Népirtásszerű gyilkosságsorozat dollármilliókért

Megfojtott virágok
Vágólapra másolva!
Az amerikai filmművészet egyik legnagyobb rendezője, Martin Scorsese újabb remekművet készített. A 80 éves amerikai rendező huszonhatodik nagyjátékfilmje, a megtörtént eseményeket feldolgozó Megfojtott virágok a westernt házasítja a lélektani drámával és a krimivel (és persze, a gengszterfilmmel). Három és fél órás játékideje alatt mindvégig feszültségben izzik, holott az első perctől fogva sejthető (és a történelmi tények ismeretében tudható), hová akar kilyukadni a történeteit rendre erkölcsi dilemmák köré szervező Scorsese. A két főszereplő: Robert De Niro és Leonardo di Caprio. Kritika.
Vágólapra másolva!

A David Grann 2017-es dokumentumkötete (Megfojtott virágok – Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése) alapján készült Megfojtott virágok 206 perces tömény lelkiismeret-vizsgálat: monumentális filmeposz az Egyesült Államok történetének egyik sötét foltjáról. A film cselekményének középpontjában ugyanis a föld, a természeti és gazdasági erőforrások (és az ezekkel járó hatalom) legbrutálisabb eszközöktől sem megriadó megszerzésének hátborzongató és gyomorforgató összeesküvése áll. Ráadásul Scorsese olyan módon mesél, hogy a huszadik századi történetben lehetetlen nem felfedezni az "újramodellezési" szándékot: az Egyesült Államok születéséhez a kiirtott őslakosok vére tapad, az európai hódítók és telepesek által alapított nemzetet (a Megfojtott virágok olvasatában) nem kis részt a szerzésvágy tette naggyá.

Scorsese aprólékosan, minden részletre kiterjedően mutatja be, hogy az oklahomai Osage megye és Fairfax város politikai vezetője, a szarvasmarha-tenyésztés mellett kétes ügyletekből meggazdagodott William King Hale (Robert De Niro pazar alakításában) hogyan manipulál indiánt és fehér embert egyaránt, hogy megszerezze a szerinte érdemtelenül meggazdagodott oszázs törzs olajkincsét.

Megfojtott virágok (Robert De Niro) Forrás: UIP-Duna Film

Az oszázsok (akik nevüket a franciáktól kapták, és nevük nagyjából annyit tesz: "lassú víz") persze eleve mostoha helyzetben voltak. Az eredetileg az időszámításunk előtti hetedik században, az Ohio és Mississippi folyó völgyében kialakult, folyamatos vándorlásokkal és népességének (főként az amerikai hadsereg általi) erőszakos megtizedelésével terhelt törzs számára az Egyesült Államok a mai Oklahoma északi csücskében jelölt ki helyet, egy alapvetően földművelésre alkalmatlan területen. Csakhogy a "kapott" föld hihetetlen olajkincset rejtett, ami az 1910-es évek elején, mintegy véletlenszerűen tört a felszínre – részben kárpótolva a korábban mindenétől megfosztott indiánokat.

Részben, mert bár a fejkvótáért és családon belül öröklődő életjáradékért cserébe amerikai olajcégeknek átengedett kitermelési jogok nem pusztán az ország leggazdagabb embereivé tették az oszázsokat, hanem a korábbiakhoz hasonlóan (vagy tán afelett) kiszolgáltatottá is. Mert míg a kormány csak azzal korlátozta az oszázsok mozgásterét, hogy vagyonfelügyelőket rendeltek ki az indiánok számára, akik minden dollár elköltésében akadályozhatták őket (tulajdonképpen megkérdőjelezve ezzel cselekvőképességüket), a valódi fenyegetést azok a fehér és vonzó férfiak jelentették, akik újabb törvényi kiskapukat keresve beházasodtak a törzsbe, hogy aztán méreggel vagy lőfegyverrel (esetleg dinamittal) szabaduljanak meg feleségüktől, megörökölve a földet és az életjáradékot. 1918 és 1931 között az oklahomai Fairfaxben mintegy 25 oszázs nőt és férfit öltek meg (de egyes szakértők szerint a rezervátum területén gazdasági érdekből elkövetett gyilkosságok áldozatainak száma több száz fő is lehet).

És ahogy az Grann könyvéből és Scorsese filmjéből kiderül, ezt a folyamatot irányította a háttérből az indiánokat jól ismerő, bizalmukat élvező, látszólag jótékonykodó, ezért sokáig feddhetetlennek vélt William King Hale, aki minden tekintetben uralta Fairfax városát, Ő volt a bank elnöke, részesedése volt a helyi vegyesboltban és a temetkezési vállalkozásban is, sőt, a város tartalékos seriffjeként is szolgált – és aki egy valóságos bűnszervezet fejeként vezeti rá Scorsese filmjében az arra alkalmas fiatal férfiakat, hogyan csábítsák el az oszázs nőket, majd miután törvényes keretek között összeházasodtak, miként tegyék magukat dúsgazdag víg özveggyé.

Megfojtott virágok (Robert De Niro és Leonardo DiCaprio) Forrás: UIP-Duna Film

King történetszála beleillene akármelyik Scorsese-gengszterfilmbe, ahogy – részben – az unokaöccse, a Megfojtott virágok tragikus antihőse, Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio) történetszála is. Az első világháborúból visszatérő, nem kimondottan intelligens, de a meggazdagodást illetően annál nagyobb ambíciókkal bíró, szoknya- és szerencsejáték-bolond Burkhart valóságos bábja a szálakat mozgató nagybátyjának, és egy pontig minden különösebb erkölcsi aggály nélkül engedelmeskedik a "családfő" akaratának és vesz részt a gyilkosságokban.

