Az elmúlt időszakban három vezető európai politikus is súlyos kijelentéseket tett – utal rá Varufakisz. Az olasz miniszterelnök, Matteo Renzi például igen közel járt ahhoz – legalábbis retorikailag –, hogy komoly csapást mérjen a németek által oly régóta védelmezett fiskális szabályokra. Azzal fenyegetett ugyanis, hogy amennyiben az Európai Bizottság nem fogadja el az olasz költségvetést, azt változatlanul fogják újra benyújtani. Renzi ráadásul nem első alkalommal megy szembe a német vezetőkkel, és az sem véletlen, hogy mindez az után következett be, hogy pénzügyminisztere, Pier Carlo Padoan hónapokon keresztül igyekezett kifejezni elkötelezettségét az eurózóna németek által támogatott szabályrendszere iránt – írja a Project Syndicate-en megjelent elemzés.
Renzi ugyanis megértette, hogy
a németek által propagált takarékossághoz való ragaszkodás csak mélyebb stagnálásba vezeti az olasz államháztartást,
miközben tovább rontja a GDP-arányos adósságot. A bölcs politikus pedig tudja, hogy ez az egyik legrövidebb út a választási katasztrófához – hangsúlyozza Varufakisz.
Tartalmában és stílusában egyaránt más hangot ütött meg Emmanuel Macron francia gazdasági miniszter. A bankárból lett politikus egyébként azért is van különleges helyzetben, mert François Hollande egyetlen olyan minisztere, aki egyszerre látja világosan Franciaország és Európa makrogazdasági kihívásait, és mindeközben német részről is megbecsülésnek örvend mint reformer és tárgyalópartner. Vagyis amikor ő beszél „közelgő vallásháborúról” a kálvinista és németek által dominált északkelet és a főként katolikus periféria között, akkor Varufákisz szerint érdemes komolyan venni.
Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter nemrégiben tett kijelentései pedig szintén az európai zsákutcára világítanak rá – hangsúlyozza a szerző. A Varufakisz által „Schäuble-tervnek” nevezett javaslat szerint korlátozott politikai unióra volna szükség az euró megvédése érdekében, melynek értelmében
az eurózóna pénzügyminisztereiből álló Eurócsoportnak meglenne a vétójoga a nemzeti költségvetések fölött.
Mindazonáltal ezzel párhuzamosan – főleg Franciaországot és Olaszországot célozva ezzel – egy kisebb eurózónás költségvetést ígérnének, amely részben finanszírozná a munkanélküliségi és betéti-biztosítási rendszereket.
A problémák ott kezdődnek, hogy egy ilyen szigorú minimalista projekt nagyon nehezen menne át Franciaországban, ahol az elitek mindig is ellenezték a szuverenitás csökkentését. De még ha az ilyen jellegű egységesítés támogatása irányába mozduló Macron meg is tudná győzni Hollande elnököt, akkor sem biztos, hogy a német vezetés rábólintana Schäuble ötletére. Nem világos ugyanis, hogy Angela Merkel német kancellár beleegyezését adná-e, a Bundesbank elnöke, Jens Weidmann pedig eddig is ellenzett bármilyen fiskális egységesítést – jegyzi meg Varufakisz.
Az elemzés szerint Schäuble egy vonakodó német kancellár és egy gyengélkedő Franciaország között úgy képzelte, hogy a turbulencia, melyet Görögország euróövezetből való kilépése jelentett volna, segíthetett volna meggyőzni a francia vezetést és saját német kollégáit a terve szükségességéről. Most pedig, arra várva, hogy a görög „program” összeomlik saját belső ellentmondásainak súlya alatt,
a német pénzügyminisztérium az újabb csatákra készül.
Szeptemberben ugyanis Schäuble egy három pontból álló javaslatcsomagot küldött szét az Eurócsoportnak, mellyel szerinte meg lehetne előzni egy újabb euróválságot.
Egy ilyen javaslat bevezetése mondjuk 1999-ben talán limitálta volna a tőke beömlését a periféria államaiba a közös fizetőeszköz bevezetése után. Sajnos 2015-ben azonban más a helyzet – jegyzi meg Varufákisz –, mivel
a tagállamokra nehezedő adósságok és banki veszteségek miatt Schäuble sémája még mélyebb recessziót okozna a periférián,
és szinte biztos, hogy a monetáris unió széteséséhez vezetne.
Nem véletlen tehát, hogy miután Schäuble eltávolodott a politikai unió tervétől, Macron dühében úgy nyilatkozott, hogy „a kálvinisták azt akarják, hogy a többiek az életük végéig fizessenek”. Hozzátette, „olyan reformokat akarnak, amelyek semmilyen szolidaritást nem foglalnak magukban”.
Varufákisz szerint a legelkeserítőbb része Renzi és Macron megnyilatkozásainak a reménytelenség, melyet közvetítenek. Renzi ellenszegülése a fiskális szabályoknak, melyek tovább nyomják egy - egyébként elkerülhető - adósság-deflációs spirál felé Olaszországot, érthető, de alternatív szabályok javaslata nélkül nem vezet sehová. Macron nehézsége pedig az, hogy nem tud olyan kemény reformokat felajánlani Németországnak, melyek meggyőznék a német kormányt, hogy elfogadja a többlet oly mértékű újrafelhasználását, amely elengedhetetlen Franciaország és az eurózóna stabilizálásához.
Miközben pedig a németek ragaszkodnak a szabályokhoz, aláássák azokat az európai politikusokat, mint Renzi vagy Macron, akik eddig reménykedtek Európa legnagyobb gazdaságának segítségében.
Az érem másik oldala, hogy úgy látszik, hogy a Schäuble javaslatához hasonló minimalista politikai unió tervei egyre inkább teret veszítenek. Varufákisz pedig úgy látja, hogy jelentős makrogazdasági intézményi reformok nélkül nem lehet stabilizálni Európát, és csak az állampolgárok páneurópai demokratikus összefogása teremtheti meg az alapot ezekhez a reformokhoz.