A rejtélyes Kobra-hatás: amikor jó szándékú döntéssel csak a bajt halmozzuk

Monocled cobra (Naja kaouthia) on black background. Biosphoto / Clement Carbillet

A kobrahatás érdekes példája annak, hogyan mond, ha nem is teljesen, de részlegesen csődöt egy-egy jó szándékú koncepció vagy épp bürokratikus döntés, amely nem számol az emberi viselkedés sokszínűségével, más nézőpontú racionalitásával, haszonkereső törekvéseivel. Hívják ezért a lineáris gondolkodásmód kudarcának is. Egyáltalán nem hétköznapi, de gazdasági vonatkozású, történelmi példákkal mutatjuk be, mi az, és miért kap a kobrahatás időről időre figyelmet, és azt is, hogy napjainkban éppolyan ijesztő pontossággal működik, mint régen.

Valószínűleg jóval korábbról is találhatók történeti illusztrációk a kobrahatásra. Mégis, egy időben nem túl távoli időszakhoz, India brit gyarmati megszállásának évtizedeihez szokás kötni azt a jelenséget, amelynek iskolapéldáját Delhi városának egyik különös esete adja. 2001-ben egy német közgazdász, Horst Siebert egy egész könyvet szentelt annak, hogy bemutassa, hogyan képes egy merő jó szándékkal, de nem kellően végiggondolt döntés csak még rosszabbá tenni azt a helyzetet, amire megoldásként kitalálták. Siebert erős kifejezést használ munkájában: "a céllal ellentétes hatású ösztönzőkről" beszél, vagyis olyan tényezők jelenlétéről egy adott szituációban, melyek képesek felülírni a problémakezelésre meghozott döntések hatását. Ugyanakkor ezt az eredetileg gazdasági fogalmat, a kobrahatást, több megközelítés ennél tágabban értelmezi, nem várt következményekről beszélve, melyek - hiszen a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve - ott leselkednek minden fontos döntés esetében.

De mi is az említett történet Delhiből, amiről a jelenség a nevét kapta?

Egy kobra néz a kamerába Forrás: Biosphoto/Clement Carbillet / Biosphoto/Clement Carbillet

Kobrahatás a múltban...

A gyarmati időkben történt, hogy a rendkívül veszélyes marású kobrák annyira elszaporodtak a nagyvárosban, hogy a helyzetet a brit koloniális adminisztráció tarthatatlannak minősítette. Azzal a briliáns ötlettel álltak elő, hogy kampányt indítottak a kobrák levadászására, azaz fizettek minden megölt mérgeskígyóért, pontosabban a lenyúzott bőrért. A rendkívül szegény helyiek hamar kaptak is az ajánlaton, és nekiálltak a kígyóritkításnak, ami nagyon hamar jól jövedelmező foglalkozássá nőtte ki magát.

A helyiek olyan jól kerestek a leölt állatokon, hogy csakhamar elkezdték tenyészteni a kobrákat, hogy azok beszolgáltatásáért még több pénz üsse markukat.

Amikor erre a brit kormányzat rájött, azonnal beszüntette a kígyópénzek kifizetését. A csalódott kígyófarmer-vadászok válaszul szabadon engedték az addig fogságban tartott, tenyésztett kígyóikat. Az eredmény: még több mérgeskígyó Delhi utcáin, rosszabb helyzetet előidézve, mint a kígyóvadászkampány előtt volt.

A történelem az "eredeti" Delhi-történet mellett számos hasonló példát szolgáltat a "csak még rosszabb lett" helyzet kialakulására. Például a nagy hanoi patkánymészárlás néven emlegetett esetet. 1902-ben az akkori indokínai francia kormányzó a modernizálódó Hanoi újonnan épült csatornarendszerét kívánta megtisztítani az elszaporodó patkányoktól. Pénzt fizettek a helyi vállalkozó szelleműeknek minden patkányfarokért, akik tömegesen ereszkedtek le a bűzös, veszedelmes kórokozóktól hemzsegő kanálisokba, hogy összefogdossák a rágcsálókat.

