Nem is a vallás miatt tilos leölni a tehenet Indiában?

In this photograph taken on July 20, 2017 a cow stands amidst the traffic on a road in New Delhi. Revered by most Indians, cows are at the centre of political battles and 'lynch mob' attacks, but they are being abandoned in growing numbers and turned away by shelters that cannot cope. The Sri Krishna Gaushala on the outskirts of New Delhi is typical of shelters for homeless cows across India -- struggling to keep up with demand. Authorities in Uttar Pradesh and Haryana states are thinking of building cow shelters in prisons. At one Uttar Pradesh shelter, scores of cows are reported to have died from hunger in recent weeks. / AFP PHOTO / DOMINIQUE FAGET / TO GO WITH 'INDIA-COWS-ANIMAL-RELIGION',FOCUS by ANNIE BANERJI'

Az indiai tehéntilalom a világ egyik legismertebb vallási-kulturális tabuja. Történetével, jelentőségével, időbeni és területi változásaival rengeteg kutató foglalkozott, illetve foglalkozik napjainkban is. A szarvasmarha leölésének hindu tilalmát számos értelmezés úgy mutatja be, mint ami ellenkezik minden józan, gazdasági jellegű belátással. Káros tabu, vélik sokan. Néhány évtizeddel ezelőtt azonban megjelent egy tanulmány, mely ezzel lényegében ellentétes álláspontot képviselt. Szerzője óriási vitákat kavart vele, aminek visszhangjai még napjainkban is fel-felcsengenek.

Lehet bár megértően, a vallási-spirituális funkcióit szem előtt tartva beszélni az indiai szarvasmarhák leölésének általános - és sok kivétellel övezett - tilalmáról, a helyzet az, hogy ez egy irracionális tabu. A kiöregedett, életben hagyott állatok jelentős közvetett és közvetlen terhet rónak az indiai társadalomra, miközben érinthetetlenségük miatt, sok kárt is okoznak, ahogy élelem után kutatva feldúlják a művelt területeket, a városi piacokat. Holott, ha már tejük elapadt, húsukkal rengeteg embert jól lehetne lakatni a népes szubkontinensen. Egyszóval: az indiai marhatilalom legyen bár mégoly egzotikus, ősi hagyomány, hasztalan, sőt, aránytalanul nagy tehertételt ró a társadalomra és a gazdaságra.

Nagyjából így lehet összefoglalni a hinduizmus e sajátosságának egyik jellemző értékelését, melyből az is kiolvasható: az indiaiak maguknak okoznak kárt a tehéntilalom betartásával. Hiszen mennyivel egyszerűbb lenne - a gazdasági könnyítésről nem is beszélve -, ha az indiaiak feladnák ezt a tabut, és a jószágokat teljes körűen hasznosítanák.

Illusztráció Forrás: AFP/Dominique Faget

Ezzel a széles körben elfogadott vélekedéssel ment szembe az 1960-as években egy amerikai kutató, Marvin Harris. A szent tehén kulturális ökológiája (1966, magyarul 2003) című, óriási feltűnést keltő tanulmányával a szerző maga is ledöntött egy addig nagyjából szilárdnak tekintett tabut. Nevezetesen azt, hogy az indiai tehéntilalmat - vallási funkcióinak elfogadása mellett - "külső", racionális szemlélőként, nem is lehet másként értelmezni, mint egy idejétmúlt, levetendő, gazdaságilag káros szokást. A szerző azonban nemcsak ledöntötte, hanem feje tetejére is állította ezt a tabut, és egyenesen azt mondta:

a szent tehén tilalma az állatok gazdasági hasznossága okán maradt fenn.

Nem holmi felesleges "spirituális passzióról" van szó a tehenek esetében, és arról sem, hogy a hívő hinduk "buták" lennének annak felismeréséhez, vallási meggyőződésük hogyan nehezíti meg életüket a tehéntilalom kapcsán. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a hitbéli magyarázat már a feledés homályába száműzte a tehéntilalom valódi okát: azt, hogy

a marhák a vallási tabu "leple" mögött, igazolható gazdasági hasznot hoznak az indiaiaknak

- állítja Harris.

Marvin Harris maga egy jó nevű - sokat idézett és sokat vitatott -, figyelemreméltó tudományos munkásságot létrehozó amerikai kulturális antropológus volt (2001-ben halt meg). A második világháború után, az 1950-es, 1960-as években kibontakozó materialista irányzathoz csatlakozott munkásságával. Ez azt jelenti, hogy a társadalmak fejlődését gazdasági és technológiai alapon magyarázta, azt állítva, hogy a fejlődés központi eleme az, hogy a technológiai eszközök a környezeti feltételekhez illeszkedve fejlődjenek, segítve a gazdasági növekedést.

