Az átok háza: Átkozottul felesleges

Az átok háza

Nem túl bíztató, ha egy remake is az újrafeldolgozás áldozata lesz, elég csak a tavalyi év egyik legrosszabb művére, a Fekete karácsony-ra gondolni. Az idei év első horrorpremierje, Az átok háza is ebbe a kategóriába esik, mely a 2004-es amerikai Átok újragondolása (amit ugyanaz a Takashi Shimizu rendezett, mint a 2002-es japán eredetit). Reményre talán a rendező személye adhatott okot, a kamera mögött ugyanis az a Nicolas Pesce állt, aki az Anyám szeme képében a múlt évtized egyik legnyomasztóbb horrorját tette le az asztalra.

A történet semmiféle újdonságot nem tartalmaz. A bevett jelmondattal indítanak, majd egy családot látunk, kikről kiderül, hogy borzalmas tragédia áldozataivá váltak. Az ügyben nyomozó két rendőr sorsát követjük, illetve a tett helyszínéül szolgáló ház múltját is megismerjük.

Az átok háza Forrás: InterCom

Rögtön az elején leszögezhető, hogy Az átok háza nem sikerült jól és nem csak azért, mert egy újabb remake-ről van szó. A megkérdőjelezhető létjogosultság csak a jéghegy csúcsa, a problémák gyökerét ennél mélyebben kell keresni. A felvezetés ugyanakkor nem rossz, megdobbanhat a rajongók szíve, amikor újra láthatják az ikonikus helyszínt, majd Kayako szelleme is feltűnik egy pillanatra. Ezt követően csöppenünk bele az új sztoriba. Pesce próbálkozott némi újdonságot csempészni a cselekménybe, ugyanis a címben szereplő házat tette meg főhősnek, nem egy embert. Ez egyfelől ügyes húzás, ám a direktornak csak egy ötletcsírára futotta, kivirágoztatni már nem tudta azt.

Mivel egy helyszín áll a központban, az emberi szereplők teljesen egysíkúak. Senkivel nem lehet azonosulni, nincs idő őket megismerni, csak szegmenseget látunk a múlt eseményeiből. Folyamatosan ugrálunk az időben, az egyetlen kapocs a mellékszálak közt a ház, illetve maga az átok. Mintha egy szkeccsfilmet néznénk, amiben párhuzamosan zajlanak az események, s noha a végére minden összefügg, nem érezzük az elégedettség édes ízét, mivel a látottak teljesen érdektelennek hatnak.

Miközben Pesce egyébként kiváló érzékkel képes atmoszférát teremteni, itt ebből vajmi keveset tapasztalunk. Kár elvitatni, hogy akadnak hangulatos pillanatok és olyan jump scare-ek, melyek hatására megugorhat az adrenalinszintünk, a gond csak az, hogy ezen a fronton is túlzásba estek az alkotók. Az utolsó harmadra teljesen immúnissá válik a néző az ijesztgetésekre, elvégre percenként ugrik az arcába egy-egy rém. Az egyedüli merészséget a vérmennyiség jelentheti, ami kétségtelenül jól állt a filmnek. Ez a franchise sosem a brutalitásáról volt híres, Az átok háza azonban helyenként meglepően durva tud lenni. Kár, hogy ennél nagyobb erénnyel nemigen bír az összkép.

Az átok háza Forrás: InterCom

Bő másfél évtized telt el az eredeti, majd az első amerikai remake óta, s az alkotók nyilvánvalóan úgy gondolták, a fiatalabb generáció is megkaphatja a maga változatát ebből a történetből. Kár. Aki szereti a jump scare-ekkel teletűzdelt, ám teljesen jellegtelen kísértethistóriákat, az jól szórakozhat, más esetben abszolút kihagyható darab lett Az átok háza. Hiába az impozáns szereplőgárda (Demián Bichir, Andrea Riseborough, Jackie Weaver, John Cho), ők sem tudnak mit kezdeni karaktereikkel. Aki az esszenciális Átok-élményre kíváncsi, annak továbbra is Takashi Shimizu eredetije és ön-remake-je ajánlott.