Nem örömlány az, akit ütnek

Őszinte és erős film a zürichi magyar prostituáltakról szóló Viktória - A zürichi expressz. A film svájci rendezőjének nem csak azért lehetünk hálásak, mert érzékenyen nyúlt egy súlyos társadalmi problémához, hanem azért is, mert felfedezte a vászonra termett, magával ragadó Farkas Franciskát. 

A film ötlete Maros Anna, a Svájcban élő magyar forgatókönyvíró fejében született meg, és az ötletből, amely a Budapest-Zürich vasútvonalon tett utazásai során szerzett élményeire támaszkodik, svájci férjével, Men Lareda rendezővel együtt fejlesztettek filmtervet. A projekt valamiért nem volt elég érdekes vagy értékes a magyar filmfinanszírozás számára: először ugyanis a Magyar Filmalaphoz pályáztak, de egyetlen fillér támogatást sem kaptak tőlük.

Miért is kaptak volna? Hiszen a film csak egy iszonyúan súlyos és aktuális társadalmi kérdést feszeget: a kilátástalan nyomorból Svájcba menekülő magyar nők sorsát. Természetesen nem csak egyféle filmkészítés létezik, de biztos vagyok abban, hogy sokan szívesen vennék, ha több, a társadalmi-politikai problémákat közvetlenül érintő alkotás is színesítené a palettát, és a jelenre való reflektálás nem csak az egyébként kiváló dokumentumfilmek feladata lenne.

Farkas Franciska a Viktória - A zürichi expressz című filmben Forrás: Mozinet

A magyar nők Nyugat-Európa gazdag, a prostitúcióval szemben megengedő országaiba, köztük Svájcba való, elképesztő méreteket öltött vándorlása rendkívül súlyos probléma. Azonban a témáról a közvélemény legtöbbször a bántóan tárgyilagos bűnügyi híradásokból értesül, vagy a fölényeskedő, lesajnáló kívülállás hangján megszólaló véleményeket hall, mai ésszel felháborító és elfogadhatatlan stílusban örömlányokról, a legősibb hivatásról, kuncsaftról, szolgáltatásokról, kéjbizniszről. Men Lareda filmje arra vállalkozik, hogy egy a szélesebb közönség számára is fogyasztható játékfilm keretei között a lehető legőszintébben beszéljen, és Viktória sorsán keresztül a témát közelebb hozza a nézőkhöz.

Viktória (Farkas Franciska), akinek története hosszas kutatás és számos elbeszélés alapján született meg, egy pesti roma lány, aki a kilátástalan szegénységből, úgy, mint sok hozzá hasonló helyzetben lévő nő, Zürichbe utazik, ahol a megengedő svájci törvények szerint a rendőrségen való bejelentkezés után bárkiből lehet prostituált.

Stefanovics Angéla és Farkas Franciska a Viktória - A zürichi expressz című filmben Forrás: Mozinet

A helyi viszonyokat néhány perc alatt átlátjuk: magyar stricik irányítják ezt a világot, a lányok nekik és a prostituáltakhoz járó férfiaknak egyaránt ki vannak szolgáltatva, a svájci rendőrség pedig álszent szabályok mögé bújva mossa kezeit. Viktória egy Blondie becenevű lánnyal (Stefanovics Angéla) kerül egy szobába, kettejük első perctől fogva nyomasztó, egy játékfüggő stricivel (Nagy Zsolt) és annak barátnőjével (Pölöskey Erika) súlyosbított hétköznapjait követjük végig a kezdeti elképzelésektől a teljes kiábrándulásig.

Furcsa hibrid a Viktória: szinte csak magyar színészekkel és amatőr szereplőkkel forgatták, de nincs "magyar művészfilm" íze. Bár az első jelenetek alatt, például akkor, amikor a Zürichből éppen hazaérkezett lányokat beszélik ki a többiek, kissé kellemetlenül feszengtem: vajon az egész film ezen a hamis, erőltetett hangon fog megszólalni, amelyen a lányok beszélnek egymással? A rendező svájci füle nem hallja, mennyire modorosan cseng egyik-másik mondat?

Nagy Zsolt (jobbszélen) a Viktória - A zürichi expressz című filmben Forrás: Mozinet

Noha később is vannak kevésbé sikerült jelenetek, ezeket sok természetes, igazi párbeszéd ellensúlyozza. Stefanovics Angéla finom, érzékeny alakításában drámaivá válik a szerencsétlen lúzer Blondie sorsa, Nagy Zsolt, akinek figurája szintén könnyen átcsúszhatott volna merő karikatúrába, abszolút hihető az agressziótól bármelyik percben felrobbanó strici szerepében, az újonc Pölöskey Erika pedig ugyanolyan természetességgel káromkodik, mint amilyennel a szerelmes nőt adja elő.