Egy, a hadsereg üzemeltetésében működő jóléti központ marháknak Forrás: AFP/Sanjay Kanojia

A szent tehenek mint a társadalom haszonállatai

Csak az hosszú cikkek sorozatát kívánná meg, hogy részleteiben bemutassuk Harris elméletét, és azt, milyen utóélete volt a tudományos párbeszédekben tanulmányának. Ezért néhány pontba gyűjtöttük össze a főbb csomópontjait a koncepciónak.

Némi leegyszerűsítéssel, Harris tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy bemutassa, a tehenek valójában nagyon is jelentős gazdasági előnyöket képviselnek az indiai társadalomban.

Csak épp a korábbinál szélesebb spektrumban kell a kérdést vizsgálni, és akár azon az áron is, hogy figyelmen kívül kell hagyni: a hinduk jelentős része vélhetően tényleg meggyőződéssel gondol a tehéntilalom hitbéli vonatkozásaira.

Harris azzal is vitára ingerelte kollégáit, hogy bevallotta: soha nem járt Indiában, azaz kutatásának tárgyával - a jelenséggel - nem került közvetlen kapcsolatba. Helyette hangyaszorgalommal gyűjtögette össze a tehénkérdésről fellelhető valamennyi akkori adatot, információt, hogy kimutassa:

a tehenek olyan előnyökkel járnak az indiai társadalomban, ami miatt "szentek" lettek, s így többségük szó szerint megússza élve, egészen a végelgyengülésig.

A kutató néhány fontosabb érve a gazdasági előnyökről:

• Harris egyik első, meredek állítása az, hogy a jelenség értékelésének szempontjából szinte figyelmen kívül hagyható, hogy az indiai zebu tehenek tejhozama nagyságrendekkel kisebb, mint európai vagy amerikai fajtársaiké. A szerző több kutató munkásságát segítségül hívva úgy érvel, hogy az indiaiak esetében a tejhozam csak sokadlagos szempont teheneiknél, és inkább az állatok egészének hasznosságát veszik alapul. A kutató - megint csak más szerzőkre támaszkodva - azt is állítja, kimutatható, hogy a hindu társadalomban a bivaly jelenti a valódi értéket a háztartási élelmezésben, nem pedig a tehén (A bivaly és a marha étkezésben betöltött szerepéről egy másik ázsiai országban, ebben a cikkében írt az Origo.)
• Úgy tűnik, néhány évtizeddel ezelőtt Indiában a mezőgazdasági növénytermesztés elképzelhetetlen lett volna marhák nélkül. A vontatásban és az igavonásban Harris szerint legalább olyan fontos szerep jutott a marháknak, mint az ökröknek. A szerző itt egészen újszerű összefüggésben láttatja az adatokat. Elismeri ugyan, hogy Indiában más országokhoz képest kiugróan nagy az adott területre jutó marhák száma. Ám azt is jelzi, hogy a magas népességszám miatt, 100 emberre csak 44 marha jut, ami jóval kevesebb az akkori 58-as USA és 90-es kanadai aránynál. Szerinte ökörből pedig egyszerűen nincs elég, és a földműveseknek ezért elemi érdekük, hogy a második számú igavonóként tekintett marhákat is munkára fogják. A földművelés sikere ugyanis döntően függ az esős évszaktól, attól, hogy a nagyobb energiakifejtésre alkalmas ökrökkel időben befejezzék a földeken a munkát. Mivel ökrökből viszont kevés van, be kell vetni a marhákat is, amikből Harris szerint egyáltalán nincs túl sok a feladat nagyságához mérten.
• Trágyázás: Harris azt állítja különböző statisztikai adatok alapján, hogy a marhák annyi trágyát termelnek évente, mely 35 millió tonna kőszén energiatartalmával egyenértékű. A kóborló, elaggott jószágok pedig, noha olyan helyre is piszkítanak, ahol az zavaró, általános értelemben mégis hozzájárulnak a földminőség fenntartásához. Az éves trágya egy része a termőföldeken hasznosul, egy másik részét pedig a háztartásokban tüzelőanyagként égetik el. (A nyílt lángon való főzésről, a fa és az ürülék tüzelőanyagként való felhasználásáról napjainkban, ennek gazdasági és környezetvédelmi vonatkozásairól, ebben a cikkében írt az Origo.) Csak a trágya egy igen csekély hányada megy veszendőbe.
• Harris ezek mellett számos további szempontot ismeretet, mindnél komoly statisztikai apparátust megmozgatva. Úgy érvel, hogy a tehenek takarmányozására szolgáló ráfordítás jóval csekélyebb tehertétel, mint általában gondolják. A marhák ugyanis, még ha nem is jól tápláltak azoktól, elélnek az ember számára fogyasztásra alkalmatlan növényeken is, és éhezésük csak időszakos. A szerző a marhabőr felhasználásának fontossága mellett is hosszan érvel. Végül - szintén új megvilágításba helyezve - azt állítja, az elaggott jószágoknak épített "idősotthonok" sem jelentenek komoly gazdasági tehertételt. Az állatok tulajdonosai ugyanis meghatározott "gondozási díjat" fizetnek az otthonoknak jószáguk ellátásáért. (A marha-menedékházakról és a az állatok kapcsán kibomló jelenkori társadalmi és politikai feszültségekről ebben a cikkében írt az Origo.)

