Mindenkinek egyedül kell meghalnia

Az ír (Robert De Niro)

Robert De Niro és Joe Pesci 76 évesek voltak idén, Al Pacino 79, Harvey Keitel kereken 80. Martin Scorsese pedig, aki Az ír című filmben összehozta régi barátait és színészeit, 77.

Már évekkel ezelőtt elgondolkoztak azon – mármint Scorsese és De Niro -, hogy még egy közös filmet kellene csinálni. (Ez a mondat persze már önmagában elmond szinte mindent Az ír-ről, amihez tehát úgy kezdtek hozzá, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó közös munka.) Visszavinni a nagymenőket az aljas utcákra. Nos, megtették. Aki azt gondolja, hogy a végeredmény valami könnyes, nosztalgikus múltidézés, az igencsak meg fog lepődni. Az ír egy akkora, övön aluli ütés, amekkorát csak a dühöngő bika képes volt valaha bevinni.

És ezért nem is az a legfontosabb, amiről a film kapcsán mindenki beszél, hogy Az ír egy pálya lezárása, összegzés, számvetés, bár bizonyos szempontból kétségtelenül az.

Hiszen mégiscsak sikerült összehozni a nagy öregeket, Scorsese életművének eleven totemjeit, ahogy az egyik amerikai kritika fogalmazott, tegyük hozzá, nem túl elegánsan. Bár logikusan, hiszen, ahogy Milan Kundera írta, halál és halhatatlanság olyan elválaszthatatlanok, akár egy szerelmespár, az amerikai kritikus kissé udvariatlan szóösszetétele tehát a művészek halhatatlanságára azzal utalt, hogy életükben halottként beszél róluk, mint akik már túl is élték a halálukat – hiszen művészetük révén ez meg is történik majd.

Joe Pesci és Robert De Niro Forrás: Netflix

Egyébként nem lehet nem észre venni a következményeit annak, hogy Hollywoodban nagy színészek egész generációja elérte azt a kort, amikor már óhatatlan: ez maga a fő téma az említett sztárok kapcsán. Nem lehet nem észre venni, mert a következményeket játsszák a mozikban. Egyik oldalon ott vannak például A feláldozhatók-filmek, amelyekbe tudatosan terelte össze a most 73 éves (az első rész idején 63, a harmadiknál 68) Sylvester Stallone, mint rendező és főszereplő, az akciófilmek nagy öregjeit Scwarzeneggertől Mel Gibsonon és Dolph Lundgrenen át Chuck Norris-ig és Bruce Willis-ig. Akkora siker lett, hogy már készül a negyedik rész. Apropó Bruce Willis: a Red-ből is elkészült már kettő, annak is az az alapja, hogy hiába haladta túl bőven a nyugdíjkorhatárt nemcsak ő maga, de Helen Mirren, John Malkovich, Morgan Freeman és Anthony Hopkins is, aki egyszer szupertitkos bérgyilkos – illetőleg színész – volt, az is marad. Aztán ott a Vén rókák, amelyben Morgan Freeman, Michael Caine és Alan Arkin állnak neki 70 felett bankot rabolni. Másfelől pedig a 89 éves Clint Eastwood legutolsó filmje, A csempész kapcsán azzal viccelődött, hogy mivel 90 éves karaktert játszott, öregítenie kellett magát. És már nem is beszél arról, hogy visszavonul.

Az ír (Robert De Niro) Forrás: Netflix

Ahogyan már Scorsese sem. Néhány éve azt gondolta, befejezi a filmezést. Szerencsére nem tette. Mert Az ír nagyon is tud újat mondani, és nem, nem azért, mert a gengszterek, akik az Aljas utcák-ban még szinte gyerekek voltak, mostanra öregebbek az akkori apáknál, és így a film nyilván az öregedésről és a halálról is szól.

