A szégyentelen Madonna szexuális élete

Kutyaszorítóban
Vágólapra másolva!
Harminc évvel ezelőtt mutatták be Quentin Tarantino első rendezését, a vérben és popkulturális utalásokban gazdag Kutyaszorítóbant.
Vágólapra másolva!

Nyolc férfi – hatan közülük fekete öltönyben – ül egy Los Angeles-i kávézó-reggeliző asztalánál és étkezés közben kedélyesen beszélgetnek, látszólag mindennapos, semmitmondóan egyszerű témákról, mint például arról, hogy miről szól pontosan Madonna Like a Virgin című, 1984-es slágere (a forgatókönyvíró-rendező által alakított Mr. Brown szerint egy nimfomániás nőről, aki összeakad egy gigantikus péniszű férfival, akivel a szex a nőt a szüzessége elvesztésének egykori fájdalmára emlékezteti). Aztán a jóformán tét nélküli beszélgetés valóságos vitává fajul, amikor Mr. Pink nem hajlandó beszállni a pincérnőnek szánt borravaló összegébe, mert nem hisz a hála és együttérzés efféle (véleménye szerint társadalmi nyomásból született) kinyilvánításában.

Így kezdődik a Kutyaszorítóban, egy vérfürdőbe fajuló gyémántrablás és az elkövetők – hét bűnöző és egy, közéjük beépült rendőr – története.

Kutyaszorítóban (Harvey Keitel, Quentin Tarantino, Michael Madsen, Eddie Bunker, Steve Buscemi és Lawrence Tierney) Forrás: Miramax

A hollywoodi léptékkel nevetségesen alacsony költségvetésből (1,2 millió dollár), de annál nagyobb írói, rendezői, operatőri (Andrzej Sekula) és vágói (Sally Menke) kreativitással készült Kutyaszorítóban jóformán magába sűríti az amerikai, európai és ázsiai gengszterfilmek (és utóbbiak esetében beleértve a szamurájfilmeket is) sajátosságait – olyannyira, hogy Tarantino formabontó formanyelvi újításai (legyen szó "az először a válasz, aztán a kérdés" idő- és nézőpontokat cserélgető non-lineáris elbeszélés-technikáról, az erőszakot popkulturális eszmecserékkel feloldó, vagy épp fordítva az agressziót a popkultúrából levezető ábrázolásmódról vagy a hagyományos kulcsjelenetek kihagyásával az akció bemutatása helyett a szereplők közötti feszültségekre koncentráló dramaturgiáról) valójában egytől egyig másoktól és máshonnan ellesett fogások, csak épp Tarantino mind íróként, mind rendezőként mesterien ötvözi a már meglévő elemeket és teremt saját, jól felismerhető univerzumot.

Kutyaszorítóban (Steve Buscemi és Harvey Keitel) Forrás: Miramax

S ha már a rendező retinájába beégett és újraforgatott filmjelenetek: nem véletlenül kapott Jean-Luc Godard külön hommage-creditet a film stáblistáján: a francia újhullám, és annak idén meghalt mestere ugyanis épp ezzel, a filmtörténetet kreatívan "újrahasznosító" módszerrel újította meg a filmnyelvet, így például a Kifulladásig nem csupán megidézi, de ki is forgatja a sarkából a klasszikus film noirt és a gengszterfilmeket, épp úgy, ahogy azt Tarantino is teszi a Kutyaszorítóbannal.

Tarantino filmje esetében tetten érhető például a Kifulladásig, (az abból is táplálkozó) Aljas utcák (Martin Scorsese), a Gyilkosság (Stanley Kubrick), Az áruló és A szamuráj (mindkettő rendezője: Jean-Pierre Melville) vagy A dicső tizenegy (Lewis Milestone) hatása. És ott van még példának okáért a Mr. Blue-t alakító Edward Bunker, aki valóban részt vett (más bűncselekmények mellett) fegyveres rablásban, megjárta a börtönt, aztán író lett, az ő regényéből készült a Próbaidő (Ulu Grosbard), ami egy frissen szabadult bűnözőről szól, aki igyekszik kicselezni a felügyelőtisztjét, épp mint Mr. Blonde (Michael Madsen), a Kutyaszorítóban szadistája. És ha már Mr. Blonde: a híres fülcsonkítás-jelenet David Lynch filmjeire (konkrétan a Kék bársonyra) hajaz, miközben az egész Kutyaszorítóbanra jellemző az olyan hongkongi rendezők hősies vérfürdőkben kicsúcsosodó "erőszakesztétikájának" átemelése, mint például John Woo vagy Ringo Lam.

Kutyaszorítóban (Michael Madsen) Forrás: Miramax

Utóbbi rendező neve azért is kívánkozik ide, mert az 1990-es évek derekán (főleg, miután Tarantino a Ponyvaregénnyel cannes-i fődíjat és forgatókönyvírói Oscart nyert) sokan szóvá tették, hogy a Kutyaszorítóban tulajdonképpen szemtelen amerikanizálása Lam 1987-es Lángoló város című filmjének – elvégre az is arról szól, hogy egy fedett nyomozó beépül egy gyémántrablásra készülő bűnbandába, és a történet fontos helyszíne az üres raktár, ahol a bűnözők a főnöküket várják, aki már biztos abban, áruló került közéjük etc., mindezt úgy, hogy a két film egyes jelenetei és beállításai kockáról kockára megegyeznek...

