Pórul jártak, akik üldözőbe vették az OTP-t

Orbán Viktor ugyanúgy sanyargatja őket, a magyar államtól ugyanazokat a pofonokat kapják, mindannyian küzdenek a devizahitelesekkel, mégis másképp viselik a sorsukat. A banki mezőny mára csúnyán kettészakadt, és a dolgok mélyén az OTP áll. Az az eszetlen verseny, amelyet a legnagyobb bankot üldöző második boly diktált a válság előtti években.

Körülbelül félévente felröppen egy hír, érkezik egy tulajdonosi bejelentés, vagy csak szárnyra kapnak a pletykák: megvennék az MKB-t, kiábrándult és itt hagyná Magyarországot a CIB, vevőt keres a Raiffeisen. Ez utóbbi most a legfrissebb, és abból kiindulva, hogy többször egymás után ilyen nyilatkozatokat tettek a bécsi tulajdonosok – talán a legmegalapozottabb is, banki berkekben legalább a szándékot komolyan veszik.

Hogy mindig ennek a három nagybanknak a neve merül fel, ha kivonulásról vagy eladásról van szó, az egyáltalán nem meglepő. A magyar bankszektor a válság utáni években kettétört: vannak a végtörlesztés, a különadók és a rossz adósok miatti leírások ellenére is nyereséges bankok, és vannak, amelyek évek óta brutális – több százmilliárd forintos – mínuszokat halmoznak fel. Ez utóbbiak, ha nem kaptak volna fejenként 100-200 milliárd forintos tőkeinjekciót az anyabankjuktól az elmúlt években, már csődbe is mentek volna.

Az idén félévkor például a bankok összesített nyeresége 45 milliárd forint volt, de 17 bank veszteségesen működött. Az összes veszteség 80 százaléka három bankhoz kötődött, és hasonló volt a helyzet a nyereséges táborban is: a profit 74 százalékát szintén három bank hozta össze. Ugyanez a kép, ha a tavalyi egész évet nézzük: az élmezőnyben ott áll az OTP, a K&H és az UniCredit, a sor végén pedig a már említett trió, a CIB, az MKB és a Raiffeisen kullog elég csúnyán lemaradva. A látványos széthúzás azért érdekes, mert a piaci és a szabályozási körülmények teljesen egyformán sújtják az összes szereplőt: nincs kivétel különadóban, tranzakciós illetékben, a bankbetétek ehóztatásában és ennek forráselvonó hatásában, sem bármilyen más állami sanyargatásban.

Nem lehet tehát mindent a sarcokra fogni, bár azt, hogy ezek erősen rontják a jövedelmezőséget, és a nemzetközi versenyben hátrányba hozzák a magyar bankokat, a jegybank legutóbbi stabilitási jelentése is hangsúlyozza. A jó és rossz bankok közötti fő különbség a múltban, a válság előtti évek eltérő stratégiájában és felelőtlen döntéseiben keresendő.

A teknős és a nyúl

„Azok szúrták el, akik eszetlen versenyt csináltak a devizahitelezésből, és úgy akartak piacot szerezni, hogy kockázatos termékekkel árasztották el a piacot” – mondja Barabás Gyula, a Széchenyi Hitelszövetség elnöke. Szerinte a válság előtti években, 2004 és 2008 között, a bankok nem abban versenyeztek, hogy minél olcsóbb legyen a hitel, hiszen mindenhol olcsó volt, hanem abban, hogy ki adja oda a legkönnyebben, a leglazább jövedelemvizsgálattal a legtöbb embernek a frankkölcsönt. „Utol akarták érni az OTP-t, és végül magukat nyírják ki” – vonja le a következtetést Barabás, aki szerint ez az ambíció főleg a két osztrák tulajdonú nagybank menedzsmentjét hajtotta.

A rossz bőrben lévő bankok sorába ugyanis az Erstét is nyugodtan be lehet sorolni (a negyedik legveszteségesebb bank), még ha tavalyi mínusza már nem is volt annyira kiugró. Egy fokkal talán konzervatívabb üzletpolitikát folytatott, mint a Raiffeisen (amelyiknek, mint egy forrásunk felidézi, "önerő minimum" elnevezésű lakáshitelét egykor minimálbéresek is lazán felvehették úgy, hogy az ingatlan értékének 90 százalékát is megkaphatták kölcsönbe), de a legnagyobb magyar súlyának gyengítése itt is erős motiváció lehetett.

Ezért történhetett az, hogy „a nyúl egy kicsit előreszaladt, de elhasalt, a teknős így mégis előbb döcög be a célba”, írja le nagyjából ugyanezt a jelenséget Kuti Ákos. Az Equilor Zrt. vezető elemzője arra emlékeztet, hogy azok a bankok vannak a legnagyobb slamasztikában, amelyek 2004-ben elsőként, majd 2008-ig a legagresszívebben nyomultak a devizahitelezésben, és így bámulatos iramban növekedtek.

A jegybank statisztikáiból is az látszik: volt olyan év, közvetlenül a válság előtt, hogy például a CIB hitelállománya 45 százalékkal bővült, miközben a teljes banki portfólió 21 százalékkal, és pont azok a bankok nőttek átlag alatt, amelyek most viszonylag jól bírják a gyűrődést. A teknősöket, az OTP-t, a K&H-t vagy például a Budapest Bankot is, amelyek lassabban mozdultak rá a devizahitelezésre (az OTP utolsóként, 2005-ben), a válság előtt emiatt lesajnálták, most meg relatíve jó a helyzetük.