A rendező maga azt tartja filmje alapgondolatának, hogy mindenki egyedül kell meghaljon,

és ezt De Niro figurája, Frank Sheeran tökéletesen megtestesíti, hiszen túlél mindenkit – kivéve a gyerekeit, akikhez viszont nincs túl sok köze, mert az igazi családja a maffia volt. A filmre jellemzők az olyan finoman félrevezető fogások, mint hogy a legtöbb szereplő első megjelenésekor kiírják, mikor és hogyan halt meg, és mivel egy kivételével mindet megölték, könnyű erre koncentrálni. Pedig a feliratok lényege ezúttal nem az, kit robbantottak fel vagy kit hányszor lőttek fejbe, hanem a puszta tény, hogy mind meghaltak, így mondhatni a későbbi halottakat látjuk. És bár a szituáció hasonlíthat arra, amikor egy kritikus az élő művészekről beszélve utal azok halál utáni utó-életére, vagyis halhatatlanságára, a szándék és a hatás itt éppen ellenkező. Mind meghalunk – és erről egyetlen pillanatra sem felejtkezhetünk el.

Éppen ezért az öreg ír nemcsak a film elején és végén, hanem amikor a történet dramaturgiája új irányba fordul, közben is többször megjelenik. De Niro egy idősek otthonában meséli el az életét, mint kiderül, egy papnak, hiszen ír emberként katolikus, akárcsak az olaszok leszármazottjai. És ezzel a maffia mellett megjelenik egy Scorsese számára másik fontos téma, a katolikus hit. Meglehet, ezekhez a jelenetekhez még öregítették is De Nirót, de mert a történet több évtizeden át ível, az ő és a többi idős színész arcát is film nagy részében digitálisan fiatalították.

Állítólag azért volt erre szükség, mert De Niro, aki beleszeretett a bérgyilkosról szóló regénybe, maga akarta eljátszani az egészet. Meglehet, így volt. De nem hiszem, hogy Scorsese hagyta volna, ha nincs ezzel határozott, művészi célja. Mert hiába a ránctalanná maszkolt arc, De Niro nem úgy mozog, mint egy negyven-, hanem mint egy hetvenéves ember, például, amikor kipofozza a bolt üvegajtaján az eladót, aki a bántotta a lányát, és még a kezére is rátipor a járdán fetrengő, vérző férfinek. A kislány mindezt végignézi. De végignézte a rendező is, és látnia kellett, hogy a barátja mozgása nincs összhangban a mesterségesen megfiatalított megjelenésével, mégis így hagyta, és egy ekkora művész ilyet sem véletlenül, sem tapintatból nem csinál. Legfeljebb azért, mert a film sokkal direktebben szól az öregségről, mint gondolnánk.

Látnunk kell az öreg De Nirót és Al Pacinót és Joe Pescit a digitális maszk alatt, ahogy látnunk kell az élők mögött a holtakat, mert itt nemcsak arról van szó, hogy a gengszterek is megöregednek, ahogy mindenki, hanem hogy De Niro, Pesci, Pacino, Keitel és maga Scorsese megöregedtek.

Az idősek otthona jeleneteknek ráadásul kettős funkciója is van. Még előtte látjuk a valaha nagymenő maffiózókat a börtönben, Joe Pesci, aki egyfajta apafigura De Niro számára, onnan kerül a temetőbe. Az ír pedig az otthonba, mert már két mankóval sem tud járni és képtelen az önellátásra. Lehetsz milliomos, rettegett hatalmú bűnöző vagy politikus, mondja Scorsese, koporsóba kerülsz – De Niro el is megy kiválasztani a sajátját –, de előtte még a betegség és a kor tönkre is teszi a tested. De még ez sem elég, a jelenetben, amikor a fiatal ápolónő nemhogy nem ismeri fel egy fotón Jimmy Hoffát (Al Pacino), de szégyenlősen bevallja, hogy a név sem mond neki semmit, kiderül, hogy többször is meg lehet halni, mert még a holtakat is elfelejtik.

