A kommunizmus sem tudta elnyomni a magyar filmet

Vágólapra másolva!

Európa élmezőnyébe tartozott a magyar mozgókép egészen addig, amíg az első világháború és a gazdasági válság meg nem akasztotta a diadalmenetét, azonban a kommunista elnyomás alatt is képes volt újra talpra állni. A Ludwig Múzeum Nagylátószög című - vasárnap még megtekinthető - kiállítása a magyar film százhúsz évéből kínál keresztmetszetet.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

magyar film Ludwig Múzeum filmtörténelem

Az 1890-es évek közepén épült, eredetileg Oroszi Caprice, majd Uránia Tudományos Színház névre hallgató Uránia Nemzeti Filmszínházban a századforduló idején gyakori volt, hogy írók, újságírók és tudósok tartottak előadásokat, amelyeket diavetítéssel szemléltettek. Hasonlóképpen illusztrációs szándékból készítette el Zsitkovszky Béla fotográfus az első művészileg dramatizált magyar mozgóképet: A táncz című film az ókortól a tizenkilencedik század végéig mutatta be a táncművészet különböző stílusirányzatait és bár az alkotásból mindössze néhány állókép maradt fent, mégis a bemutatójának dátumát, 1901 április 30-át tekintjük a magyar film születésének pillanatának.

A százhúsz éves jubileum alkalmával a Ludwig Múzeum Nagylátószög című kiállítása korszakokra bontva tekinti át a hetedik művészeti ág hazai evolúcióját.

Az első világháború végéig az európai élmezőnyben voltak a magyar filmek. 1901 és 1930 között mintegy hatszáz hosszabb rövidebb fikciós alkotás született a kor legmodernebb technikájával, sajnos ezeknek a némafilmeknek a kilencven százaléka később elpusztult.

A televízió és a videókazetta megjelenése előtt még nem volt másodlagos értékesítési piac, ráadásul megőrzendő kulturális értékként sem tekintettek ezekre a művekre, így a kópiákkal mostohán bántak, a legtöbb így elveszett vagy megsemmisült.

A magyar mozgókép diadalmenetét először a húszas évek válsága és a soha nem látott emigráció vetette vissza, a hangosfilmek megjelenéséig nem is térti újra magához.

Nem mintha a némafilmek minden esetben anyagilag sikeres vállalkozások lettek volna. Az első magyar moziban, az 1896-ban megnyílt Andrássy úti Ikonográfiában félóráként, átlagosan húsz nézőnek vetítettek rövidebb darabokat, az intézmény azonban alig egy hónap alatt csődbe ment és bezárt.

Volt olyan mozi, amelyet a hatóságok szüntettek meg: Kabos Gábor Kálvária téri vetítőtermére azért csaptak le, mert a vád szerint szeméremsértő, fajtalanságot ábrázoló tekercseket mutattak be.

Azt nem tudni pontosan, hogy mit is takartak a gyakorlatban az említett fogalmak, de mindenesetre jól érzékelteti: a film feltalálását követően sokan egyből az erotikus tartalmak felé orientálódtak.

Az alkotók hamar megtalálták a műfajban a tájékoztatás lehetőségét is: úgy vették fel a piaci versenyt a külföldről beáramló filmekkel szemben, hogy aktuális bűneseteket és tragédiákat rekonstruáltak színészekkel. Ezek a felvételek egyébként mind elvesztek egy kivétellel, amelyen egy vasúti szerencsétlenséget mutat be.

A fikciós alkotások eleinte nehezen találták meg a közönségüket, az áttörést a nemzetközi sikereket elért Sárga csikó hozta meg.

Az 1913-as műhöz egy tragédia is kapcsolódik: bár Félix Vanyl francia rendező először női ruhába öltözött férfiakkal szerette volna felvenni azt a jelenetet, amelyben felborul egy csónak, Kolozsváron több színésznő is önként vállalkoztak a feladatra, egyikük, a tizennyolc éves Imre Erzsi azonban örvénybe került és belefulladt a Szamosba.

Az alkotás producere Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója volt és missziójának érezte, hogy minőségi irodalmi alapanyagokon nyugvó, nemzeti tematikájú filmek szülessenek és a Sárga Csikó sikere után több más alkotót is hasonló küldetéstudat hajtott. Ilyen Az aranyember 1918-as változata: Korda Sándor három részes munkájára nem csak itthon, de külföldön is tódultak a nézők.

A mozgókép azonban akkor vált igazán széles réteget megszólító művészeti ággá, amikor a szereplők végre megszólaltak. Igaz, az első magyar hangosfilm, az 1931-es Kék bálvány akkor bukás volt, hogy Schiffer Miksa befektető kétszázezer pengője bánta, az ugyanabban az évben bemutatott Hyppolit, a lakáj annál sikeresebbé és egyben iskolateremtő alkotássá vált.