A gigaberuházások

Senki nem szereti beismerni, hogy valahol nagyon elrontotta, de banki körökben nyílt titokként kezelik, hogy elsősorban a CIB és az MKB, de részben a Raiffeisen kudarca is az úgynevezett projekthitelekhez kötődik. Itt olyan nagy volumenű beruházások finanszírozására kell gondolni, mint amilyen egy wellness-szálló, egy többcsillagos hotelkomplexum felhúzása, egy nagy lakóparkprojekt hitelezése, vagy akár egy teljes városrész felújítása.

A válság előtt rengeteg ilyen projekt indult, számos közülük sosem készült el, vagy, ha be is fejeződött, üresen kong a túlkínálat és a fizetőképes kereslet hiánya miatt. A beruházásokra hitelt adó bankok számára sovány vigasz, hogy számos hotel tulajdonjoga rájuk szállt, ettől még évek óta hiába futnak a pénzük után.

Az áttolt felelőtlenség visszaszáll

Ahogy a banki hitelezés virágzott a válság előtti években, úgy szaporodtak el a hitelnyújtásra szakosodott pénzügyi vállalkozások, amelyek a bankoktól kaptak pénzt, hogy abból aztán devizahitelt nyújtsanak egy kifejezetten kockázatos ügyfélkörben. Az a bank, amelyik ebben aktív volt, az átlagnál megint csak jobban megütötte a bokáját, hiszen az így nyújtott hitelek 40 százalékát az adósok ma nem törlesztik rendesen, 27 százalékuk 90 napon túli hátralékban volt idén szeptemberben.

Ez nem olyan meglepő: itt volt divat a hipergyors ügyintézés, a bar-listások hitelhez juttatása vagy a nulla jövedelemvizsgálat. Aki véletlenül nem kapott kölcsönt a bankban, annak is volt hová mennie, több száz pénzügyi vállalkozás működött az országban. Közülük sokan már lehúzták a rolót, a portfóliójuk pedig visszaszállt az őket finanszírozó bankokra, köztük is elsősorban az e téren legaktívabb CIB-re, MKB-ra és a Raiffeisenre.

Ki volt a főnök?

Érdemes azt is megnézni, hogy a most legjobbaknál és a leggyengébbeknél kik ültek a topmenedzseri székekben – mondta háttérben az egyik bajban lévő nagybank embere. Szerinte, ha a válság előtti felfutásban a főnök karakán volt, ha meg akarta mutatni, mit tud, ha kiterjedt kapcsolatait üzletszerzésre tudta fordítani, akkor most baj van, ahol viszont óvatos, szürke bankár volt a vezérigazgató, ott jól mennek a dolgok.

Hogy pontosan ki diktálta a tempót, a külföldi tulajdonos vagy a hazai menedzsment, azt csak maguk az érintettek tudhatják, egy biztos: a topmenedzsereket a válság kirobbanásakor több banknál lecserélték, és pont az lett a tipikus, hogy könyvelő alkatú, kockázatkerülő, óvatos végrehajtók vagy válságmenedzserek lettek az utódok, sokszor külföldről, az anyabankból idevezérelve.

Az első nagybank, amelyik így próbált rendet teremteni, az Intesa tulajdonában lévő CIB volt, itt 2009-ben leváltották Török Lászlót (ő 2005 óta állt a bank élén), helyére Thomas Spurny, majd Fabrizio Centrone érkezett a milánói központból. Hasonló folyamat játszódott le a Raiffeisennél, ahol bár Felcsuti Péter 2010-es távozása 21 évnyi vezérigazgatói irányítás után tervezett volt, utódját egészen más fából faragták. Heinz Wiednert erősen kockázatkerülőnek és kevésbé önjárónak tartják, saját magát unalmas bankárként jellemezte, miután a bécsi központból kinevezték.

Volt vezetőváltás az MKB-nál is (a 18 éven át irányító Erdei Tamás három nagy összegű anyabanki tőkepótlás után távozott 2012-ben), és az Ersténél is voltak fejcserék (Kisbenedek Péter 2007-es önkéntes lelépése után 2011-ben Papp Editet új csúcsbankár, Jelasity Radován személyében új irány is váltotta fel). Ha közben megnézzük, ki vezette az UniCreditet a válság előtti nagy felfutás idejében, ott látjuk Matthias Kunschot, aki bár 30 évig volt bankár Magyarországon, nem tartják nagyon karakteresnek. A Budapest Bank és a K&H (Kulcsár-botrány utáni időszaka) talán még jobb példa, sokan az egymást váltó külföldi bankvezérek nevére sem emlékeznek már, itt pont az a ritka, ha itthon ismert, a magyar üzleti életbe régóta beágyazott szakember vezeti a bankot.

Aggódjunk?

Hogy mindezt látva kell-e aggódniuk az évek óta veszteséges bankok ügyfeleinek, arra nemleges a válasz. Ezek a bankok túl nagyok, túl régóta itt vannak Magyarországon és a régió számos más országában, túl sokszor hangoztatták, hogy számukra Magyarország stratégiailag fontos ország ahhoz, hogy cserben hagyják a betéteseiket.

A tulajdonosaik, a külföldi anyabankok – ahogy eddig is tették – várhatóan a jövőben is a zsebükbe fognak nyúlni, ha újabb tőkeemelésre lesz szükség a veszteségek pótlására, csak esetleg keresik a lehetőséget, hogy valakinek eladják az itteni leánybankjukat. Akik inkább rosszul járhatnak, azok a banki dolgozók, akiket a költségek megfogása miatt leépítenek, illetve a bezárásra ítélt fiókokból elküldenek.