Robert De Niro és Martin Scorsese Az ír forgatásán Forrás: Getty

Ehhez kapcsolódik a helyszín másik funkciója is, hogy az olasz-amerikai maffia legjobb bérgyilkosát tolószékben látjuk bingózó öregek és egyenruhás ápolók között egy modern, elegáns ápolási otthonban. A nézőnek akár eszébe juthat az Amerikai gengszter – Ridley Scott filmje – utolsó jelenete is, amikor a megöregedett Denzel Washington kilép a börtönkapun, áll az út mellett és elrobog előtte egy autó, benne fiatalok hangosan rappet hallgatnak. A valaha élet-halál ura maffiafőnök pedig úgy áll ott, mintha a Marson lenne. A világ menthetetlenül elszáguldott mellette.

És egy kicsit ilyesmit érezhetett Scorsese is, ezért mondhatta, hogy nem akarta fiatal színészekkel eljátszatni a fiatal karaktereket, mert képtelenség lenne megértetni velük, milyenek voltak a hatvanas, hetvenes, vagy akár a nyolcvanas években Little Italy utcái, ahol ő és De Niro felnőttek. Azok az utcák már sehol sincsenek, bár még ma is aljasok – szerinte talán még aljasabbak –, de egészen máshogyan, mint a Taxisofőr idején.

Martin Scorsese és Joe Pesci a forgatáson Forrás: Getty

Az idősek otthonából visszafelé nézve hirtelen értelmetlenné válik az egész történet, a rengeteg harc, öldöklés, összeesküvés és árulás. Hiszen a vége – tudjuk – úgyis mindenki számára ugyanaz. Na jó, de hát mégiscsak kell csinálni valamit az azt megelőző hatvan – nyolcvan évben, nem? Van, aki filmeket rendez, más házakat fest. (Ezt mondta magáról az egyébként kamionsofőr Sheeran, aki a maffia éttermei számára lopkodta ki a húst a hűtőkocsikból, így kerül kapcsolatba Russ-szal, aki a függönyboltjából irányítja a pénzbeszedéseket és illegális kölcsönöket.) Viszont akkor Scorsese, a katolikus hívő számára csak az a kérdés marad, hogyan lesz valakiből jó, illetve rossz ember. Ezért változtathatta meg a Nagymenők alapjául szolgáló regény címét, Wiseguy (Nagyokos) helyett Goodfellas lett, ami szabadon fordítva „jó srácok”, „jó haverok”, de a lényeg, hogy benne van a „jó”.

Az ír (Robert De Niro és Al Pacino) Forrás: Netflix

Hiszen a maffiózók között is vannak jók és nem jók, de vajon mi dönti el, kiből melyik lesz? Elhatározza, mint III. Richárd, vagy csak hagyja, hogy az események sodorják? Előbbi bizonyára nem, a második meg csak részben. Mert persze, sok a véletlen és a nem befolyásolható körülmény, de mégiscsak apró döntések és árulások sorából áll össze Sheeren sorsa – ezért is kell a három és fél órás játékidő, hogy lássuk ezeket az apró lépéseket lefelé. Ezek vezetnek onnantól, hogy pitiáner lopásokkal szerzünk egy kis mellékkeresetet odáig, hogy megöljük a legjobb barátunkat.

Gengsztereposz vagy saga, így minősítik a kritikák Az ír-t. Csakhogy mindkettő valamiféle hőskölteményre utalna, és ha létezik antihős, hát Frank Sheeran biztosan az. Scorsese az ő alakját, a végső árulását – megöli azt, akiről elmondja, hogy mindent neki köszönhet –, és ennek az árulásnak a körülményeit bemutatva leszámol mindenféle gengszterromantikával. Azzal a romantikával, amely először a 15. században jelent meg Robin Hood, a tolvajok fejedelmének balladáiban, de gyökerei – már irodalmi, nem életrajzi gyökerei – a 13. századig visszanyúlnak. Robin Hood, aki a tolvaj gazdagoktól lop, hogy a sanyargatott népnek adjon, a betyárbecsület olyan szabályainak lefektetője, mint hogy „tolvajtól lopni nem bűn”, vagy, hogy „holló a hollónak nem vájja ki a szemét”. De persze ott van az is, hogy „szemet szemért”.

