60 éves a Szűzforrás

Szűzforrás (Max von Sydow)

Különleges helyet foglal el Ingmar Bergman terjedelmes filmográfiájában az 1960-ban bemutatott, egy évvel később a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját elnyerő Szűzforrás. A hozott anyagból készült, Isten létezését hirdető alkotás látszólag kilóg a rendező erősen szerzői, sokszor Isten hallgatását hangsúlyozó életművéből. A filmet maga Bergman nevezte "közlekedési balesetnek", de a korabeli kritikusok sem bántak vele kesztyűs kézzel, s a középkori történet láttán már-már temetni kezdték a modernista mestert, mondván a Szűzforrás nem több, mint "meddő iparművészet". 

A Szűzforrás különleges helyét Ingmar Bergman életművében két tény is jelzi. Nevezetesen az, hogy leginkább agnosztikus alkotó ezúttal pozitív kicsengésű, Isten létezését hirdető filmet készített, illetve, hogy a Szűzforrás a rendre saját ötletből és forgatókönyvből rendező (emiatt is erősen szerzői) Bergman azon kevés alkotása közé tartozik, amikor hozott anyagból dolgozott: a forgatókönyvet egy 14. századbeli, Kärna templomának felépülését övező svéd legenda nyomán Ulla Isaksson írta. Sokan e két tényt össze is kapcsolják, amikor úgy vélik, a Szűzforrás kilóg Bergman életművéből, mondván az Isten létezésével kapcsolatos nézőpont nem Bergmané, hanem Isakssoné.

Szűzforrás (Max von Sydow és Birgitta Pettersson) Forrás: AFP

Kétségtelen, hogy maga Bergman sem kedvelte kimondottan ezt a filmjét.

Meg kell mondjam, hogy a Szűzforrás: közlekedési baleset. Szép film, de a szépsége turistáknak való. Kurosava vacak utánzata. Ebben az időben esküdtem a japán filmre, és szinte magam is szamuráj voltam kicsit!

– vallotta a rendező évekkel később filmjéről, amelyen valóban érezhető Kuroszava Akira A vihar kapujában (1950) című alkotásának hatása, de a Szűzforrás-nak legalább ennyi köze van Bergman korábbi középkori filmjéhez, az elmúlás szorongásélményét és az istenkeresést összekapcsoló A hetedik pecsét-hez (1957). Igaz, a modern film prófétájaként aposztrofált Bergman elemzői az 1960-70-es évektől fogva úgy vélték, Bergman középkorban játszódó filmjei nem képesek kielégítő válasszal szolgálni "korunk" stresszeire.

Sőt. A Bergman életművét legfőképp az első trilógia (Tükör által homályosan, 1961; Úrvacsora, 1963; A csend, 1963) és az azutáni opusok felől megközelítő elemzések rendre arra a következtetésre jutnak, hogy a Szűzforrás alkotói zsákutca volt.

Szűzforrás (Gunnel Lindblom) Forrás: AFP

Holott a Szűzforrás éppenséggel tökéletesen illeszkedik a Bergmantól "megszokott", Isten csendjét firtató alkotói gondolatkörbe. Ha ugyanis például a trilógia filmjei azt sejtetik, hogy az ember elszakadt a transzcendenstől, és a régi értékek a modern ember számára kiüresedtek, akkor a középkori példabeszéd Szűzforrás arra teremtett lehetőséget Bergman számára, hogy ember és Isten viszonyát valós és közvetlen párbeszédként ábrázolva megmutassa az egykor létezett kapcsolatot. Azt a hitet, amire azok az értékek épültek, amelyeket a huszadik század derekán rohamosan kibontakozó modernitás kiüresített – hogy aztán az ember a világégető társadalmi kríziseket és saját személyes tragédiáit egyaránt ráfogja Isten hallgatására, majd a hit teljes elvesztésével eljusson odáig, hogy a válaszokra képtelen transzcendens nem is létezik, amely felismerésnek – Bergmannál legalábbis – egyenes következménye az emberi szeretet és kommunikáció elsilányodása.

Szűzforrás (Tor Isedal) Forrás: AFP

A Szűzforrás egyúttal sajátos (bergmani) válasz a hitevesztett modernitást előrevetítő A hetedik pecsét Halállal sakkozó, kételyek által mardosott istenkereső lovagjának utolsó fohászára is:

Istenem, te, aki vagy valahol, akinek lenned kell valahol, könyörülj rajtunk!

