Szemek arc nélkül: hátborzongató vízió az arcátültetésről

2020.03.17. 07:10

1960. március 2-án különös és sokkoló filmet mutattak be a francia mozik. A negyvenes-ötvenes években készült rövid- és dokumentumfilmjei (Az állatok véreHôtel des Invalides, A nagy Méliès), illetve első játékfilmje (Fejjel a falnak,1959) miatt a francia újhullám egyik előfutárának tartott, 1954-ben dokumentumfilmes életművéért Lumiére-díjjal kitüntetett Georges Franju Szemek arc nélkül című alkotását eleinte visszafogott elutasítással fogadták a filmes szakírók. Két és fél évtizeddel később már a lírát a borzongással ötvöző remekműként emlegették, olyan filmként, amely hipnotikus vízióban kutatja az identitás és a testkép viszonyát, szülő és gyerek kapcsolatát.

Georges Franju második játékfilmje, a Szemek arc nélkül nem véletlenül váltotta ki bemutatásakor a kritikusok ellenszenvét. A világ egyik legnagyobb filmes gyűjteményének, a párizsi Cinémathèque Française társalapítójától (Henri Langlois-val közösen, 1936-ban), a második világháború után a Filmklubok Nemzetközi Szövetségének egyik vezetőjétől, érzékeny és úttörő jelentőségű rövid- és dokumentumfilmek, no meg a Fejjel a falnak alkotójától ugyanis senki sem számított arra, hogy a fantasztikum, pláne a horror keretei közé ágyazva fejti ki gondolatait őrületről, bezártságról, megváltásról, identitásról, testről és lélekről. Pláne a hatvanas évek elején, amikor a leginkább melodrámákra, bűnfilmekre és komédiákra szakosodott francia filmgyártástól jóformán idegen volt a fantasztikum – s ezen belül a horror különösen lenézett zsánernek számított.

Szemek arc nélkül (Édith Scob)Forrás: AFP

Pedig a Szemek arc nélkül-t ugyanabban az évben mutatták be, mint a modern horror két másik, a borzongatás műfajának határait mélyebb gondolatokkal és szerzői látásmóddal feszegető klasszikusát: a Michael Powell rendezte Kamerales-t és Alfred Hitchcock Psycho-ját. Persze az amerikai és brit filmvilágban bőséges előzményei voltak a franciák által akkoriban lesajnált műfajnak (ennek ellenére a Szemek arc nélkül első angol nyelvű kritikáinak zöme sem bánt kesztyűs kézzel a filmmel), így cseppet sem meglepő, hogy a horror – gondolatra és esztétikai értékekre érzékeny szerzők keze nyomán – bebocsátást nyert a kánonba.

Maga Frajnu a filmjét és szándékait ért kritikákra később úgy reagált, hogy az egyik célja épp az volt, hogy a franciák is komolyan vegyék a zsánert, megmutassa azt, hogy a tömegfilm keretein belül is lehetséges művészi értéket előállítani. Ezt a szándékát, s alkotásának erényeit évtizedekkel később, 1986-ban ismerték el széles körben, amikor a Cinémathèque fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából Párizsban és Londonban (a Franju-életmű más darabjaival együtt) újra forgalmazni kezdték a filmet (Franju egy évvel később, 75 éves korában halt meg).

Szemek arc nélkül (Édith Scob)Forrás: AFP

A Szemek arc nélkül egyes jelenetei ma is sokkolóan hatnak ugyan (kiváltképp az arcátültetés naturalista igényű képsorai), de ha csak a kétezres években indult "új francia extrémizmus" horrorjaival vetjük össze (Magasfeszültség, ŐkA betolakodóMártírok), Franju filmjét egyre nehezebb a borzongatás fantasztikumához kötni, s sokkal inkább a szürrealistákat, no meg a német expresszionizmust megidéző, delejezően lírai vizualitás, illetve a hatásvadászat álcájába bújtatott melodráma kerül előtérbe.

A film egy plasztikai sebész és autóbalesetben megsérült lányának megrázó története. Dr. Génessier (Pierre Brasseur) maga okozta a tragédiát, amelyben Christiane (Édith Scob) arca eltorzult, a köztiszteletnek örvendő professzor ezért bűntudattól és szeretettől vezérelve kísérletezni kezd: asszisztense (Alida Valli) segítségével fiatal nőket rabol el, hogy levágja az arcbőrüket és átültesse a lányára – Christiane szervezete azonban rendre elutasítja az idegen testszövetet.

Szemek arc nélkülForrás: AFP

A Szemek arcnélkül egyaránt épít az "őrült tudós" és a "sorozatgyilkos" filmek narratíváira és a testhorrorok identitászavarára, de az erőszak fantasztikumának feszültsége, a horror hatásvadászata csupán nyugtalanító kísérője apa és lánya kapcsolati drámájának, amelyen keresztül kibomlik Franju kritikája az idealizált szépség felszínes világáról, a fizikai tökéletesség illúziójáról. Christiane-t szinte bebörtönzi az apja, az egyik donor holttestét "felhasználva" halottnak nyilvánítja a lányt, elzárva tartja a kísértetkastélyt és fenyegető titkokat rejtő laboratóriumot egyesítő házban, hogy aztán új arccal és személyazonossággal kezdhessen új életet. Csakhogy a sikertelen műtétek kudarcélménye egyre növeli Dr. Génessier tébolyát, már az sem biztos, hogy a lányáért, vagy sokkal inkább szakmai becsvágya miatt végzi kísérleteit. A torz arcát fehér, szoborszerű maszk mögé rejtő, korábbi identitásától teljesen megfosztott, de eleinte csak elvesztett szépsége miatt siránkozó lányból pedig lassacskán felszínre törnek az emberi érzések, bűntudat saját hiúsága miatt, szánalom az áldozatok és megvető düh az apa és orvos (és anyáskodó asszisztense) iránt.