Ez a feje tetejére állított erkölcsi rend, amikor a romlott világban az erkölcstelenek – kitaszítottak – testesítik meg a valódi morált, a magyar betyárok legendáiban is megjelenik, erre épül szinte az egész western műfaj, és megjelenik az olyan modern krimikben, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, a Thelma és Louise vagy akár a Született gyilkosok. Robin Hood öröksége található meg minden olyan történetben, amikor a korrupt vagy kegyetlen világ csinál valakiből bűnözőt, bukott rendőrt vagy magánnyomozót – talán Raymond Chandler Philip Marlow-ja a legtökéletesebb példa –, aki maga kénytelen valamiféle, többnyire fals igazságot szolgáltatni, mint például Piszkos Harry, aki az ötödik filmben futni hagyja a gyilkost, aki sorra megöli az őt és húgát megerőszakoló banda tagjait. A Taxisofőr-ben Scorsese zseniálisan használja fel ezt a morális ellentmondást, amely miatt a címszereplőből nem bűnöző lesz, hanem nemzeti hős.

Joe Pesci Forrás: NETFLIX

Ennek a kiforgatott morális rendnek az alapjaira épülnek a maffiatörténetek is. A kötelező hierarchia, a területi vagy éppen „szakmai” felosztás – ki szerencsejátékban érdekelt, ki védelmi pénzt szed –, a „tilos köpni" törvénye, a becsületbeli tartozások szabálya alkotják azt a betyárbecsületet, amely képes a közönséggel elfeledtetni, hogy valójában bűnözőket lát, és szimpátiával, sőt dicsfénnyel felruházni azokat az embereket, akiket normális esetben erkölcsileg és konkrétan is el kellene ítélni. Vito Corleone A Keresztapa második részének története szerint azért lesz gyilkos, hogy megmentse beteg gyerekét, aki a kevés pénzért gürcölő, tisztességes munkás dohos lakásában biztosan meghalna – ez az első lépés, a kitaszíttatás motívuma. És A Keresztapa gyönyörűen bontja ki ezt a bonyolult alvilági rendszert, ahol, mintha torz tükörben mutatnánk meg a hivatalos társadalmi rendet, ugyanúgy vannak törvények, amelyeket szigorúan betartatnak, és bíróság, amely a megszegésüket könyörtelenül megtorolja.

Frank Sheeran első gyilkossága éppen ilyen megtorlás: valaki megbízza egy robbantással, és nem mondja meg, hogy a célpont egy nagyhatalmú maffiafőnök (Harvey Keitel) érdekeltsége. Sheeran bűne, hogy buta volt, kérdés nélkül elvégezte a munkát, büntetése, hogy neki kell megtorolni a törvényszegést, de ezzel tisztára is mossa magát.

Az ír (Harvey Keitel és Joe Pesci) Forrás: Netflix

Scorsese a film háromnegyedében éppúgy rászedi a nézőt, ahogy végeredményben Sheerant is rászedik. A néző azt hiszi, az Aljas utcák, a Nagymenők, a Casino és a Taxisofőr apoteózisát látja, Sheeran meg azt, hogy atyai barátjával és feleségükkel négyesben egy esküvőre mennek, ahol majd elsimítják Hoffa és a maffia ellentétét. Csakhogy addigra Hoffára kimondta a halálos ítéletet az alvilági bíróság, és Sheeran, mint Hoffa barája, bizalmasa és testőre azzal válthatja meg saját és felesége életben maradását, ha ő maga lesz a gyilkosa.

A pillanat, amikor ezt megtudja, és az ezt követő negyed óra – húsz perc alatt De Niro még saját magához képest is valami egészen hihetetlen színészi játékot nyújt. Az asszociáció lényege, hogy irányíthatatlan, nekem pedig valamiért Klaus Maria Brandauer jutott eszembe, akit Szabó István csodálatos filmjében, a Redl ezredes-ben látunk az öngyilkossága előtti utolsó percekben, és amit látunk, az nem a hősi póz, hanem a halálfélelemnek, az elszántságnak és a kényszernek valami olyan küzdelme, amitől a nézőben szó szerint meghűl a vér.