Illusztráció Forrás: wikipédia / Készítette: Earth'sbuddy

Aztán megtörtént a fordulat: a hatóságok rájöttek arra, hogy az ebből élők levágják ugyan az állatok farkát, de azokat szabadon engedik utána, hogy tovább szaporodjanak, biztosítva a "farokutánpótlást", illetve máshonnan is "importálnak" a csatornákba később farkuktól megfosztott állatokat. A projekt hasonló eredménnyel zárult mint Delhiben: még több patkány a csatornákban. Elszaporodásuk miatt pedig 1906-ban járvány tört ki, mely több száz halálos áldozatot követelt.

S bár elsőre merész kijelentésnek tűnhet, de a kobrahatás áll a korai Kínai Népköztársaság nagy éhínsége mögött, amely az egykori kommunista vezető, Mao Ce-tung döntésére vezethető vissza.

Mao 1958-ban programot hirdetett a "négy kártevő" ellen, ahogy ő nevezte. Szúnyogokat, rágcsálókat, legyeket és verebeket kellett irtani a lakosságnak, mert ezeket tették felelőssé a betegségek kórokozóinak terjedéséért. Sőt, a madarak még rosszabbul jártak: a kommunista párt zavaros ideológiai magyarázattal a "kapitalizmus állataiként" azonosította azokat, melyekért fejpénz járt. További billog volt a verebeken, hogy a nép elől ették meg az értékes haszonnövények magvait, illetve termését.

Kínában csaknem kipusztultak a verébfélék a kommunista vezető döntése miatt Forrás: Wikimedia Commons

Az emberek pedig nem is voltak restek: elpusztították a verebek fészkeit, a fiókákat és a tojásokat egyaránt. Egyes források szerint a szabályos hajtóvadászatnak 600 millió madár esett áldozatul.

A verébfélék nagyon hamar a kipusztulás szélére sodródtak Kínában, ám a rizstermés mennyisége csak nem akart növekedni a következő idényben sem.

1960 áprilisában aztán egy ornitológusnak sikerült megértetnie a kínai vezetéssel, hogy a verebek ugyan megeszik a termés egy részét, de mellette hatékonyan ritkítják a kártékony rovarokat is. Például a sáskákat, melyek ellenségeik, a madarak híján oly mértékben elszaporodtak, hogy felborították a vidéki Kína ökológiai egyensúlyát.

A termés elpusztításával - melyhez a Nagy ugrás nevű, Mao-féle társadalmi-gazdasági mozgalom további káros hatásai hozzáadódtak - hatalmas éhínséget szabadítottak Kínára, mely milliók halálát okozta, a kommunista diktátor átgondolatlan döntése nyomán, noha az akkorra már leállította a madárirtó programot.

...és a jelenben

A kobrahatás egyáltalán nem valamiféle idejétmúlt, végleg legyőzött jelenség. Most is ott kísért a vezetői döntéseknél, a gazdasági irányváltásoknál, illetve az élet számos más területén. Gazdasági és bürokratikus jelentőségét az emeli ki, amikor egy-egy döntés nagyobb léptékben teszi rosszabbá a helyzetet, aminek orvoslására meghozták ezt. Erre a közelmúltból is számos példát lehet találni.

Az egyik klasszikus, közgazdászok által citált példa Mexikóvárosból származik, ahol 1989 novemberében a légszennyezettség csökkentése érdekében a rendszámtáblákból kiindulva korlátozták az autók forgalmát.

Illusztráció Forrás: Picture-Alliance/AFP/Verwendung weltweit, usage worldwide/Frank Duenzl

Csakhogy az emberek ahelyett, hogy lemondtak volna autójukról a rendszámuk alapján számukra tiltott napokon, inkább régi, kifejezetten szennyező autókat vásárolták a meglévő mellé, olyan rendszámokkal, melyekkel minél könnyebben kijátszhatták a szabályozást. A levegő minősége romlott, az utak állapota még inkább. Végül az ENSZ, sikertelennek minősítve a programot, három év után Mexikóvárosnak adományozta - akkor - a világ legszennyezettebb levegőjű városának járó, nem túl hízelgő címet. Hasonló program bukott meg 1998-ban Bogotában is, ahol a leleményes kolumbiai sofőrök szintén a rendszámtáblákkal ügyeskedtek valamilyen módon, hogy kijátsszák a korlátozásokat.

De egészen friss példákkal is találkozni.

