"A devizahitel kockázatos, de nem hibás termék" - állítja a PSZÁF volt elnöke

A devizahitelek elterjedése elsősorban a forint- és a frankkamatok közötti jelentős különbségnek volt köszönhető - állítja Farkas István volt PSZÁF-elnök friss tanulmányában, amely szerint a 2004 utáni időszakban a felügyelet a vonatkozó törvénynek megfelelően tájékoztatta az ügyfeleket a devizahitelek kockázatairól.

"A devizahitel kockázatos, de nem hibás termék" - ezt állítja Farkas István, aki 2004-től 2009 nyaráig vezette a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét. A szakember a hitelek elterjedését vizsgáló parlamenti bizottsági meghallgatásra készített egy tanulmányt, amelyben bemutatja a devizahitelezés elterjedésének okait. Az Orbán Viktor miniszterelnök kezdeményezésére felállított bizottság kedden hallgatta meg Farkas Istvánt.

Korábban stabilabb volt a frank, mint az euró

Farkas szerint hibás az a pénzügyi termék, amely piacra kerülése időpontjában olyan előre kalkulálható kockázatot tartalmaz, ami semmilyen módon nem fedezhető, és/vagy létezik olyan termék, ami ugyanezt a célt kisebb kockázattal éri el. Ez a devizahitelre nem igaz Farkas szerint, a volt elnök egyúttal hozzáteszi, az árfolyamkockázat ugyan jelen volt ezekben a termékekben, azonban nagy volatilitásra a múltbeli tapasztalatok alapján sem a hitelezők, sem az adósok nem számoltak.

Az elemzésből kiderül, hogy 2004-ben a svájci frank árfolyamának napi átlaga 162,9 forint volt, a legmagasabb és a legalacsonyabb napi értékek különbsége mindössze 13 forintot tett ki. A maximális forintgyengülés abban az időszakban egyetlen napon sem érte el az 5 százalékot. "A franknak ez a karaktere egészen a válság kitöréséig, 2008 második félévéig megmaradt. Sőt, az euró árfolyama nagyobb kilengéseket produkált, így - ebből a szempontból - kockázatosabb volt, mint a frank" - derül ki az anyagból.

Farkas tanulmányában arra is felhívja a figyelmet, hogy a forinthitel árfolyamkockázatot ugyan közvetlenül nem tartalmaz, de a kamatokon keresztül az is jelentős kockázatokat hordoz. A volt PSZÁF-elnök szerint a magas és változó jegybanki alapkamat volt az alapvető oka a frank- és a forintkamatok közötti kiugró kamatkülönbözetnek. Ez a különbség a periódus elején 8 százalék volt, és a 2010-ig sohasem csökkent 5 százalék alá. A szakember úgy véli, hogy a magas forintkamat a belföldi betétek növekedését nem tudta elérni. Azzal, hogy a - főként devizakülföldi - befektetőknek magas hozamot biztosított, megnövelte a forinteszközök iránti keresletet, következésképpen erősítette a forintot, azaz alacsonyan tartotta az euró és a frank árfolyamát. "A kiugróan nagy kamatkülönbözet és a mesterségesen erős forint együttesen szinte elkerülhetetlenné tették a devizahitelezés előretörését" - fogalmaz Farkas.

Nem feltétlenül drága

A volt PSZÁF-elnök szerint az, hogy egy termék kockázatos, nem egyenlő azzal, hogy drága. A frankhitelek 2004 és 2009 között alig drágultak az árfolyamváltozás miatt. A kamat és a költségek változhattak, de az árfolyam mint legnagyobb kockázat 2008 őszéig nem jelentkezett - állítja a szakember. Ebben az időszakban a devizahitel-adósok jelentős törlesztési előnyt élveztek, ha két adós ugyanazon a napon ugyanakkora forintnak megfelelő hitelt vett igénybe forintban, illetve svájci frankban, akkor az előbbi jelentős havi megtakarítást könyvelhetett el - teszi hozzá Farkas.

Az, hogy a svájci bankközi piacon alacsonyak - bár a fenti időszakban növekvőek - voltak a kamatok, nem jelenti azt, hogy a magyar bankok is ilyen áron jutottak volna forrásokhoz. Minimálisan az országkockázati felárat erre rá kell tenni - ami az adott időszakban 300-400 bázispont volt átlagosan - azaz a források bekerülési ára 4,5-5 százalékos kamatot jelentett volna. Ha az ügyfelek vállalják az árfolyam- és a kamatkockázatot, akkor ez az irányadó ügyleti kamat. Ha azonban a bankok vállalják azt fel, akkor a kockázatkezelés költsége - mivel nem frankot, hanem forintot hiteleznek, ezért a rendelkezésükre álló frankot forintra kell cserélniük - durván a forintkamatok és a frankkamatok különbségével egyezik meg.

Ennek mértéke átlagosan 4-5 százalékos volt, tehát a - hitelezési kockázat költségeit még nem tartalmazó - kamatszint ebben az esetben 9-10 százalék lett volna. Ez a kamatszint - nem véletlenül - a tényleges forinthitel-kamatszintekhez hasonló. A választási lehetőség tehát a nominálisan 4-5 százalékos deviza-, elsősorban frankhitel és a 10-12 százalékos forinthitel között volt. A lakosság a nominálisan kisebb kamatot és ezzel törlesztőrészletet választotta, a bankok pedig - mivel hitelt akartak kihelyezni, erre a keresletre építették értékesítési stratégiájukat.

A volt PSZÁF-elnök az elemzésben arra is felhívja a figyelmet, hogy az alapvető probléma, hogy a lakossági eladósodottsághoz képest a lakossági jövedelmekben lévő tartalékok alacsonyak, a jövedelem csökkenése, a törlesztőrészlet emelkedése azonnali gondot jelent. Ebből a szempontból a szóban forgó időszak legnagyobb problémája a munkanélküliséggel érintett családok számának növekedése volt.

"Ez jól látszik a hátralékos lakáshitelek megoszlásán. Ha hibás termék lenne a devizahitel, akkor az árfolyamváltozás miatt a hátralékosok döntő többségének a devizahitelesek közül kellene kikerülnie. De ez nem így van" - áll az elemzésben, amely a PSZÁF 2011 júniusában publikált adataira hivatkozva azt írja, hogy a jelentősebb problémát jelentő, több mint három hónapos hátralékú adósok között nagyobb arányban vannak a forinthitelesek.

A volt elnök a háttéranyagban azt is jelzi, hogy a felügyelet feladata a vonatkozó törvény szerint az volt, hogy információt adjon az ügyfeleknek a potenciális kockázatokról, és kötelezze a bankokat arra, hogy ezekről tájékoztatást adjanak. Farkas szerint ezt a felügyelet rendszeresen meg is tette.