Forrás: AFP/Collection Christophel/Netflix

De Nirón látni, hogy megértette, mit kell tennie, de képtelen elhinni, és az utolsó pillanatig nem is lehet tudni, hogy megteszi-e. Ő is valamiféle öngyilkosságra készül, hiszen végeredményben választhat aközött, hogy öl, és ezzel erkölcsi értelemben hulla lesz, vagy őt ölik meg.

Ekkorra minden hazug romantikus vagy nosztalgikus máz eltűnik, Scorsese leleplezi, hogy a betyárbecsület közhelye mekkora hazugság. Kisstílű, nyomorult emberek maradnak csupán, akik bármilyen aljasságra kaphatók a kicsit – vagy sokkal – jobb életért. Scorsese kivégzi a maffia-mítoszt, de aki ismeri a filmjeit, rájöhet, hogy nagyon is előkészítette már ezt. Ő ugyanis mindig olyan karaktereket választott főszereplőnek, akiknek a kiemelkedés a nyomorult életből csak ideig-óráig sikerül. A Taxisofőr marad a taxiban, legjobb esetben nem lesz belőle pszichopata gyilkos, az Aljas utcák fiataljai elbuknak, LaMotta lecsúszik, Sam a Casino végén azt mondja: ott vagyok, ahonnan elindultam. A Nagymenők is tele van árulással, a főszereplőt valószínűleg megölné a barátja, ha nem adná fel még előbb, ezért cserébe a tanúvédelmi program segítségéve eltűnhet, és ahogy mondja, egy átlagos senki lesz, akinek a hátralévő életét jelentéktelenségben kell leélnie.

Al Pacino és Robert De Niro Forrás: AFP/Collection Christophel/Netflix

Ennek a sornak a betetőzése Sheeran sorsa. És nemcsak az ő tette deheroizáló, hiszen megmenteni nem tudta volna Hoffát, legfeljebb halálra ítélni saját magát is – de hát éppen ez az, amit egy hősnek tennie kell – legyen akár az alvilág hőse. De a tény, hogy éppen őt bízzák meg ezzel a feladattal, megmutatja, milyen cinikus ez az egész világ. Nemhogy nem érték a becsület, a hűség, mondja Scorsese, de lehetetlenné is teszik, mert erkölcsi hullákra van szükség, akiket nem köt semmilyen érzelem senkihez, mert az ilyenek teljesítenek szó nélkül minden parancsot.

És ez kapcsolódik Az ír egy fontos mozzanatához, amit többször, hangsúlyos helyen elmondanak, hogy Sheeren második világháborús veterán. Ahogy vietnámi veterán a Taxisofőr paranoiás főszereplője is. Az ír, mint kiderül, egy alkalommal agyonlőtt két foglyot, talán olaszokat, mert Olaszországban szolgált és ott tanulta meg tökéletesen a nyelvet, de az is lehet, hogy németeket. Nem tudta, kit és miért kell megölnie, de teljesítette a parancsot. Ez a „parancsot teljesítettem", mint állandó morális mentség és kibúvó is vissza- visszatér, és még csak nem is hamis, mert ebben a világban tényleg kizárólag olyanok kellenek, akik teljesítik a parancsot.

Scorsese maga azt mondta, a pap feloldozza Sheerent, Isten megbocsát neki, de ő saját magának nem. De a szituáció ennél azért bonyolultabb, a megbocsátás nem a bűnös belső ügye, a rendező ennél határozottabb ítéletet hoz.