Viszont kétségkívül szereti a feleségét, és gyerekei anyját, Mollie-t (Lily Gladstone), aki történetesen oszázs indián, és akibe nem csak annak vagyonáért szeretett bele. DiCaprio megformálásában Burkhart maga a két világ (a gondoskodás és az erőszak), a két család (a vérkötelék és a szerelemből alapított) közé szorult ember: odaadóan ápolja cukorbeteg feleségét, de nem tesz fel kérdéseket, mi is az az anyag, amit az inzulin mellé adagol, és ugyanígy, ellenvetés nélkül vesz részt a nő testvéreinek meggyilkolásában, hogy aztán egyre több alkohollal próbálja feloldani magában a két erő összeférhetetlenségét.

Megfojtott virágok (Lily Gladstone és Leonardo DiCaprio) Forrás: UIP-Duna Film

Scorsesét Ernest Burkhart tragédiája érdekli igazán, és a szerepében egy kojot tekintetével, dohánytól sárgára színezett fogsorral, "keresztapásan" előreálló állkapoccsal, egyre görnyedő háttal elmélyülő DiCaprio minden jelenetében gondoskodik arról, hogy a néző véletlenül se tévesszen fókuszt (akármennyire erős Gladstone vagy De Niro jelenléte, egy ügyes gesztussal mindig sikerül a figyelmet visszaragadnia).

Érdemes megjegyezni, az Eric Roth-szal közösen írt forgatókönyv első változata szerint DiCaprio nem Burkhart, hanem a gyilkosságokat végül felgöngyölítő FBI-ügynök, Thomas White szerepét kapta volna, csakhogy a színész addig könyörgött, amíg megkapta az erkölcsi homályban bolyongó, a harmadik órára a teljes lelki meggyötörtségig elérkező unokaöccs szerepét (a nyomozóé pedig így Jesse Plemonsra szállt).

Megfojtott virágok (Jesse Plemons és Leonardo DiCaprio) Forrás: UIP-Duna Film

Végeredményben Scorsese a nyomozásnak szenteli a legkevesebb figyelmet. Nem azért, mert a néző a szövetségi nyomozók alaposan megkésett felbukkanásáig mindennel tisztában van, és csak erkölcsi érzéke kívánja a bűnök megtorlását – a nyomozati szakasz legnagyobb részét adó "párharc", Plemons és DiCaprio közös jelenetei ugyanis Scorsese számára nem a krimi, hanem a lélektani dráma részét képezik, a tragikus hős ébredésének (és nem megváltásának) állomása.

Scorsese ráadásul a nyitóképtől a stilizált, szatirikus rádiójáték felvételeként előadott epilógusig ügyesen játszik a műfajokkal. A kicsinyesség, kapzsiság, együgyűség és erkölcsi vakság bűnügyi és párkapcsolati drámájához felvonultatja saját kedvelt műfajait (gengszterfilm, pszichologizáló indentitásdráma és thriller), amelyekhez a történet, a korszak és a környezet támasztotta követelmények okán is számára új terepre, a western irányába merészkedik (és ebben nagy támasza volt az operatőr Rodrigo Prieto és a zeneszerző Robbie Robertson is).

Az epilógusban maga a rendező is szerepet osztott magára. A Scorsese által elmondott, tényszerű mondatok arra vonatkozóan, hogy az elmarasztaló ítéletek ellenére az oszázs-gyilkosságok az Egyesült Államok történetének nem csupán elfeledett, de a szélesebb nyilvánosság szempontjából elhallgatott fejezetéhez tartoznak, nem pusztán a megtörtént eseményekből táplálkozó történelmi drámák kötelező elemének, a végefőcím előtti tájékoztató inzertnek afféle játékos megfelelője. A rendező kiáll a filmbéli rádió közönsége, és persze a néző elé is, és tárgyilagosan elmond néhány mondatot.

Ez önmagában az amerikai össz-lelkiismeret felpiszkálására tett gesztus lenne.

De főleg úgy, hogy az idős rendező öt évtized alatt forgatott 26 játékfilmjéből először vándorolt a vadnyugati mozi terepére.

A Megfojtott virágok természetesen nem (vagy legalábbis nem kizárólag) western, de vadnyugatias elemeiben ezer szállal kötődik az amerikai revizionista westernhez. A vadnyugati filmtörténetek azon vonulatához, amelyek szemlélete az 1960-as évek mítoszromboló hollywoodi reneszánszában született, azzal a céllal (hogy az italowesternhez hasonlóan) árnyaltabb képet fessen a korábban makulátlan párbajhősökkel benépesített amerikai peremvidékről. És a revizionista westernekkel jelent meg a vadnyugati moziban a korábbiaktól eltérő igény az amerikai őslakosok ábrázolására. Az olyan filmekben, mint például A kék katona, a Kis nagy ember , a Jeremiah Johnson vagy két évtizeddel később a Farkasokkal táncoló részben vagy egészben az indiánok perspektívájából ábrázolta az őslakosok és a telepesek nem kimondottan erőszakmentes viszonyát, megtörve ezzel a klasszikus westernek által is táplált hamis Amerika- és indiánképet. Scorsese új filmje akkor is illeszkedik a sorba, ha a felsoroltaktól eltérően nem a népirtással felérő, 1860 és 1890 között lezajlott indián háborúk idején játszódik, hanem az 1920-as években, az alkoholtilalom időszakában, amelynek hasonlóan erőszakos kalandjai már egy másik filmvonulatnak, a gengszterfilmnek ágyaztak meg.

Persze, filmtörténeti közhely, hogy a gengszterfilm a westernben gyökerezik – késői remekművével a gengszterfilmjeit a legmélyebb erkölcsi dilemmák köré építő Scorsese úgy világított rá erre a közhelyre, hogy 206 perc alatt egy pillanatra sem vált közhelyessé.