Elveszett gyerekek városa: 25 éves a szürrealista rémálomfilm

2020.05.19. 23:05

Huszonöt évvel ezelőtt, a cannes-i filmfesztiválon mutatták be Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro különös, sötét színekben játszó, ködbe burkolózó filmjét. Az Elveszett gyerekek városa a megrontott álmokról szól, az álmok logikáját idézve.

Odakint, a téli éjszakában finoman hull a hó, bent a meleg szobában egy kisfiú nézi, ahogy az ablakban a játékbábú ütemesen veri a cintányért, a háttérben felsejlik egy hóember alakja. A  kandallóba leereszkedik a Mikulás, leporolja piros kabátját, majd elővesz egy felhúzható, forgó-zenélő pléhjátékot – egy tricikliző elefántot, az ormányán hatalmas propellerrel –, és a mosolygó kisfiú felé indítja a padlón. Aztán újabb Mikulások érkeznek a kandallóból, sőt a gyerekszoba ajtajában is megjelennek – kisvártatva az egész szoba megtelik, a Mikulások és a tricikliző elefántok egyre rémisztőbbnek hatnak, egy rénszarvas is bejutott, maga alá piszkít.

A kisfiú már nem mosolyog, sírva nyúl kedvenc mackójáért, menekülni próbál. Az egyik Mikulás a sarokba szorított gyerek arcába néz, görcsbe rándult, izzadt vigyorral kínálgatja a pléhelefántot, majd hirtelen ugyanez a "betolakodó" – most már fehér álszakáll és piros gúnya nélkül, zöld zubbonyban, elektromos szerkezettel kopasz fején egy laboratórium falai között – úgy üvölt, mint aki legszörnyűbb rémálmából riadt fel.

Elveszett gyerekek városa (Daniel Emilfork és Dominique Pinon)Forrás: Canal+

Így indul Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro 1995-ös filmje, az Elveszett gyerekek városa, amelyben Krank, az őrült tudós, külön erre a célra kifejlesztett masinájával költözik a parancsára elrabolt gyerekek álmaiba, mivel őt magát teremtője elfelejtette megajándékozni az álom képességével, ezért gyorsabban öregszik a kelleténél. Csakhogy a megszeppent gyerekek álmaiba erőszakkal behatoló Krank szükségszerűen rémálmokat idéz elő – ahogy a film is leginkább a lidérces álmok szürrealista, groteszk logikája szerint kerekedik hagymázas vízióvá, amelynek hangulata – megfelelő napszakban elfogyasztva a filmet – elkíséri a nézőt, betolakodva az álmaiba.

Elveszett gyerekek városa (Dominique Pinon)Forrás: CANAL+

Az Elveszett gyerekek városa sűrű atmoszférájú fantáziavilágának már az első képsorai láttán könnyen az az érzésünk támadhat: mi magunk is valaki másnak az álmába csöppentünk. De nem a szektába tömörülő vakokat kameraszemmel "gyógyító", cserébe a "Küklopszokkal" gyerekeket raboltató Krank, vagy a kisöccsét kiszabadítani igyekvő erőművész Valaki, esetleg a társául szegődő árva tolvaj lány, Morzsa álma ez.

Természetesen, semmi kétség: a rendezőpáros, Jeunet és Caro álma ez. Olyan látomás, amely újraálmodja alkotói kedvenc meséit: "újrahallucináló" vizualitását és történetszövését illetően mozgóképes emlékekből táplálkozik, meglehetősen gazdagon. Éppúgy felismerhető F. W. Murnau és Fritz Lang expresszionizmusa, mint Marcel Carné ködbe burkolt lírai realizmusa vagy például Orson Welles film noirjainak sejtelmes hangulata. De Jeunet és Caro egyebek mellett megidézi David Lynch sötét  szorongását is (nem csak képekben: a zenét Lynch "házimuzsikusa", Angelo Badalamenti szerezte), miközben az Elveszett gyerekek városa szoros rokonságot mutat Terry Gilliam disztopikus fantazmagóriáival is (leginkább az Időbanditák-kal és a Brazil-lal, s kevésbé az ugyancsak 1995-ben bemutatott 12 majom-mal) .

Elveszett gyerekek városa (Ron Perlman és Judith Vittet)Forrás: Canal+

Cselekményének szürreális történetfűzése, lehetetlen, olykor torz megjelenésű és elnagyolt jellemű szereplőkkel benépesített káprázatszerű fantáziavilága persze legalább ennyire közelíti az irodalmi nonszenszhez, Lewis Carroll Alice Csodaországban-jához (Martha, a nagyfejű törpe "anya" mintha egyenesen Carroll meséjéből lépett volna elő). Ugyanakkor míg Carrollnál a kerettörténetből biztosan tudni lehet, hogy a nyúl üregén át az álomba vezetett az út, Jeunet és Caro nem él efféle eszközökkel. Nincs semmilyen utalás, az Elveszett gyerekek városa steampunkot idéző, de közelebbről meg nem nevezett helyszíne és kora, furcsábbnál furcsább szereplői: maga a film valósága.

Álomvalóság, amely azért – ha már irodalmi vonatkozási pontokat is keresünk – helyenként finoman beengedi a dickensi romantikus realizmust, hogy onnan az orwelli disztópiák magaslatába törve a kafkai mély abszurdba zuhanjon. 

Elveszett gyerekek városa (Judith Vittet és Ron Perlman)Forrás: Canal+

Noha az Elveszett gyerekek városá-t nem a disztópiák szabályrendszere igazgatja (azaz nem az az elsődleges célja, hogy a keletkezése idején aktuális társadalmi tüneteket a fantasztikum eszközével tárja fel), az álom mélységében több izgalmas, jelen és jövő idejű problémát is feszeget – a klónok és egyéb lombikteremtények identitástudatától kezdve a szegénység, az árvaság és a bűnözés kapcsolatrendszerein át a mesterséges szervek transzplantációjáig bezárólag. S noha az egész film erejét (és voltaképp a velejét) az álomszerűség adja, sokan úgy tekintenek rá, mintha ködképbe burkolt látlelet lenne a kapitalizmus kettős természetéről.

Kétségkívül megjelennek efféle utalások, de az Elveszett gyerekek városa csak annyira látlelet a kapitalizmusról, amennyire a meg nem nevezett "nagy katasztrófa" utáni világban, egy kannibálok lakta bérházban játszódó Delicatessen a fogyasztói társadalom kritikája volt (Jeunet és Caro összesen két nagyjátékfilmet rendezett közösen, ugyanazon munkamódszer mentén – Jeunet a történetet, Caro a képivilágot igazgatta, mindkét esetben Darius Khondji fantasztikus operatőri látásmódjára támaszkodva –: az Elveszett gyerekek városá-t és négy évvel korábban az ugyancsak sötét és kísérteties Delicatessen-t).

A rémálmokba beszivárog a valóság, és annak lehetséges olvasata. Ám az Elveszett gyerekek városa –amelyben mintha mindenki a társadalom peremén élne, és még a felnőttek is olyanok, mint a rossz gyerekek – elsősorban mély és őszinte állásfoglalás a felnőtteknek kiszolgáltatott gyermekek mellett. Sőt. Rémisztő, mégis szeretetteljes vízió arról a pillanatról, amikor az ártatlan gyermeki ábrándozásba könyörtelenül beszivárog a felnőttkor kietlen, felfoghatatlanul kiszámított valósága. Ez a gondolat, az álomlogika és a digitális korban is frissnek ható vizualitás teszik időtállóvá Jeunet és Caro negyedszázaddal ezelőtt bemutatott filmjét.