A pszichopata sorozatgyilkossal leszámol a régi, normális világ
Piszkos Harry
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Ötven évvel ezelőtt mutatták be minden idők egyik leghatásosabb és legkeményebb rendőrfilmjét, a Don Siegel által rendezett Piszkos Harry-t, amelyben a Clint Eastwood által alakított magányos zsaru ered a pszichopata sorozatgyilkos Skorpió nyomába. A Piszkos Harry a régi rend diadala az új káosz felett – a filmben nem csupán a rend őre és a bűnöző kerülnek összetűzésbe, hanem az elkövetők számára is menedéket nyújtó (mert korrumpálható) törvény és a bűnüldöző rendíthetetlen (bürokrácián és nyomozást bénító szabályokon átgázoló) igazságérzete.
A Piszkos Harry-t szokás neo-noirnak, akciófilmnek és kriminek is felcímkézni, s Don Siegel legismertebb alkotása valóban magába sűríti a film noir cinikus világképét, a krimi és az akció izgalomközpontú stílusjegyeit, főhősét tekintve azonban a westernfilmmel is legalább annyira rokonítható. A San Franciscó-i nyomozó, "Piszkos" Harry Callahan ugyanis több szempontból is magában hordozza a vadnyugati igazságtevő jellemvonásait: magányos farkas, aki a törvényt képviseli, de amelyet maga is megszeg a törvénynél is szentebb igazság érdekében, a legjobb barátja pedig egy hatlövetű (a film által népszerűvé tett, 44-es Magnum kaliberű Smith & Wesson Model 29), amellyel rendet vág az egyre vadabb nagyvárosi káoszban.
Mindezek mellett ráadásul a címszerepet alakító Clint Eastwood esetében mindenképp a vadnyugati "Névtelen ember" reinkarnációjáról van szó: az italowesternekben sztárrá lett Eastwood valójában Sergio Leone Dollár-trilógiájának szótlan, minden kérdéses cselekedete ellenére is ősrégi férfi erkölcseiben megingathatatlan vadnyugati hősét importálta a spagettiwesternből az amerikai akciófilmbe és az embertpróbáló Vadnyugatról az egyre embertelenebbé váló metropoliszba.
Ezt, a western szellemiségének a modern nagyvárosba való átörökítését Eastwood és Siegel már három évvel korábban, első közös filmjükben, a Coogan blöffjé-ben (1968) elkezdték: ebben Eastwood egy renitens, arizónai sheriffhelyettest alakít, akinek egy veszélyes bűnöző miatt New Yorkba kell utaznia. A cowboykalapos, csizmát viselő Coogan nehezen találja a helyét a felhőkarcolók között, a film üzenete egyértelmű: a nagyváros az új határvidék, de itt a western klasszikus értékrendszere már csak akkor érvényesülhet, ha a vadnyugati hős alkalmazkodik a környezetéhez.
A negyedik közös Siegel–Eastwood film (közben egy westernt, a Két öszvér Sarah nővérnek-et és egy rendhagyó polgárháborús drámát, A tizedes háremé-t forgatták), a Piszkos Harry a Coogan blöffjé-nek felvetését követi, külsőségeiben (bár hangsúlyosan konzervatív módon) teljessé téve a vadnyugati hős idomulását a környezetéhez, de viselkedésében átörökítve a klasszikus western értékszemléletét. Mert bár a rend őre ezúttal maga is nagyvárosi "bennszülött", az írott törvénynél erősebb igazságérzete és erkölcsi tisztasága, a szervezeti bürokráciától való idegenkedése és voltaképpen minden vonása ahhoz az arizónai sheriffhelyetteshez teszi hasonlatossá, akinek még megjelenése is a vadnyugati revolverhőst idézte.
Callahan kemény, a nyomozás sikerének érdekében szabályszegésre és túlkapásra hajlamos rendőr, de nem megszállott, hanem inkább elkötelezett. Csakhogy elkötelezettsége nem a törvény, hanem az igazság: az áldozatok oldalán áll, az ő szemében tehát a törvény csak az egyik eszköz az emberek védelmében, s ha nem bizonyul kellőképpen hatékonynak (mert kijátszható, vagy korrumpálható), akkor nem rest maga is megszegni.
