A halálos beteg, háromszáz kilóra hízott Brendan Fraser maszturbálás közben lett rosszul
A bálna
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Brendan Fraser visszatérése Oscar-jelölést hozott a színésznek, A bálna azonban nem sokat tesz hozzá Darren Aronofsky rendezői életművéhez: a film egy igazi nyomorpornó, amely alapvetően giccses is.
A Fekete hattyú és a Rekviem egy álomért rendezője, Darren Aronofsky szeret megmártózni a szétbomlott és összezavart emberi psziché és a saját magunk ellen forduló testünk poklában és nincs ez másként A bálna esetében sem, ez már az első jelenetből kiderül.
A film főszereplője, a középkorú Charlie angoltanár, aki egy tragédiát követően csaknem háromszáz kilóra hízott, otthonát soha nem hagyja el, online tart órákat egyetemistáknak, de annyira szégyelli a külsejét, hogy a kamerát soha nem kapcsolja be. Aztán amikor
egy nap melegpornóra maszturbálna (mi másra: kötelező hollywoodi genderpropaganda), önkielégítés közben rosszul lesz. Az életét egy éppen arra járó szektás hittérítő menti meg és bár egyértelmű, hogy a szívelégtelensége miatt talán csak napjai vannak hátra, hiába unszolja a mindennapi teendőkben segítő barátja, hogy menjen kórházba, hallani sem akar róla: a "zseniális" amerikai egészségügynek hála súlyos tízezer dollárokba kerülne neki az életmentő ellátás, ő azonban a félretett pénzét egészen más célra szánja.
A felütés rögtön be is indítja a visszaszámlálót: nem kell drámaelméleti képzettség ahhoz, hogy tisztán lássuk, a történet végére a férfi vagy megváltást nyer, vagy elkárhozik, de az idő semmiképp sem neki dolgozik. Vagy másképp fogalmazva: a csehovi puska – amely ha feltűnik a színen, akkor előbb-utóbb elsül – ezúttal a főszereplő beteg szíve.
A bálna azzal járta be világszerte a sajtót, hogy a csaknem két évtizeden keresztül mellőzött Brendan Fraser egy Oscar-esélyes alakítással tért vissza és bár a játékidő jelentős részében a könnyben úszó szemeivel olykor inkább hatásvadásznak, mint valóban zseniálisnak érződik a játéka, tagadhatatlan, hogy a szívét-lelkét, valamint a karakteréhez hasonló fizikumát is belerakta a szerepbe.
A színész saját élete bőven szolgáltatott neki ihletforrást: a Vágyak csapdájában (1992) című felnövéstörténetben szinte berobbant Hollywoodban, majd A múmia-filmekkel hamar sztárrá vált, de a rivaldafény inkább teher, mint öröm volt számára. Tom Cruise-hoz hasonlóan pedig ő is szerette a legmeredekebb akciójeleneteket is kaszkadőr nélkül leforgatni, csak kevésbé volt ügyes, mint a kollégája; súlyos sérüléseket szenvedett, újra és újra kórházban kötött ki, a kezelések hatására pedig – ha közel sem annyit, mint A bálna főszereplője –, de jelentős túlsúlyt szedett fel. A klasszikus szépfiús imázsát elveszítve pedig már nem láttak benne Hollywoodban akkora fantáziát, mint fénykorában, elkerülték a komolyabb ajánlatok és (az előzményektől korántsem függetlenül) még súlyos mentális problémákkal is küzdött sokáig.
Azonban nem ő az első elfeledett sztár, akit Darren Aronofsky illesztett vissza a térképre: a drogfüggősége miatt B-kategóriás akciófilmekbe száműzött Mickey Rourke-ot sikeresen rehabilitálta 2008-ban, A pankrátor című drámával egyenesen az Oscar-jelölésig jutott, és meg is érdemelte volna Oscart, ha akkor nem Sean Penn melegpropaganda-filmje nyer helyette. Valójában lényegtelen is, hogy sikerül-e díjra váltania Fresernek márciusban a nominációt, ezzel az alakításával egészen biztosan kopogtatni fognak majd a sikeresebb rendezők.
A bálnát a legjobb filmért, forgatókönyvért vagy rendezésért járó díjra nem jelölték - az azért már túlzás lett volna. A bálna nagyrészt egy nyomorpornó, amely egy függő ember kálváriáját követi végig egy sötét lakásban, könnyek és mocsok közepette.
Charlie kizárólag az egyik zabálásrohamtól a következőig lát, úgy kapaszkodik bele a junk foodba, mint alkoholista az üvegbe, majd akár egy drogos, amikor végre kábítószerhez jut, úgy okoz neki is átmeneti eufóriát a szénhidrátsokk.
Mint minden függő, ő is - ahogy mondani szokták - a lelkében tátongó ürességet próbálja betömködni a féktelen evéssel, azonban még egy bátortalan kísérletet sem tesz arra, hogy változtasson az egészségügyi állapotán. A reményt egyedül a hosszú évek óta nem látott, de őt végtelenül gyűlölő lánya hozza el: ha sikerül nála megváltást nyerni és valamiképpen törlesztenie azt a bűnét, hogy egy férfi miatt elhagyta a családját, akkor talán némi békére lelhet és sovány értelmet nyerhet a vegetáló élete.
Egy pályakezdő rendező esetében ígéretes debütálás lenne A bálna, Darren Aronofsky életművében azonban semmi újat nem mutat. Ráadásul azt a közhelyes mondanivalót, miszerint a teljesen elszúrt életünk hibáit soha nem késő megpróbálni kicsit is helyrehozni, nem egy művében sugallta már. A film drámai erejét pedig csökkenti, hogy bár Brendan Fraser kétségkívül letaglózó már csak a puszta jelenlétével és külsejével is, de fele ennyire sem lenne hatásos a történet, ha a főszereplő egy kevésbé látványos betegséggel küzdene és a rendező nem próbálná állandó sírásra provokálni a nézőt. Egyébként nem sok sikerrel.
A nagy erőlködés ugyanis ironikus ellenhatásként könnyen cinizmust válthat ki – éppen akkor, amikor el kellene érzékenyülnünk.