2008 és 2011 között az USA-ban 2,8 milliárd dollárt fordítottak arra, hogy több sávval bővítsék, és így az ország legszélesebb sztrádájává tegyék a texasi Katy Freeway-t. A cél az volt, hogy csökkentsék a dugókat és az utakon töltött időt. A 2011 és 2014 közötti adatfelvételek szerint azonban a pályán töltött átlagos idő reggel 30 perccel, este pedig 55 százalékkal nőtt meg a sok új sáv ellenére. Kiderült, hogy az 1960-as években készült bővítési terveknél már számoltak azzal, hogy az új sávok megjelenését az autósok a kínálat növekedésének fogják fel (vagy másik oldalról: az autósoknál "nő meg a kereslet" az autópálya iránt), ám a későbbi elemzésekért felelős közgazdászok egy része nem találta relevánsnak ezt a jelenséget, és túlzónak ítélte az erre vonatkozó előrejelzéseket.

A mérések azonban azt mutatták: a bővítés után sokkal többen autóztak arra, mint korábban.

Szintén autós példa az autó- és fuvarmegosztó szolgáltatások megjelenése kapcsán azok eredményessége. Az Uber és hasonló cégek azzal érvelnek, működésük elhozza az autózás forradalmát és az utak forgalmának enyhülését - és ebből fakadó más kedvező következményeket is -, csak ki kell várni. Az eddigi felmérések azonban azt mutatják, hogy az autómegosztó sofőrök az USA-ban az úton töltött idő 62 százalékát utas nélkül teszik meg, a gépjárművek száma és a futott távolság nagysága pedig töretlenül növekszik az utakon.

S végül, de nem utolsósorban: mintha csak a történelem ismételné önmagát, 2016-ban az indonéz Jakarta városa hirdetett fejpénzfizető programot minden, élve elfogott patkányért, azok túlszaporodása és a fenyegető járványveszély miatt. A beszámolók szerint a leadott - majd a leadás után mérgező gázzal elpusztított - patkányok darabjáért 1,5 dollárt fizettek a hatóságok. A fejpénz tömegeket terelt Jakartában is a csatornába, hiszen a lakosság jelentős része napi 2 dollárból él.

The Cobra effect: British authorities offered a bounty for dead cobras around Dehli to the population.

People started to... *breed* cobras.
The reward was scrapped.
The cobras were released, the population .

by @sketchplanatorpic.twitter.com/JZVsSF2amf

— Lionel Page (@page_eco) 2019. augusztus 29.

Elkerülhető a kobrahatás?

A témával foglalkozók szerint igen. Hozhatók döntések nem várt következmények nélkül is, csupán a rendszerelmélet szemléletét kell átemelni hozzá az emberi viselkedés kapcsán a visszacsatolásokról, valamint a lineáris gondolkodás helyett mentális modelleket kell alkotni a következményekre nézve, felmérve a lehetséges viselkedési sémákat - a témának szerteágazó irodalma van. A közgazdaságtan egyes irányzataiban, illetve az államigazgatás területein, külön metodikákat ajánlanak arra, hogy a döntéshozatal során biztosan elkerülhető legyen a kobrahatás, azaz nem várt, makroszintű következmények jelentkezése egy-egy, eredendően problémamegoldó célú döntés nyomán.

Illusztráció Forrás: Dreamstime

Nem a kobrahatás az egyetlen, ami miatt a lineáris gondolkodási és döntéshozatali modellek elégtelennek bizonyulnak.

Ahhoz hasonló jelenség a Peltzman-hatás.

Nevét egy amerikai közgazdászról, Sam Peltzmanról kapta, aki azt vizsgálta, hogyan hat a súlyos sérüléssel vagy akár halállal is járó autóbalesetek számának alakulására a biztonsági öv használatára vonatkozó kötelező előírás. Meglepő módon azt találta, hogy nagyságrendileg ugyanannyian halnak meg az övek használatával, mint anélkül. A magyarázat meghökkentő volt: az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat becsatolt övvel, ami sokakat felelőtlenebb vezetésre ösztönöz, és ez hozzájárult az ebből fakadó balesetek számának növekedéséhez. Másként: a kockázatcsökkentő szabályozás a kockázatkereső magatartás erősödéséhez vezetett. A két hatás lényegében kioltotta egymást, ami azt eredményezte, hogy nem volt kimutatható szignifikáns csökkenés a halálos autóbalesetek számában.