Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az 1951-től 1957-ig futó I Love Lucy ugyan nálunk nem része az alapműveltségnek, az kétségtelen, hogy az Aaron Sorkin által írt és rendezett Az élet Ricardóéknál mindent megtesz azért, hogy az is képbe kerüljön a CBS-es sorozat jelentőségével, aki az Egyesült Államokon kívül nőtt fel. Áldokumentarista jelleggel a sorozat három egykori írója (John Rubinstein, Linda Lavin és Ronny Cox alakításában) sok évtized távlatából magyarázza el a nézőknek, hogy ki is volt Lucille Ball, Desi Arnaz, az általuk alakított Ricardo-házaspár, és hogy mennyire elképzelhetetlen manapság, hogy egyszerre 60 millió ember üljön le a tévék elé minden héten.
A film a házaspár és a sorozat egyik legnehezebb hetére koncentrál 1953-ban: Lucille-t (Nicole Kidman) a sajtó azzal vádolja, hogy valójában kommunista, a kubai származású Desiről (Javier Bardem) pedig azt írják, hogy megcsalta a feleségét. Lucille ráadásul terhes is, amivel nemcsak az írók életét nehezítik meg, hanem a műsor jövője is veszélybe kerül: az akkori televíziózásban egy várandós nő bemutatása hatalmas tabunak számított.
Talán furcsán hangzik a két, alakításukért Ocarra jelölt főszereplőt kritizálni, de az tény, hogy
Nicole Kidman és Javier Bardem is kilóg az összképből.
Nincs baj az alakításukkal, de láthatóan jóval idősebbek a karaktereiknél. Kidman amúgy is szétbotoxozott arcát pedig egyéb protézisekkel is megterhelték, hogy minél jobban hasonlítson Ballra: az eredmény pedig inkább zavarbaejtő, mint hiteles.
A két főszereplő viharos viszonya mellett ugyanakkor azok számára is érdekes a film, akiket a show business – akkori – működése izgat. Az, ahogy Lucille-nek és Desinek egyensúlyoznia kell a kreatív írócsapat (Tony Hale, Alia Shawkat, Jake Lacy), valamint a tévétársaság és a befektetők között, ahogyan Lucille próbálja a sorozat két, házaspárt alakító, ám egymással rosszul kijövő mellékszereplőjének (J.K. Simmons és Nina Arianda) kapcsolatát egyengetni, mind-mind sokkal izgalmasabb történetszál, mint a két főszereplő kapcsolata. Az író-rendező Sorkin is mintha inkább ezeknél a részeknél lenne inkább elemében, pörögnek a dialógusok, nagyobb a feszültség is, mint bármelyik Lucille és Desi viszonyát boncolgató jelenetnél, ami inkább két művészember egójának harcáról szól.
A film viszont nem váltja be a címben tett ígéretet: az, hogy milyen is Ricardóéknak lenni, igazából a stáblista végével is kérdéses marad.
A film végig csak a felszínt kapargatja, az egyetlen igazi pillanat a két főszereplő között pedig csak a fináléban következik be: a film így sajnos pont akkor ér véget, amikor éppen izgalmassá vált volna.
Az élet Ricardóéknál bár nem a legerősebb Sorkin-film, de kétségkívül szórakoztató darab, a kétórás játékideje gyorsan eltelik, azonban tovább nem is marad a nézővel.