Tarantino sokáig tagadta, hogy egyáltalán látta volna a Lángoló várost még mielőtt megrendezte volna a Kutyaszorítóbant, később viszont fő ihletforrásként nevezte meg Lam filmjét. Ugyanakkor szó sincs plágiumról, de még remake-ről sem (mint például, a Hongkong–Hollywood tengelyen maradva, a Szigorúan piszkos ügyek és A tégla esetében), mivel Lam elsősorban az ábrázolt (a megmutatott), Tarantino pedig az elbeszélt (a "képen kívül", főként dialógusokban elmesélt) cselekményre fókuszál (olyannyira, hogy magát a központi akciót, a gyémántrablást például meg sem mutatja).

Ezzel pedig a Kutyaszorítóban esetében jóval nagyobb teret nyer a csoport tagjai között kialakuló feszültség, és érthetőbbé, átélhetőbbé válik a gengsztervilág férfiainak (nem különben melville-i hagyományokhoz igazodó) többrétegű dilemmája, amely professzionalizmus és indulatok, kötelességtudat és árulás, valamint a csoporthierachia és egyéni akarat összeütközéséből keletkezik.

Kutyaszorítóban (Tim Roth és Harvey Keitel) Forrás: Miramax

Azaz, annak ellenére, hogy tagadhatatlanok a hasonlóságok a Kutyaszorítóban és a Lángoló város (vagy a korábban felsorolt többi film) között, mint minden "újrahasznosított celluloidból" összeállított Tarantino-filmnek, így a Kutyaszorítóban lelke is alapvetően a szellemes, többrétegű és -értelmű párbeszéd.

Tarantino filmjeiben általában, de a Kutyaszorítóban esetében kiváltképp a dialógus a cselekmény valódi motorja és a szereplők jellemábrázolásának legfontosabb eszköze.

Szó sincs arról, hogy Tarantino elhanyagolná a látványt, csak épp arról, hogy a látvány illusztrálja a párbeszédeket, és nem fordítva (ezzel egyébként nagy teret engedve a színészeknek is).

Kutyaszorítóban (Michael Madsen, Harvey Keitel és Steve Buscemi) Forrás: Miramax

A kezdeti reggelizős jelenet például egyszerre vázolja fel a csoport hierarchiáját és dinamikáját és ad rövid bevezetést a szereplők jellemrajzába (ami pedig a jelenet legfőbb popkulturális vonatkozását illeti: a legkevésbé intellektuálisnak tűnő párbeszéd valójában nem Madonnáról, az énekesnőről szól, hanem arról, amit reprezentál, vagyis Tarantino a korabeli sajtóban körülrajongott "posztfeminista jelkép" kemény és férfi szemszögű mítoszrombolását kísérelte meg).

Aztán következik a főcím (a nyolc férfi, lassítva, az utcán sétál, miközben a George Baker művésznéven befutott holland Hans Bouwens 1969-es Little Green Bag c. slágere szól, és ) – majd a következő jelenetben Mr. White (Harvey Keitel) száguld egy kocsiban a hason lőtt Mr. Orange (Tim Roth) társaságában a megbeszélt találkahelyre, ahol Mr. Pink először veti fel, hogy nyolcuk közül valaki áruló.

– feleli Mr. Pink arra a kérdésre, hogyan sikerült kijutnia a rendőrség által körbevett ékszerüzletből; és éles váltással látni az utcán a rendőrök elől menekülő, azokra tüzet nyitó gengsztert, majd a kamera visszatér a találkahelyen idegesen beszélgető két férfihoz. Az akciójelenet tehát ezúttal mindenképpen az elhangzottakat illusztrálja – de később is, amikor a dialógus és a látvány szerves egységet alkot (mint például a híres kínzási jelenet és a finálé "mexikói felállása" esetében) az "akciót" mindig a párbeszédek (vagy a teljes cselekmény dialógushalmazában megfogalmazódó dilemma) vezeti fel.

Szigorúan a látvány dramaturgiája szempontjából: a Kutyaszorítóban direkt módon ábrázolt eseményei a dialógusokból következnek – mindent a szöveg visz előre. Olyannyira, hogy Tarantino külön fel is hívja a figyelmet a szóban elmesélt történet elsőbbségére, amikor a beépített rendőr hosszú napokon keresztül gyakorolja a szövegét, hogy minden részletre kiterjedően, hitelesen és humorosan tudja elmesélni a rablóknak, hogyan bukott le majdnem egy táskányi droggal egy pályaudvari mosdóban, ahol épp kutyás rendőrök beszélgettek. Látni Freddy Newandyke nyomozót, ahogy magol; látni ahogy előadja a történetét az őt olykor odavágó kérdésekkel megszakító három bűnözőnek; látni, ahogy megelevenedik a kitalált történetet.

A bűnözők gyanúját eloszlató sztori fejezete a Kutyaszorítóban dramaturgiájának tökéletes illusztrálása. A kép épül a szöveg köré, és nem fordítva – de később, a látványosabb Tarantino-filmek esetében is igaz, hogy az akció mit sem ér a szöveg nélkül, mert mindig egy beszélgetés (narráció, dalszöveg etc.) készíti elő a következő jelenetet, és mindig a kimondott szó lendíti előre a cselekményt.

A Kutyaszorítóban (és általában a Tarantino-filmek) eredetisége abban áll, ahogy mesél. Nem csupán konkrét szavakkal, hanem a szóbeli történetmesélés csapongását követő, ugyanakkor nagyon is rendszerezett dramaturgiajátékkal, folyamatos idő- és nézőpont váltásokkal, látszólag lényegtelen kitérőkkel tartva a végcél felé – miközben reméli, hogy a néző felismeri, számára legalább annyira fontos, hogy miről szól a Like a Virgin, mint az, hogy mi történik, ha végre megérkezik a raktárba a gyémántrablást kitervelő Joe Cabot.