Valamit nagyon eltalált a Disney 2013-ban, amikor bemutatták a Jégvarázs-t: pont olyan mértékben keverte a klasszikus hercegnős hagyományokat friss és felnőtt üzenetekkel, hogy egészen megdöbbentő népszerűséget értek el Andersen A hókirálynő című meséjének feldolgozásával. Elsa és Anna azóta sem mentek ki a divatból, ahogy a Legyen hó! sem, amit még az is hallott, aki azt se tudja, eszik vagy isszák a Disney-t.
A Jégvarázs második részében nagyjából ugyanaz a történet íve, mint a 2013-as eredeti filmben: Arendelle királysága veszélybe kerül Elsa ereje miatt, úgyhogy hőseink elindulnak az Elvarázsolt Erdőbe megoldást találni, miközben újabb és újabb kérdések merülnek fel a lányok szüleivel kapcsolatban.
A Jégvarázs II. azt a trendet követi, amivel folytatások sora próbálkozott, felemás sikerrel:
sötétebb, komorabb elődjénél, de ez nem mindig válik előnyére.
Egy ponton hőseink helyzete annyira kilátástalan, hogy Anna balladájára valószínűleg még a legszilárdabb ember szíve is összeszorul. Ezek után az addig látott másfél órához képest meglepően erős lesz a katarzis és a befejezés.
A második részben főleg a múltat tárják fel, de az a jövő, amit a befejezés előre vetít, sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint amit ebben a filmben láttunk. Annyira Elsa-centrikus lett ez az etap, hogy azokkal a karakterekkel nem igazán tudnak mit kezdeni, akik nem kapcsolódnak szorosan hozzá.
Erre a legjobb példa szegény Kristoff, aki egy ponton egyszerűen csak eltűnik igazi magyarázat nélkül, hogy aztán éppen a megfelelő pillanatban térjen vissza. A sztori szíve, a mindent és mindenkit összekötő Anna is a kelleténél többször van félreállítva, de a végén szerencsére azért ő is megkapja a nagy pillanatát.
A fordulatok nagy része kiszámítható, ami talán nem is lenne akkora baj, mert az igazi probléma az, hogy
nem sikerült kellőképpen kitágítani ezt a világot.
Az új szereplők nem érdekesek vagy emlékezetesek, és még ha tudatosan is teszik hátra a lépéseket Elsa erejének eredetét és a szülők sorsát illetően, valahogy nem sikerült ezeket a felfedezéseket kellő kreativitással megtölteni.
Szerencsére azért ami anno működött, az most is remek: példának okáért az önreflexív humor, vagy a karakterek közötti összhang, és az animáció is szép. Az olyan klasszikus Disney-mesés elemek mellett, mint a beszélő hóember és az intelligens rénszarvas Anna és Kristoff meglepően hétköznapi kapcsolata is megmosolyogtató. Utóbbi ezúttal kap egy szólószámot is, ami remek paródiája a hősszerelmes popdaloknak.
A célközönségnek ugyanakkor valószínűleg a Jégvarázs II. semmivel sem nyújt se többet, se kevesebbet elődjénél:
kedves mese a testvéri szeretetről,
a cukiság és az irritálóság határán egyensúlyozó Olaffal, és néhány jól csengő dallal – bár valószínűleg egyik sem lesz annyira sikeres, mint a Legyen hó!, és nem fog hosszú éveken át a csapból is folyni.
Bár azt hiszem, hogy ez utóbbit senki sem fogja bánni.