelentősebb visszaesés, majd az arányszám újabb emelkedésnek indult, és 2018-ra visszakúszott 65 százalékig.

Ez pedig jelentős hatással volt a jövedelmek közti szakadékra is. Az átlagos amerikai vállalati vezérigazgató és az átlagos amerikai munkavállaló jövedelme közti arány 1965-ben még 15:1 volt, vagyis a vezetők átlagosan 15-ször kerestek többet egy átlag dolgozónál. Ez az arány 2018-ra elérte a 220:1 szintet. Amellett, hogy ez a brutális szakadék mindössze alig több mint 50 év alatt alakult ki, jól látható, hogy az igazi ugráshoz csupán egyetlen évtizedre, az 1990-es évekre volt szükség.

A General Motors példája jól mutatja, mennyire amerikai jelenségről van szó Forrás: AFP/2011 Getty Images/Justin Sullivan

Bár azt gondolhatnánk, hogy ez globális jelenség, a nemzetközi összevetés arra utal, hogy ez nem igaz. Valójában a nagyságrendek alapján itt egy tipikusan amerikai helyzetről van szó. Ha példaként az autóipart vesszük, akkor az látszik, hogy a General Motors (GM) vezérigazgatójának juttatásai 2018-ban elérték a 22 millió dollárt. Ezzel szemben a német Volkswagennél ez csupán 12,5 millió, míg a japán Toyota esetében 3,4 millió dollár volt.

Ha pedig megnézzük, ez a három vállalat mennyit költött a nyereségéből részvény-visszavásárlásra, elég jól látszik a vezetői jövedelmek közti eltérés háttere. A Volkswagen semmit nem költött erre a nyereségéből 2012 óta, míg a Toyotánál az elmúlt évek legnagyobb visszavásárlása akkora volt, mint a GM-nél a legkisebb. Ráadásul a GM esete azért is kirívó, mert miközben a vállalat elveszítette a vezető szerepét az autógyártók között a piaci részesedés szempontjából,

addig a társaság úgy bocsátott el dolgozókat és zárt be üzemeket, hogy közben több mint 10 milliárd dolláros profitot termelt

– ebből a nyereségből viszont elsősorban a részvényeseit jutalmazta visszavásárlással.

Jól látszik tehát, hogy az amerikai részvény-visszavásárlások alapvetően formálták át a gazdaság szerkezetét, és ennek széleskörű hatásai vannak. A vállalatok visszavásárlásai a 20. század első felében azt eredményezték, hogy az USA lakosságának mindössze 0,1 százaléka birtokolta az ország összvagyonának közel negyedét. Ez az arány aztán évtizedeken át csökkenést mutatott, majd az 1980-as években újraindult az emelkedés, a részvény-visszavásárlások pedig visszatértek.

Mára pedig az USA leggazdagabb 0,1 százaléka ismét az összvagyon közel 20 százaléka fölött rendelkezik.

Az viszont egyelőre nyitott kérdés, hogy meddig és milyen ütemben folytatódik ez a trend.