A hazai alkotók egyébként a múlt század elején kifejezetten kísérletezőek voltak a műfajok tekintetében: az 1942-es Szíriusz volt az első magyar sci-fi és hét évvel megelőzte H.G Wells számos alkalommal feldolgozott regényének, Az időgép-nek az első amerikai változatát. És bár a kiállítás hallgat róla, Lajthay Károly 1921-es rendezése, a Drakula halála az első alkotás világszerte, amelyben feltűnik Bram Stoker réme – kár, hogy a film nem maradt fent végül.

Nem sokat idő telt el a szovjet hatalomátvételt követően, hogy a kommunisták cenzúrázzák és egyben propaganda eszközökre használják fel a mozgóképet.

A filmgyártást 1948-ban államosították, a művészetet a politika szolgálatába kényszerítették: még a kosztümös alkotásokban is kötelezően megjelent az osztályharcos jelleg, minden művet áthatott az ideológiai üzenet. 1953-ban, Sztálin halálát követően valamelyest enyhült a nyomás, nem véletlen, hogy ekkortájt születtek meg az olyan máig megkerülhetetlen alkotások, mint a Liliomfi, a Körhinta vagy a Budapesti tavasz.

Azonban a kommunista cenzúra sem tudta megakadályozni, hogy kitűnő filmek szülessenek, amelyek akkoriban a közbeszéd témáját képezték, mindenki látta vagy legalábbis hallott róluk. Mindenesetre jól érzékelteti a szellemi élet elmúlt években tapasztalható hanyatlását, hogy akkoriban ezek a produkciók éppen annyira a közösségi kultúra és a kollektív élményvilág részét képezték, mint jelenleg a valóságshow-k és a tehetségkutató műsorok.

És míg manapság kiugrónak számít, ha egy filmre százezernél többen jegyet váltanak, amikor a hetvenes évek derekán összesítették a hazai mozgóképek nézettségi adatait, döbbenetes, mai szemmel elképzelhetetlen számok jöttek ki: a listát az 1949-es Mágnás Miska vezeti, amelyet kilenc és félmillióan tekintettek meg, de még az ötödik helyet megkaparintó Liliomfi is több, mint hatmilliós közönséget vonzott.

Miként a diktatúrák általánosságban, úgy a kommunizmus sem tudta elnyomni a művészeti életet, hanem sokkal inkább kreatívabbá tette azt, hiszen az alkotók rákényszerültek arra, hogy a mondanivalójukat különböző kerülőutakon keresztül fogalmazzák meg. Minderre a legjobb példát a hatvanas években alapított Budapest Iskola jelenti: a mozgalom tagjai ráébredtek, hogy bár hagyományos játékfilmes nyelvezetben nem kritizálhatják a rendszert, a mindig éber cenzorokat azonban átverhetik azzal, ha fikciós dokumentumfilmbe csomagolják az üzeneteiket. Olyan klasszikusokat termelt ki a mozgalom, mint Schiffer Páltól a Cséplő Gyuri, Tarr Bélától a Családi tűzfészek vagy Vitézy Lászlótól a Békeidő és a Vörös föld. Több rendező azonban fikciós keretek között is rámutatott a szocializmus visszásságaira direkt vagy elvont formában: ilyen a Szegénylegények 1966-ból Jancsó Miklóstól, vagy a nyolcvanas évek puha diktatúrájából mások mellett a Dögkeselyű András Ferenctől vagy az Eldorádó Bereményi Gézától.

Érdekes, hogy bár a rendszerváltás után megszűnt az ideológiai nyomásgyakorlás és hirtelen bármiről nyíltan lehetett beszélni, a rendezők egy része mégis a szocializmus nosztalgiájára épített, elég csupán az olyan sikerfilmekre gondolni, mint Koltai Róberttől a Sose halunk meg vagy Timár Pétertől a Csinibaba. Az utóbbi harminc évről azonban már csak szinte lábjegyzetként emlékezik meg a kiállítás, a Vajna-korszak esetében például csak felsorolja a mozikba került alkotásokat bármiféle hátté információ nélkül.

A Ludwig tárlatának éppen az az erőssége, amely a gyengesége is: átfogó képet ad a rendkívül gazdag magyar filmtörténetről, ugyanakkor a kiállítás korlátai nem teszik lehetővé, hogy egy-egy korszakot a maga teljességében ismertessen. Diákok számára kiváló gyorstalpaló, ugyanakkor bár illusztrációkban és filmjelenetekben nem fukarkodik a gyűjtemény, a rengeteg szöveg miatt jóval élvezetesebb lenne könyvben lapozgatni az anyagot, mint egy álltóhelyünkben átrágni magunkat az elmúlt százhúsz éven.