Bár könnyebb lenne, ha kiderülne, hogy van valamilyen uralkodó és mindent lefedő magyarázat a vezérigazgatók csillagászati fizetésére, a National Bureau of Economic Research friss kutatása szerint a helyzet ennél bonyolultabb, de egyben izgalmasabb is. Úgy tűnik ugyanis, hogy az elmúlt évtizedekben az üzleti és a szabályozói környezet egyaránt megágyazott az elképesztően magas vezetői juttatásoknak.
Mindazonáltal a fizetések közti radikális egyenlőtlenség problémája egyre bosszantóbb az átlagos amerikai dolgozók körében.
Tavaly például egy átlagos S&P 500 vállalatvezetője 8,5 százalékos fizetésemelést könyvelhetett el.
A vezérigazgatók közti medián fizetés egyébként 11,5 millió dolláros volt. Ha nem számoljuk az inflációt, akkor a szárnyaló részvénypiacnak köszönhetően a megszerzett juttatások 19,6 százalékkal izmosodtak a vezetők körében.
Ezzel szemben egy átlagos amerikai munkás úgy látott mindössze 3 százalékos béremelkedést, hogy a vezérigazgatók 335-ször többet keresnek nála
– írja a MarketWatch.
Azzal együtt, hogy természetesen egy nagyvállalat vezetőjének számos, igen komoly kritériumnak kell megfelelnie, és elég jelentős teljesítményt is várnak el tőle, a fenti adatok nem véletlenül keltenek feszültséget a társadalomban. Éppen ezért az említett tanulmány három olyan elméletet vázolt fel, amely magyarázhatja a kiugróan magas vezérigazgatói juttatásokat.
Az egyik elmélet szerint a vállalatok igazgatótanácsai igen jelentős nyomásnak vannak kitéve, hogy elég nagy nevet találjanak a cég élére, akit természetesen alaposan meg is kell fizetni. Ennek hátterében pedig részben az áll, hogy
a vezető személyével a részvényeseknek is kedvezni kell, tehát kiemelten fontos, hogy a vezérigazgató kellően támogassa a részvényesek zsebét.
Következésképpen számos esetben az határozza meg egy vezető juttatásait, hogy mennyiben tud megfelelni a részvényesek elvárásának.
A legmenőbb cégvezetők esetében igaz, hogy egy társaságnak nagyobb szüksége van rájuk, mint nekik a társaságra. Ebből pedig adódik, hogy a profi tárgyalási készségekkel rendelkező vezérigazgatók ki tudnak alkudni maguknak lenyűgözően magas fizetéseket.
Mindazonáltal nem csak alapjuttatásokról van szó.
Egyes vezetők azt is elérik, hogy magas összegeket kapjanak, ha sikeres üzleteket kötnek, például tető alá hoznak egy összeolvadást.
Kiváló példa volt erre a Yahoo korábbi vezetője, Marissa Mayer, aki állítólag 186 millió dollárt tett zsebre, ahogy a cég átkerült a Verizon Communications tulajdonába 4,48 milliárd dollárért.
Míg a fenti két elmélet a vállalati környezetre vonatkozik, amely strukturálisan úgy épül fel, hogy egyre csak nyomja fölfelé a vezetők fizetését, a szabályozói környezet is hozzájárul a jelenséghez. A jelentés rámutatott, hogy a Clinton kormány 1993-ban úgy döntött, évi 1 millió dolláros vezérigazgatói fizetésig korlátozza a cégek adóterheit.
Noha ez nyilvánvalóan azt eredményezte, hogy alapfizetések elég lassan emelkedtek csak az 1 millió dollár körüli tartomány fölé, a társaságok elkezdtek más megoldásokhoz folyamodni.
Egyre népszerűbbek lettek a részvényopciók és a bónuszok,
melyek viszont már teljesítményhez kötöttek. Egy friss példaként említhető a Snap, amely igen nagy léptékben osztott szét részvényopciókat az alkalmazottak között a cég tőzsdére lépését követően.
Mindent összevetve az látszik, hogy az 1970-es évek óta minden vállalattípusnál emelkedtek a vezetői fizetések az Egyesült Államokban. A legnagyobb bővülés egyébként az 1990-es és a 2000-es évek elején volt tapasztalható, amikor az országban kiemelkedően erős volt a gazdasági növekedés.
Fontos azonban, hogy
az emelkedési trend nem valami olyasmi, ami egyszerűen természetesen adott.
A második világháború alatt ugyanis a vezetői fizetések egyenesen csökkentek, majd nagyjából stagnáltak az 1970-es évek közepéig. Ezt követően a 2008-as válság idején szintén mozdulatlanság volt tapasztalható, de 2016-ra a fizetések már elérték a recessziós időszak utáni csúcsot.