Marion Cotillard akkor is szép, amikor csúnya

Vágólapra másolva!
Wes Anderson cannes-i filmfesztivált nyitó Holdfény királysága kevésbé volt zabálnivaló, mint reméltük, a második nap vetített Rozsda és csont viszont bravúrosan ötvözte az érzékiséget és a nyerseséget.
Vágólapra másolva!

De rouille et d'os (Rozsda és csont)

Jacques Audiard a De rouille et d'os (Rozsda és csont) című filmjében A próféta kérlelhetetlenségét és naturalizmusát és eggyel korábbi munkájának, a Halálos szívdobbanás-nak a férfias érzelmességét ötvözi. Meglehetősen jól sikerült, pedig a rendező látszólag összeférhetetlen stílusokat kever, ráadásul a filmnek nem egy, hanem több, felváltva zajló története van, amik azért végül mégis összeforrnak.

Forrás: outnow

Marion Cotillard egy Stephanie nevű lányt alakít, aki kardszárnyú delfineket idomít, Matthias Schoenaerts pedig egy Ali nevű, rendezetlen életű férfit, aki egyedül neveli ötéves kisfiát, és mindig abból él, amiből éppen lehet, a film elején például felcsap kidobóembernek egy éjszakai szórakozóhelyen. Itt találkozik először futólag Stephanie és Ali, és a lány nyilván megérzi a gondoskodásra való képességet a férfiban, ezért - miután egy szörnyű balesetben elveszíti mindkét lábát - felhívja a férfit, hogy találkozzanak újra.

A film hol Stephanie, hol Ali életére koncentrál, mintha két külön történetet mesélne (és így is van: a forgatókönyv egy novellafüzéren alapul), amik véletlenségből összetalálkoznak. Az ugrálás a szereplők közt teljesen organikus, és az egyik főtéma, a testhez való viszony is a lehető legtermészetesebben, minden szájbarágósság nélkül bomlik ki. Stephanie és Ali egyaránt a testéből élt: a lány az állatokat irányította a mozdulataival, Ali pedig profi bokszoló volt. Ali mindent tiszta ösztönből csinál, a verekedést, a szexet és - sokszor borzasztó következményekkel - az apaságot is. Így, amikor Stephanie lábát amputálják, a helyzetet teljes természetességgel kezelő Ali az, aki segíteni tud a lánynak, hogy elfogadja saját, megcsonkított testét.

Forrás: outnow

Cotillard és Schoenaerts alakítása abszolút hiúságmentes és életszerűen egyszerű, és az Ali kisfiát alakító Armand Verdure is ugyanolyan csodálatos, mint ők. Audiard pedig bátran keveri a színészek szinte dokumentarista hatású nyerseségét olyan megoldásokkal, amik önmagukban akár nyálasnak vagy hatásvadásznak is tűnhetnének, de itt pont egyensúlyt teremtenek. Például sok jelenetet a legközhelyesebb popszámokkal húz alá (de ezek illenek a figurák kulturális közegéhez), a fényekkel pedig újra és újra eljátszadozik, de ez nem olcsó, hanem kifejezetten lírai. Még egy lassított felvételen zajló bunyót is bevállal, de tudja, mit csinál: a lassítva megpördülő, kivert, véres fog itt széppé nemesedik. Testekről szóló filmhez illik ez a szemérmetlen érzékiség.

Holdfény királyság

Nemrég Tim Burtonről írtam, hogy mintha mostanság jobban érdekelné a látvány, mint az, hogy szíve legyen a történeteinek, és sajnos Wes Anderson cannes-i filmfesztivált nyitó Holdfény királyság-án is hasonlót éreztem. Mindkettőjük legjellegzetesebb vonása, hogy teljesen egyedi, varázslatos vizuális világot teremtenek a filmjeikben, de mintha Burton után Andersonnál is kezdenének a látványelemek eluralkodni a lényeg felett.

Forrás: Big Bang

Az Anderson-filmeket sokkal inkább a roppant furcsa, de imádnivaló figurák és a mesés atmoszféra miatt szeretjük, mint a cselekményükért, de a Holdfény királyság története már túlságosan is sovány: két kiskamasz egymásba szeret, és megszöknek egy New England-i szigeten, a felnőttek meg keresik őket. Persze, a két kölyök francia újhullámos stílusban bontakozó szerelme bájos, és meg lehet mosolyogni a kótyagos Bill Murrayt, és értékelhető, hogy Bruce Willis képes volt hátrahagyni saját brucewillisségét, és belefeledkezni az Anderson-világba.

De ezek nem olyan kidolgozott és nem is annyira kedvesen esendő figurák, mint a Tenenbaum, a háziátok vagy az Édes vízi élet főhősei. Csak nyomokban tartalmazzák azt a sajátos emberséget, amivel Anderson általában levesz minket a lábunkról. És a poénok sem annyira a szereplők személyiségéből fakadnak, inkább öncélúan beszúrt kis szellemeskedések, amik nélkül ugyanúgy megállna a lábán a film.

Forrás: Big Bang

Anderson mindig is eszméletlen precizitással tervezte meg filmjei összetéveszthetetlen látványvilágát, de itt mintha túlságosan is belefeledkezett volna ebbe az aspektusba. A ruhák, a szökésben levő gyerkőcök táskáiból előkerülő holmik, a lakásbelsők nemcsak óriási műgonddal megtervezettek, hanem időnként indokolatlanul főszereplőkké válnak. Egyszerűen azért, mert az emberek nem elég szerethetők.