A Szűzforrás-ban a szándékaiban kifürkészhetetlen Isten megkönyörül, persze nem azzal, hogy semmissé teszi a halált, hanem úgy, hogy jelet ad a bűnre bűnnel válaszoló, bűnbocsánatért esdekelő embernek. A film cselekménye rendkívül szikár: Töre, a keresztény gazda (A hetedik pecsét lovagját is alakító Max von Sydow) naiv, elkényeztetett és hiú lányát, Karint (Birgitta Pettersson) pásztorok megerőszakolják és megölik az erdőben, miközben a szomszédos falu templomába igyekszik a húsvéti gyertyákkal. A három erdei pásztor (testvérek) éjszakára épp Töréhez kér bebocsátást, s a halott lányról lerángatott díszes (és véres) ruhát felkínálják eladásra. Töre kegyetlen bosszút áll, majd fellelvén lánya holttestét, felajánlja Istennek, hogy templomot épít a gyilkosság helyén, erre forrás tör fel a halott lány feje alatt a földből, amelyben a várandós cselédlány, Ingeri (Gunnel Lindblom), aki korábban a pogány Odinhez fohászkodott, hogy veszejtse el Karint, megmossa az arcát.

Szűzforrás (Axel Düberg, Tor Isedal és Birgitta Pettersson) Forrás: AFP

A Szűzforrás Ingeri figuráján keresztül nem csupán a keresztény Istennel, de a természet erőit megszemélyesítő pogány istenekkel való párbeszédet, a babonahitet is megjeleníti, miközben Bergman műve a gazdagon felvonultatott rítusokon keresztül egyfelől megmutatja az átmenetet a pogányságból a keresztény hitbe, és azt, hogy az ember erős természeti kötődése, ösztönei miatt mennyire sérülékeny a keresztény jámborság, a felebaráti szeretet. A bosszúszomjas Töre például a mészárlás előtt tövestül dönt ki egy zsenge nyírfát, hogy annak vesszőivel ostorozza magát, miközben forró fürdőt véve készül fel a hármas gyilkosságra, amelyhez Töre a pogány időket idéző harcitőrt vesz magához (csontváz-szerű markolatának csúcsán koponya, szarvakkal).

Szűzforrás (Max von Sydow) Forrás: AFP

A Szűzforrás tehát a veszteségen és a bűnbeesésen, majd a bűnbocsánatként felajánlott áldozathozatalon és megtisztuláson keresztül, mintegy passiószerűen mutatja be a középkori keresztény ember hitének erejét – szigorú szerkezettel, pattanásig nyújtott feszültségdramaturgiával, szimbólumokban gazdag és egyszerre stilizált és naturális képivilággal (operatőr: Sven Nykvist), amelyben a díszletek és a természeti képek egyaránt kijelölik a szereplők egymáshoz (és a transzcendenshez) való viszonyát, cselekvésük és sorsuk lehetőségeit.

A Szűzforrás középkori istenbizonyossága aztán nem csupán Bergman későbbi, modern filmjeiből kopott ki. Az irodalomtanárként indult, majd a tinihorror egyik nagymesterévé lett Wes Craven 1972-ben a Szűzforrás sajátos remake-jével, Az utolsó ház balra című bosszúhorrorjával tette le rendezői névjegyét, kilúgozva a spiritualitást és a megváltást Bergman opusából, csupán az emberi kegyetlenségre kihegyezve a történetet.

Szűzforrás (Birgitta Valberg és Max von Sydow) Forrás: AFP

Ami a bergmani életművet illeti: a Szűzforrás-ban el kell veszítenie az apának szeretett leányát, hogy megnyerje a bizonyosságot Isten létezésében, s megnyugszik hitében; a trilógiában és az azt követő filmekben Isten elvesztése (is) akadályozza a szeretett személy megtartását, a szeretet kibontakozását. Érdekes, hogy a zsákutcának mondott Szűzforrás és a trilógia első darabja, a Tükör által homályosan között Bergman egy könnyű, de a Szűzforrás-hoz gondolatilag nagyon is köthető komédiával kísérletezett: Az ördög szemé-ben (1960) a Sátán szemére árpa nő egy tiszteletes lányának erényessége miatt, ezért elküldi hozzá Don Juant, hogy csábítsa el. Aztán Bergman egyre mélyebb és a modern létre reflektáló filmes hitfilozófiájában átalakult, majd eltűnt a transzcendens, alapállapotként véve az Isten nélküli világot, amelyben az ember belső magányra kárhoztatott.