Szégyentelen ripacskodás és tömény giccs az év családi filmjében

Vágólapra másolva!

Timothée Chalamet a mennybe menetel, miközben a nézők egy részét a pokolba taszítja. A sztár a címszerepben meggyőzően prezentálja, miért is helyezkedik el jelenleg Hollywood legfelső polcán, a Wonka azonban olyan, mintha Steven Spielberg teljes életművének a legszentimentálisabb pillanatait vágták volna össze: kétségtelenül vérprofi, de ízléstelen.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

musical mesefilm Timothée Chalam

Nem lehet azzal vádolni a Wonkát, hogy zsákbamacskát árulna: már az első képsorokban, amikor a címszereplő hajón megközelíti a történet színhelyéül szolgáló várost, már az árbócrúdon énekelni és táncolni kezd, így a musicalekért kevésbé rajongó és a célközönségbe sem tartozó nézők egyből sejthetik, hogy hosszú kínhalálra vannak ítélve.

Pedig, ha valaki, akkor Paul King rendező igazán ért ahhoz, hogy mindenkit megszólítson, a Paddington első és második része igazi csoda, a Michael Bond által megalkotott, az angolszász nyelvterületen rendkívül kedvelt medve történetének adaptációi hibátlan családi filmek, a humorával és a melegszívűségével a legcinikusabb felnőtteket is képes meghódítani. A Wonka esetében viszont, ha valaki nem képes egy nyolc-tíz éves gyerekké regresszálni vagy nem szereti a musicaleket, akkor komoly kihívásokkal kell szembenéznie a kétórás játékidő alatt.

De kezdjük inkább a pozitívumokkal, mert szerencsére a film minden ízléstelensége ellenére akad az is bőven. Mindenképpen üdvözítő, hogy nem Tim Burton 2005-ös rendezését, a Charlie és a csokigyár-at remake-elték máris, hanem Roald Dahl klasszikus meséjének az előzményeit beszéli el, azaz nem a megkeseredett, korosodó és a gyerekekhez, illetve az édességgyártáshoz már ambivalens módon viszonyuló címszereplőt, hanem a fiatalkorát ismerjük meg, amikor még tágra nyílt szemekkel, naivan próbálta megvalósítani az álmát; bár a történetben, akár egy Dickens-sztoriban úton-útfélen elgáncsolják, legfeljebb pillanatokra veszti el a hitét.

Timothée Chalamet pedig lubickol a szerepben, sőt, talán most prezentálja először igazán, miért is vált Hollywood abszolút A-kategóriás sztárjává. Azt, hogy egész jó színészi kvalitásokkal rendelkezik, kiderült már a Csontok meg minden és a Csodálatos fiú című filmekből, azt sem lehet megkérdőjelezni, hogy Instagram-kompatibilis a külseje, de ezúttal ténylegesen uralja a vásznat a puszta jelenlétével és úgy általában az egész produkciót.

A mellékszerepekben mások mellett Rowan Atkinson és Hugh Grant szintén szórakoztató, de inkább csak díszletelemek Chalamet szólókoncertjében.

És el kell ismerni az operatőr és a díszlettervezők munkáját is, a maguk giccsesztétikájában egy rendkívül látványos és részletgazdag világot építettek fel. Mindebben könnyedén el is lehetne veszni, de kizökkentően hatnak az élményre az olcsó, kínos vagy szimplán infantilis poénok, amikor pedig egy kicsit is érdekessé válna az egyébként kiszámítható cselekmény, újra és újra felcsendül egy dal.

Öröm az ürömben, hogy ezeket legalább valószínűleg nem az amerikai popszakma élvonala írta – igaz, a filmet szinkronizálva láttuk, így az eredeti számokat nem tudjuk véleményezni –, de

a betétek legalább nem olyan kegyetlenül fülbemászóak, mint például a Macskákban elhangzó slágerek, amelyek nemcsak a színházi előadás alatt kínozzák a nézőt, hanem utána sunyin haza is kísérnek a dallamok.

A töménytelen mennyiségű giccs így is rátelepszik a gyomorra és ömölhet odakint az ónos eső vagy lehet mínusz tíz fok, rendkívül üdítő érzés a mozi után kiszabadulni a friss levegőre.