Figyelemreméltó az is, hogy a szerző tanulmányában nem kardoskodik nyíltan amellett, hogy az általánosan elterjedt értelmezéseit a marhatabunak az ő gazdasági-materialista interpretációjára cseréljék le. Ezt inkább utólagosan javasolta akkor, amikor tanulmánya kapcsán sok szimpóziumon vett részt személyesen - a beszámolók szerint, meglehetősen vehemens vitapartner volt. A szerző szövegében csak annyit állít: az általa javasolt koncepció legalább olyan "esélyes" a kívülállók számára néha érthetetlen marhatilalom magyarázatára, mint a teológiai interpretációk.

A hindu Gopal Ashtami fesztiválon arról emlékeznek, meg, amikor Krisnának első alkalommal engedte meg nevelőapja a marhák terelését Forrás: AFP/Str

Harris maga egy komplex egésznek, egy nagy rendszernek (kulturális ökológiának) tekintette a tehéntilalmat. Ugyanakkor nem hagyta figyelmen kívül azt sem, hogy kortársai, sőt, maga az indiai kormányzat is, a jelentős számú "szent tehénről" komoly gazdasági tehertételként beszélt akkoriban.

A "világias" indiai hatóságok úgy tekintették az ügyet, mint amelynél megdől az a nézet, hogy a racionális gazdasági belátások mindig felülemelkednek a hiedelmeken.

Harris trükkje azonban ebben az ügyben nem az volt, hogy ezt a széles körben elterjedt nézetet cáfolta. Hanem az, hogy bizonyítani igyekezett, a marhatilalom igenis racionális belátásokon alapszik, ezért végső soron a látszólag indokolatlan tabu is, ugyanígy racionálisnak tekinthető.

A kutató azt mondja, még csak nem is az a kérdés, hogy például minek jobb a hatásfoka, a traktornak vagy a marháknak. Nem kérdés, hogy az előbbinek.

Hanem a kérdés az, hogyan szemléljük a hindu teológia mögött a marhakérdést, és hogyan értékeljük azt.

Harris azt mondja, a zebuk gazdasági fontosságát nem érthetjük meg pusztán egy-egy hasznosítási "terület" kapcsán. Értékük csak akkor látható,

ha az állatok teljes életciklusát tekintjük.

Ha így járunk el, akkor láthatóvá válik - és elhíresült tanulmányában ennek igazolására tesz kísérletet -, hogy az állatok lényegében egész életükben hasznot hoznak az indiai társadalomnak.

Az esélyt kell megadni annak, hogy a tulajdonképpen a hinduk hite miatt "lesajnált" hatásfokú marha nemhogy nem túlzó tehertétel, hanem egyenesen gazdasági haszonnal jár India gazdaságágnak. Már csak azért is - írja végkövetkeztetésében Harris -, mert India népessége jóval nagyobb tempóban nő, mint a marhapopuláció. Ebből pedig az következik, hogy hamarosan megmutatkozik, milyen fontos szerepe van a marháknak az indiai gazdálkodásban.

Igaza volt-e a szerzőnek?

A szent tehén ügyéről írott tanulmány óriási vitákat generált, éveken át témát adott a legkülönbözőbb felkészültségű szakembereknek. További érdekességet vitt a dologba az, hogy Harris később hasonló elvek szerint magyarázta a muszlim sertéshúsevési tilalmat.

Harrist inkább azért támadták, mert vállaltan figyelmen kívül hagyta elemzésében a "hindu nézőpontot", és szinte csak statisztikai adatokra és más szerzőkre támaszkodott érvelésében. Sok kritikusa ezt nem fogadta el, mondván: igenis figyelembe kell venni azt, mit gondolnak erről az ügyről maguk a gyakorló hinduk.

Egy marhaotthonban Forrás: AFP/Dominique Faget

Többen azt is kifogásolták, hogy Harris technológia-központú, materialista felfogása épp a nagy, modern társadalmak, illetve a változó környezetben élő, növekvő létszámú közösségek elemzésére nem alkalmas. Nem veszi figyelembe a környezeti feltételek változásait, holott épp az azokhoz való adaptivitás lenne a koncepció alapeleme.

Nyilvánvaló, hogy napjainkból visszatekintve nem az abból az időszakból származó adatok teszik vagy épp nem teszik hitelessé a munkát, hiszen akkor azok helytállóak voltak.

Hanem sokkal inkább az a megközelítés, ami nagyon szigorú, külső nézőpont alapján végzett elemzéshez vezett ebben az esetben.

A szenttehén-taburól készült munka így azért tarthat számot napjainkban is érdeklődésre, mert egy jól ismert, és általában mindig azonos módon magyarázott jelenség másfajta értelmezési kereteit mutatja meg.