Jesse Plemons, Ray Romano, Robert de Niro és Al Pacino Forrás: AFP/Collection Christophel/Netflix

Sheerennek négy lánya van a történet szerint, a harmadiknak már a maffiafőnök a keresztapja (!), és egyikük, Debbie nézi végig, ahogy az apja véresre veri a boltost. Ez az első mozzanat, a történetet azután végig kíséri ennek a kislánynak a tekintete – mintha a hetvenéves bérgyilkos neki mesélne. Látjuk, hogy a kislány, majd tinédzser időnként apja után néz, aki hajnalban indul elvégezni valamilyen megbízatást, beles a szobájába, és érzi, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Nem is szereti Ross bácsit, akinek az apja bevallja, Debbie mintha tőle is félne. Jimmy Hoffát viszont imádja a kislány, aki a film során huszonéves nővé idősödik. Aztán amikor éppen a Hoffa eltűnéséről szóló tudósítást nézi a család a tévében, Sheeren megjegyzi, hogy fel kellene hívnia Hoffa feleségét. Pár másodperc hallgatás után Debbie megkérdi, eddig miért nem hívta fel. És azután már mindent tud, és soha többé nem is hajlandó szóba állni az apjával, bárhogy is próbálkozik.

Robert De Niro, Al Pacino és Ray Romano Forrás: AFP/Collection Christophel/Netflix

Az, hogy a morális ítéletet egy gyerek – a gyerekek generációjának tagja – mondja ki a bérgyilkos felett, több szempontból is jelentőségteljes. Egyrészt, mert erősíti a következtetést, hogy Sheeren világának vége. Másrészt, mert így tökéletes a keret Scorsese maffia-filmjei körül, az Aljas utcáktól Az ír-ig. Mert, ahogy már mondtuk, az Aljas utcák főszereplői fiatalok, akik már Amerikában születtek, és nemcsak bevándorlóként, hanem maffiózóként is a második generációhoz tartoznak. Számukra nem kérdés, hogy mi lesz a sorsuk, mintha nem is lenne más választás. Egyébkén Coppola filmjében, a Keresztapá-ban is az a Don terve, hogy a legkisebb fia már polgári foglalkozást találjon, Michael ezért is tanul ügyvédnek. És miután semmi nem a tervek szerint alakul, Michael Corleone megígéri a feleségének, hogy a családi vállalkozás pár éven belül törvényes céggé alakul, és a harmadik rész aztán ennek a szélmalomharcnak a története.

Amelynek csak így lehet véget vetni, ahogyan Debbie teszi: teljesen szakítva a szülők generációjával és életmódjával. Fájdalmas vagy sem, minden kapcsolatot meg kell szakítani, különben az alvilág azonnal lehúz és megfertőz.

Az ír (Robert De Niro) Forrás: Netflix

Azt nem tudni, hogy Frank Sheeran maga mit gondol az életéről, egyetlen mondat utal csak arra, hogy megveti magát, ebben egyes szám harmadik személyben beszél magáról, egyébként megjegyzés éppen azzal kapcsolatos, hogy Hoffa megölése után felhívta a feleséget, akit ő tett özveggyé. Sheeren bűne mindenesetre akkora, hogy büntetése az életben maradás és a magány. Akárcsak Káiné, akinek egyébként a valódi büntetése az volt, hogy életben kellett maradnia, tilos volt bárkinek megölni – erre figyelmeztetett homlokán a bélyeg –, mert ószövetségi értelemben a bűn az Istennel való szakítás, a tőle való elfordulás, az Isten nélküliség magánya. Egy magányos bűnöst látunk az utolsó jelenetben, aki egy kényelmes pokol tornáca-szerűségben vegetál, mert meghalni nem tud. Nem engedi a bűne. Amit nem enyhít az egyetlen emberi gesztusa sem: arra kéri a távozó papot, hagyja kissé nyitva az ajtót. Mert résnyire nyitva hagyta mindig barátja, Hoffa is, amikor együtt laktak szállodákban. Ez a kérés az egyetlen jele a gyengeségnek, érzelemnek Az ír-nél. De hogy az ajtót kinek hagyta nyitva, kit vár: Hoffát, a tőle végleg elforduló lányát vagy a halált, az nem derül ki. Meglehet, nem is vár senkit. Az ajtó azért marad nyitva, mert ez után az élet után már ő is fél egyedül maradni saját magával.