Az ország, ahol a taxis egy fuvarral megkeresi a havi átlagfizetést

A scene from a daily life in Havana on November 27, 2016, the second day after Fidel Castro, Cuba's historic revolutionary leader, and the former Prime Minister and President of Cuba, dies on the late night of November 25, 2016, at age of 90. Fidel Castro died aged 90. One of the world's longest-serving rulers and modern history's most singular characters, Castro defied 11 US administrations and hundreds of assassination attempts. On Sunday, 26 November 2016, in Havana, Cuba. (Photo by Artur Widak/NurPhoto)

Fidel Castro haláláig a kubai magánszektor nem létező fogalomnak számított, 2008 óta viszont már testvére, Raul irányítása óta fontos változások indultak el az országban. Ennek ellenére a kubai gazdaság továbbra is gyengén teljesít, az emberek többsége pedig viszonylagos szegénységben él. A magángazdaság beindulásával ugyanakkor érdekes jelenségek figyelhetők meg, mivel az állami alkalmazottak annyira keveset keresnek, hogy az orvosok, mérnökök és könyvelők inkább fodrászüzletet nyitnak, vagy beállnak szakácsnak egy magánétterembe, mert így akár az állami bérük harmincszorosát is megkereshetik.

Az 1959-es szocialista forradalmat követően Fidel Castro vezetése alatt mindent államosítottak, és ez 2008-ig, Castro haláláig így is maradt. Ezt követően testvére, Raul Castro kezébe került az ország irányítása, aki javítani akart Kuba rettenetes gazdasági helyzetén, ezért reformok sorát vezette be, amellyel a privát szektort próbálja helyzetbe hozni, illetve a külföldi befektetőket akarja a szigetországba csábítani.

Az országban az élelmiszerellátás is komoly gondot jelent a meglehetősen fejletlen mezőgazdaság miatt, és ennek következtében pedig Kuba évi 1,5 milliárd dollárt költ élelmiszerimportra. Ennek visszaszorítása érdekében Raul Castro kínai és vietnámi mintára elkezdte bérbe adni az állami tulajdonban lévő mezőgazdasági területeket megművelésre. Akik erre jelentkeztek, azokkal 10 éves bérleti szerződést kötöttek. A szerződéseket az alapján újították meg, hogy mennyire jól teljesített a gazdaság az adott időszakban.

Kínában és Vietnámban, ahol az állam 50 évre adja bérbe a mezőgazdasági területeket, annyira jól működött a modell, hogy néhány év alatt nagyon sokféle terményből önellátók lettek. Jelentős különbség azonban Kuba és az ázsiai országok között, hogy míg Kubában áron alul a kormánynak kell eladni a termékeket, addig Kínában és Vietnámban a kereslet-kínálat határozza meg az árakat.

A kubai parlament épülete Forrás: NurPhoto/Alvaro Fuente/NurPhoto/Alvaro Fuente

Kubában a reformok ellenére is csupán az emberek 13 százaléka dolgozik a magánszektorban, ők adják az ország teljes GDP-jének 12 százalékát. A magánszektorbeli tevékenység azonban rendkívül szigorú szabályokhoz kötött. A cégek annak alapján adóznak, hogy hány alkalmazottjuk van, néhány üzleti tevékenységhez pedig nem lehet állami engedélyt kapni, és a munkavállalók száma is maximalizált.

Erre azért van szükség, hogy ne kerülhessen nagyobb vagyon egy ember, vagy bizonyos csoportok kezébe.

A kubai gazdaság továbbra is nagyban függ a turizmustól, mindez pedig egészen 1991-ig, a Szovjetunió bukásáig vezethető vissza. Ezt megelőzően ugyanis a szovjetek szinte ingyen biztosítottak olajat Kuba számára, és Havanna a többletet profitért tudta továbbadni. Emellett a szovjetek cukrot is vásároltak a szigetországtól, ráadásul jóval a piaci ár felett.

A Szovjetunió összeomlása után Kuba évente már 5 milliárd dollártól esett el, az ország gazdasága pedig 1991 és 1995 között több mint harmadára zsugorodott.

Az autók szinte teljesen eltűntek az utcákról, helyüket ismét a lovak, biciklik és a túlzsúfolt buszok vették át, gyakoriak voltak az áramkimaradások, és az olyan alapvető élelmiszer, mint a tojás is luxuscikknek számított.

Illusztráció Forrás: NurPhoto/Artur Widak/NurPhoto/Artur Widak

Fidel Castro az 1990-es évek közepére maga is belátta, hogy elkerülhetetlenek a gazdasági reformok, és a problémák megoldását a turizmus felfuttatása jelentheti. Ezután összesen 3,5 milliárd dollárt fektettek üdülőhelyekbe és hotelekbe annak érdekében, hogy vonzóvá tegyék a karibi szigetet a turisták számára.

A kubai gazdaságnak némi segítséget valóban jelentett a beindult turizmus, de az igazi változást Raul Castro hozta el 2008 után, amikor arra biztatta a kubaiakat, hogy indítsanak saját vállalkozást. Ennek köszönhetően fodrászok, taxisofőrök és vendéglősök népes csoportja kezdett kialakulni. Persze ne áltassuk magunkat, hiszen mindez továbbra sem oldotta meg a kubai gazdaság legalapvetőbb problémáit.

Az emberek még mindig jegyre kapják a legalapvetőbb élelmiszereket, az állami szektorban dolgozó orvosok keresete, átszámítva, 17 és 30 dollár között van, egy gyári munkás pedig ennek a felét viszi haza havonta.

Ezzel szemben egy taxisofőr, aki a magánszférában dolgozik, egy átlagos napon 40 dollárt is megkereshet, vagyis többet, mint egy orvos egész hónapban. Ennek pedig az az oka, hogy a magánszektor árait nem az állam, hanem a kereslet és kínálat határozza meg. Például egy fuvar a reptérről Havannába 25 dollárba kerül egy turistának, miközben a kubai átlagfizetés 20 dollár körül mozog havonta.

Mindennek negatív hatása is van, hiszen az alulfizetett, de jól képzett állami alkalmazottak tömegével hagyják ott állásaikat, és próbálnak szerencsét sok esetben fodrászként, szakácsként vagy éppen taxisként.