Szemek arc nélkül (Édith Scob)Forrás: AFP

A bezártság és a szabadulás igénye – no meg a társadalmi téboly, a sötét gonoszság – visszatérő témája volt Franju filmjeinek, elég az elmegyógyintézetben játszódó Fejjel a falnak-ra gondolni (amelyben Pierre Brasseur ugyancsak hóhérra hajazó orvost alakít). A kritikusként indult újhullámos rendezőlegenda, Jean-Luc Godard a Cahiers du Cinéma 1958-as karácsonyi számában az "új francia filmművészet kísérőbolygójának", "logikus lázálomnak" nevezte Franju filmjét, amelyben a rendező sikerrel jutott el "az őrület mögött a realizmushoz". Godard megállapításai nem csupán a Fejjel a falnak-ra állnak, de éppúgy jellemezhetnék a Szemek arc nélkül-t is, amelyben az apja házában mintegy élőhalott kísértetként bolyongó Christiane fehér maszkja szinte szimbóluma annak, hogy a simára és egyenletesre faragott látszatvilág rendre rothadó borzalmat, súlyos traumákat rejt. 

A Szemek arc nélkül nyomasztó hangulatú, kísérteties és fullasztó atmoszférájú film, álomszerűségét a realizmus szenvtelensége szövi át, mintha csak maga, az őrületében is tudományosan racionális Dr. Génessier rendezte volna, egy (rém)álomvilágban lebegő lány kimért tempójában.

Nem hiszek a fikcióban. A valóság érint meg, és a valóságot a képek jelentik. Gondoljunk csak a szürrealistákra. A képek némák, de a csend szörnyűbb a legnagyobb zajnál is – mondta Franju egyik utolsó interjújában, rávilágítva filmjei sajátos vonására, hogy a valóságot nem is annyira a cselekményben, hanem a képek szuggesztív erejében igyekezett megragadni, ötvözve a nyers valóságot a költészet képzeletével. 

Franju tökéletes alkotótársakat kapott filmjéhez. Jean Redon rémregényét az Ördöngösök (1955, r.: Henri-Georges Clouzot) és a Szédülés (1958, r: Alfred Hitchcock) alapjául szolgáló regényeket is jegyző krimiíró páros, Boileau-Narcejac dolgozta át (nekik köszönhető, hogy a regény fókuszát a sebészről a lányára állították át). A kísérteties, hol karneváli, hol elégikus zenét a Fejjel a falnak-on is dolgozó Maurice Jarre komponálta. Ami pedig a német expresszionizmust idéző képivilágot illeti, azért a róla elnevezett optikai-trükkeljárás kikísérletezője (Fritz Lang Metropolis c. 1927-es filmjében), a Fejjel a falnak-ban ugyancsak Franju operatőreként közreműködő Eugen Schüfftan felelt.

Szemek arc nélkülForrás: AFP

A Szemek arc nélkül sokkhatásának erejét kétségkívül tompították az elmúlt hat évtizedben (sokszor ihletésére) készült horrorfilmek, de ettől csak még nyilvánvalóbbá vált baudelaire-i és cocteau-i hatású, kísértetiesen "csúnya", mégis felemelő filmköltészete – a szépség fájdalma és a fájdalom szépsége. 

A frankensteini teremtéstragédiát a plaszikai sebészet kulisszái közé helyező Franju-film (részben vagy egészben) számos más filmest is megihletett. John Carpenter slasher klasszikusának, a Halloween (1978) rémének, Michael Myers letisztult álarcát a Szemek arc nélkül hősnőjének, érzéseket elfedő maszkja inspirálta. John Woo Ál/Arc (1997) című akciófilmjében az arcátültető jelenetek, no meg az egyébként is Woo védjegyének számító galambos képsorok ezúttal szorosan köthetőek Franju opusához (a Szemek arc nélkül végén Christiane fehér galambok kíséretében botorkál a kertben). 

Érdekes, hogy a francia film főleg a spanyol és mexikói rendezőkre gyakorolt nagy hatást – talán a spanyol ajkúak szürrealizmusra való erős fogékonysága miatt is. A Szemek arc nélkül-t például Guillermo del Toro kedvenc filmjei között emlegeti, amely a szépség és a szörnyűség érzékletes kontrasztjával alapvetően megihlette az Oscar-díjas mexikói rendezőt. A spanyol Jesús Franco két filmjében is Franju alkotását tekintette kiindulópontnak (Gritos en la noche, 1962 és Faceless, 1988), de A bőr, amelyben élek (2011) forgatókönyvéhez is legalább annyira erős ihletforrás volt Pedro Almodóvar számára a Szemek arc nélkül, mint a kindulópontként megjelölt Tarantula című regény (Thierry Jonquet, 1984).

Nem csak a filmeseket ihlette meg Franju víziója. A brit zenész Billy Idol egyik első nagy sikerét köszönheti a filmnek, az 1983-as Eyes Without a Face című slágerének ugyanis közvetlen inspirációja volt a Szemek arc nélkül, Idol csupán az apa-lány kapcsolatot az énekes és szeretője megromlott viszonyára kalibrálta. S mintegy főhajtásként, a refrén női vokálja (Perri Lister, aki akkoriban Idol barátnője volt) franciául énekli Georges Franju ma már klasszikusnak számító alkotásának címét: "Les Yeux Sans Visage".  Az újhullámos rockballada kórusa rávilágít, hogy önmagában már a cím is kifejezi a dalt ihlető film erősségét: egyszerre tárgyszerű és szürreális, inkább nyugtalanít, mintsem félelemmel tölt el, miközben magában hordozza a költészet felszabadító erejét.