A legkellemesebb meglepetés azonban Farkas Franciska, aki a hátán viszi el az egész filmet. Tapasztalansága kapóra jött: egyes pillanatokban nem tudni, eleve meg van-e picit szeppenve, vagy csak egyszerűen zsigerből játszik ilyen természetesen. Az, hogy olyan szép és bájos, amilyen, egyrészt előnyére vált a filmnek, hiszen élmény őt nézni. Akkor, amikor rettegve száll be először egy férfi autójába, akkor, amikor önfeledten táncol egyetlen szabad estéjén egy klubban, de akkor is, amikor a kamera egyszerűen csak vizslatja az arcát. Ez ugyanakkor kissé egyszerű megoldás, aminek logikája persze érthető is: egy szép és okos, a többiek közül kiemelkedő lánnyal könnyebb azonosulni.

Farkas Franciska a Viktória - A zürichi expressz című filmben Forrás: Mozinet

A drámából valamelyest visszavesz azonban az az emberben kezdettől fogva motoszkáló érzés, hogy ez a lány egyszerűen nem illik a többi közé, és előbb-utóbb ki fog innen törni. Aki igazán megrázó, a témát a maga kegyetlen és reménytelen valójában bemutató alkotásra vágyik, nézze meg Az örömlányok dicsősége című német-osztrák dokumentumfilmet, amely után garantáltan nem fogja relativizálni a prostitúciót.

Szerencsére a Viktóriá-ban is van sok ütős, naturalista pillanat: amikor Viktória természetesen, de azért jól érzékelhető undorral, megtörli a száját, vagy amikor a földre pottyan egy teli óvszer. Na, ilyenkor - hiába meseszép Viktória - szembesülünk ennek az egésznek a gyomorforgató valóságával.

Viktória - A zürichi expressz Forrás: Mozinet

A film mindent összevetve fontos és becsületes munka. Mert egyértelműen az áldozatok oldalára áll, nem sumákol, világosan rámutat a prostitúciót szabályozott keretek közé szorító és a problémát ezzel megoldottnak hazudó svájci hozzáállás mélységes igazságtalanságára, és finom, drámai eszközökkel hívja fel a figyelmet a kilátástalanságban vergődő nők kínjaira.

- - -

A kísérőfilm

A Viktória - A zürichi expressz előtt Szabó Simon Fal című kisfilmjét vetítik a mozik, amelyet így méltatott Kovács Bálint a Friss Hús rövidfilmfesztivál idején.

A Fal minimalista, szürke és kopár képi világa, lecsupaszított, szinte szavak nélküli történetmondása pontosan illeszkedik a témájához: Szabó Simon végtelenül kiábrándult társadalomrajza úgy vág gyomorszájon, hogy pontosan tudja, már ezzel sem képes felébreszteni a nézőt, vagy változtatni a filmben ábrázolt viszonyokon.

Egy Blaha Lujza téri, kiskorú cigány napszámost visznek rozoga furgonon egy önkormányzati melóhoz, falépítésre, zsebbe pár ezer forintért, hogy fussa másnap is a napfelkelte előtti kávéra a következő munkakezdés előtt, meg jó esetben még egy szendvicsre is. Ez van - arra már rég nincs erő a fiúban, hogy amikor kiderül, mire is kell az a fal, bármin is változtatni akarjon.

Szabó Simon tíz percbe sűríti látleletét kilátástalanságról, szegregációról, kiszolgáltatottságról, és arról, hogy mindebbe nem csak, hogy beletörődik a társadalom minden rétege, de jobb híján az érintettek is dolgoznak a helyzet súlyosbításán.

És a malterszínű képsorokból a költőiség sem hiányzik: Szabó egy almával és két jelenettel facsar még egyet a helyzeten, mert egy ilyen apró gesztussal tud arról beszélni, hogy akiben kéne lennie némi önérzetnek, abban nincs, akiben viszont hiábavaló a megléte, abban ott van. Szirmai Márton kultikus Szalontüdőjének lehetne párdarabja a Fal, ha ez nem lenne az eltelt évek minden tapasztalatával sötétebb kisfilm annál - jobb oda sem nézni, hátha akkor nem lesz igaz, amiről szól.