Nincs idő meghalni - Kémfilm a koronavírus-érának

A Nincs idő meghalni című 25. Bond-film már a koronavírus-járvány kirobbanása előtt elkészült (premierjét tavaly áprilisról halasztották mostanáig), de egészen máshogy hat a pandémia után, mivel a szokásos filmbeli tömegpusztító fegyver ezúttal egy (habár mesterséges) láthatatlan, gyilkos vírus, és az efféle fenyegetés ma már fájóan ismerős. 

Ennél többet nem is árulnánk el a cselekményről, és nem csak azért, mert a hazai moziforgalmazó nyomatékosan kérte az újságírókat a sajtóvetítés előtt, hogy ne lőjék le a film poénjait (mivel ez egyébként sem szokás, ettől aztán csak befolyásoltabban ültünk be a filmre, aminek nem örültünk, de spongyát rá). Azért sincs értelme részletezni e hasábokon, egészen pontosan milyen új kalandokba keveredik az ötödik és egyben utolsó Bond-filmjében szereplő Daniel Craig, mert még filmbeli karaktere is úgy summázza az aktuális főgonosz (Rami Malek) ördögi tervét - önironikusan kiszólva természetesen a nézőkhöz - hogy "csak a szokásos".

Nincs tehát semmi a legújabb Bond-küldetésben,

amit ne láttunk volna már a korábbi Bond- vagy más kémtörténetekben

(Mission: Impossible-filmekben akár), de ettől még lehet jó film a Nincs idő meghalni, sőt mi több, az is. Nem is szokatlan fordulatokat vár a néző egy Bond-filmtől, hanem a műfaj szokásos attrakcióit, a lehető legjobb kivitelezésben - utóbbit szintén kipipálhatjuk. Alighanem az egyik (ha nem a) legérzelmesebb, legromantikusabb és legdrámaibb Bond-filmet rendezte meg Cary Joji Fukunaga, a karakterekkel így az is tud azonosulni, aki nem Bond-rajongó, nem látta a korábbi (vagy éppen az újkori) Bond-filmeket, esetleg csak homályosan emlékszik rájuk.

Cary Joji Fukunaga úgy idézi meg a régi Bond-mozik varázsát és vagányságát, hogy közben végig megmarad a realitások talaján. Teszi mindezt az első Daniel Craig nevével fémjelzett Bond-mozi, a 2006-os Casino Royale jegyében, ami a Bond-franchise alkotóinak válasza volt a Bourne-filmek és a Christopher Nolan rendezte Batman-filmek rögrealizmusára Pierce Brosnan önparódiába fulladó Bond-filmjei után.

Az akciójelenetek kellően egzotikus és látványos helyszíneken zajlanak,

egyebek mellett Olaszországban (Matera festői városában), Jamaikában, Kubában és a Feröer-szigeteken. Dicséretet érdemel az is, hogy a rendező számítógépes effektek helyett ahol lehetett, régimódi kaszkadőrmunkát vetett be, valamint hosszú beállításokban felvett akciójeleneteket is felvonultat (Cary Joji Fukunaga világsikerű tévésorozata, a True Detective után szabadon).

Daniel Craig szépen öregedett bele Bond-szerepébe: a Casino Royale idején még szinte sokkolóan hatott az ő "munkásosztálybeli" Bondja Pierce Brosnan piperkőce után, de napjainkra nehéz Bondot máshogy elképzelni, fel van tehát adva a lecke az érkező Bond-filmek castingosainak. Rami Malek amilyen esszenciálisan karikatúraszerű Bond-főgonosz, olyannyira háttérbe szorítja a film drámai szálának főszereplője, a visszatérő Bond-lány Léa Seydoux, aki alighanem a Bond-filmek történetének legmarkánsabb nőkaraktere. A valaha készült egyik legjobb Bond-mozi tehát a Nincs idő meghalni, pedig ez azért nem volt borítékolható, sem Danny Boyle rendező kirúgása, sem a film butácska címe nem sejtetett sok jót, hogy aztán a pandémiáról ne is beszéljünk. Megérte tehát várni.