Ezért hívnak Piszkos Harrynek. Mert minden piszkos munka az enyém
– mondja új társának, miután lehozott egy öngyilkossággal fenyegetőző férfit egy többemeletes épület tetejéről (a jelenetet egyébként maga Eastwood rendezte). Vagyis nem Callahan, a zsaru a mocskos, hanem a rábízott feladat – mert Callahan minden területen messze a bűnözők (és sokszor más törvényszolgák) fölé emelkedik: ragadványnevével ellentétben nagyon is tiszta hős.
A film sztorija meglehetősen egyszerű: a magát Skorpiónak nevező pszichopata gyilkos (Andy Robinson) távcsöves mesterlövész-puskával agyonlő egy fiatal nőt, majd a helyszínen hagyott levelében százezer dollárt követel San Francisco városától, máskülönben ismét megöl valakit. Ezt a válogatás nélkül gyilkoló pszichopatát üldözi Callahan, de amikor először kézre keríti, azzal szembesül, hogy saját szabályszegései (házkutatási parancs hiánya, egy elrabolt – s mint kiderül: megerőszakolt, brutálisan megkínzott és meggyilkolt – kamaszlány hollétére vonatkozó erőszakkal kikényszerített vallomás, az ügyvédhez való jog megtagadása etc.) és tárgyi bizonyítékok hiánya miatt Skorpió szabadon távozhat. Amikor azonban a gyilkos eltérít egy iskolabuszt, rajta hét gyerekkel, Callahan (noha az ügyben megvonták tőle a szolgálati megbízást) lelövi.
A két fő karakter, a rendőr és a (többé-kevésbé a valóságos, soha kézre nem kerített a Zodiákus gyilkosról mintázott) bűnöző tekintetében a Piszkos Harry mellőzi a pszichologizálást, e tekintetben a film az akciófilmek sémáját követi: nem jellemzi őket a mélylélektan, annál inkább a környezetükkel és a cselekménnyel való összetett kapcsolatuk. Persze, a rend és a káosz összecsapásának efféle, letisztultan konzekvencialista történetében aligha fontos a lélektani motiváció – épp elég tudni, hogy ki a jó és ki a rossz.
A Piszkos Harry eleve a mozi egy újabb kemény válasza (például a az 1960-as évek végének és 1970-es évek elejének egyre jobban terjedő nagyvárosi erőszakhullámára – azt pedig már a filmet indító montázsban egyértelművé teszi, kinek az oldalán áll.
A film első kockáján a San Franciscó-i rendőr-főkapitányságnak és a városi felsőbb bíróságnak is otthont adó Hall of Justice bejárati csarnokának falán elhelyezett márványtábla látható, amelyre azoknak a rendőrtiszteknek a nevét vésték, akik a várost szolgálva veszítették életüket (az első névhez tartozó halálozási év 1878-as, azaz még a "vadnyugati" időkből származik).
A megemlékezés csupán a felütés a korszak leghatásosabb nyitószekvenciájához (nem mellékesen: Don Siegel hollywoodi stúdiók vágóstábjában kezdte a karrierjét az 1930-as években, egyebek mellett ő készítette Kertész Mihály Casablancá-jának nem kevésbé emlékezetes nyitómontázsát is). A márványtábla mögött a városi rendőrség jelvénye jelenik meg, majd egy pillanatra csak a gravírozott hatágú aranycsillagot látni, amelyből egy áttünéssel a sorozatgyilkos puskájának szénfekete hangtompítójára vált a kép, aztán a célkeresztben megjelenik egy sárga fürdőruhás, csinos fiatal nő. Fokozatosan nagytotálba táguló kép következik: a gyilkos válla mögül látjuk a magasház medencés tetőteraszát, a szürke betonfalak között hivalkodóan színes mikrovilágot.
