Decemberben több ezer briton hőbörgött azon, hogy a csomagszolgálatoknak hála az ünnepek alatt elkerülhetetlenné vált az, amit az év mintegy háromszázhatvannégy napján sikeresen megúsznak: át kell kopogni a szomszédba a végre kiszállított karácsonyi pakkokért.
Egy félig már közmondás-státuszba emelkedett kifejezés is járja: minden szomszéd a pokolból származik egyenest. Vagyis aki mellettem lakik, ellenség. Van, aki amióta csak beköltözött – és ez évekre tehető – a jelenlegi otthonába, gondosan mérlegelt, figyelt, őrködött és vigyázott, még véletlenül se kelljen érintkeznie a közvetlenül mellette lakókal. („Because all neighbours are from hell”, tessék.) Majdan amikor az értesítés nyomán, bár sosem hitte volna, hogy idáig jut, kelletlenül mégis megnyomja azt a csengőt, a másik félről is kiderül – a résnyire tárt ajtóban, valami emberi forma árnyéka és neszei között egy levitáló kéz átnyújtja a dobozt, rettentően nehéz negyven másodpercről van szó mindenki számára –, hogy ugyanannyira van kedve barátkozni, csak éppen most már ráfeszül a viszonyra a kölcsönös tartozás tompa viharfelhője. Ha nekem szívességet tett a szomszéd, előbb-utóbb ez a sors vár rám is.
Roy Hobbs Swindonból például leplezetlenül vall érzelmeiről: „Így most már kénytelen vagyok egy »[_f_]« karácsonyi lapot írni nekik.”
Reméljük, legalább Kevinről nem maradnak le úgy, mint mi.