Aztán visszavált a kamera a pásztázó puskára, majd a célkeresztben pancsoló nőre, egyetlen gyors snitt a gyilkos ravaszon tartott ujjára, aztán ismét a nőt látni – egyetlen lövés a lapocka alá, az áldozat pördül egyet a medencében, aztán holtan lebeg a vízben (párhuzamosan Lalo Shifrin kísérőzenéje a feszültséget váltogatja a félelmetessel). Nyílik a tetőterasz vasajtaja, színre lép Callahan – s amíg (mintegy tudomást sem véve a kollégáiról, magányosan, saját szakállára) körbejárja a helyszínt, eljut a szemközti házhoz, s megtalálja a gyilkos levelét, komótosan lemegy a stáblista.
A Piszkos Harry nyitószekvenciája nem csupán a cselekménynek és a feszültségnek ágyaz meg: amellett, hogy egyértelművé teszi, a rend őrei előtt tiszteleg, és rögvest egy gyilkost is bemutat, felvillantja a nagyváros ezer arcát, kontrasztjait, s felhívja a figyelmet a metropoliszban leselkedő veszélyekre. Siegel idillt és rémálmot, rendet és káoszt, luxust és hétköznapi valóságot vetít egymásra néhány percben, miközben néhány ecsetvonással felrajzolja a szembenálló két magányos főalak legfőbb jellemvonásait is.
Valószínűleg nem ilyen erővel indult volna a film, ha nem Siegel rendezi, és Piszkos Harry figurája sem vált volna az amerikai mozi mitikus alakjáva (a film még négy folytatást kapott, a Magnum erejére vonatkozó, kétszer is elmondott monológ pedig ott szerepel minden idők legismertebb hollywoodi idézetei között), ha nem Eastwood alakítja. A Harry Julian Fink és Rita M. Fink házaspár forgatókönyvét a Warner stúdió ugyanis először Frank Sinatrával képzelte el, a rendezésre pedig Sydney Pollack után Irvin Kershnert szemelték ki, ám az akkor 55 éves Sinatra végül visszaadta a szerepet, s így már a végül szerződésben álló Kershner sem vállalta a forgatást.
S még Sinatra után sem Eastwood volt a kiszemelt főszereplő, Callahan szerepét felkínálták például Burt Lancasternek, Steve McQueennek és Paul Newmannek is, mindhárman (különböző okokból) elutasították, ám Newman maga helyett rögtön ajánlotta Eastwoodot, aki nem csupán a szerepet kapta meg, hanem saját filmgyártó vállalata, a The Malpaso Company számára megszerezte a produceri munkát is – így jutott el a Warner Siegelhez, akivel Eastwood már három filmet forgatott korábban.
A forgatás során a producer-színész és a rendező nagyjából mindenben egyet tudott érteni – leginkább a film befejezése miatt keveredtek vitába. Eastwood ugyanis nem akarta az utolsó jelenetben vízbe dobni Piszkos Harry jelvényét, tartva attól, ezzel azt sugallja a nézőknek, hogy Callahan kilép a rendőrségtől. Siegel azzal érvelt, hogy a jelvény elhajítása sokkal inkább azt fejezi ki, a nyomozónak elege van a bürokratikus szabályokból, mert azok csak nehezítik a dolgát, de mert csak a jelvényét hajítja a vízbe, az igazolványát visszateszi a zakója zsebébe, azzal egyértelművé teszi, hogy marad a testületnél. A vita végére az aggályoskodó Eastwood meggyőzte Siegelt, ám a jelenet felvételekor mégis meggondolta magát és a Siegel által javasolt befejezés mellett döntött.
Így aztán a Piszkos Harry utolsó jelenete végképp köti a filmet a western világához. A jelvény elhajításának gesztusa tisztelgés az egyik legelkeseredettebb western, a Délidő előtt: Fred Zinnemann 1952-es remekművének végén ugyanígy dobja a porba a csillagot a közösség által magára hagyott békebíró. Ezzel a főhajtással Siegel végképp egyértelművé tette a modern nagyvárosi akciófilm és a klasszikus western hősei közötti kapcsolatot. Persze, pesszimista rímeltetés ez: az, aki a rend érdekében elvégzi a piszkos munkát, törvényszerűen magára marad, legalábbis, ha fontosabb számára az igazság érvényesítése, mint a közjót szolgálni hivatott törvény, amelyre felesküdött.