Midway: Lelketlen látványorgia

2019.11.08. 07:30

Ma is készülnek kiváló második világháborús filmek, legutóbb Christopher Nolan Dunkirk-je kápráztatta el a nézőket. A Midway esetében (már csak Roland Emmerich miatt is) az elvárásokat ajánlatos volt lejjebb tornászni, s csak remélhettük, hogy az agyatlan rombolás mellett kapunk némi tartalmat is.

A történet, ahogy a cím mutatja, a midwayi csatára fókuszál, azonban nem csak egyetlen ütközet áll a középpontban, hanem az addig vezető utat is bemutatja. Ez lehetett volna ügyes húzás is Emmerichtől, de sajnos csak felszínesebbé tette a filmet.

A fonalat 1941. december 7-én vesszük fel, amikor a japánok lerohanták Pearl Harbort. Látványos szekvencia, ami megidézi Michael Bay 2001-es Égi háború-ját, a maga felületes módján. Az első bő órában a direktor rögtönzött történelemórát tart a nézőknek, rohamtempóban végigjárja a fontosabb eseményeket, úgymint Tokió bombázása vagy épp a Korall-tengeren zajló összecsapás. A cselekmény emiatt aztán borzasztóan csapong és kapkod, nincs idő kibontani a szálakat, betekintést nyerni egy-egy hadműveletbe, csak a száraz tényeket kapjuk néhány percben összefoglalva.

A Midway-nek így kvázi főszereplője sincs, papírmasé karaktereket látunk, akik teszik, amit parancsba kapnak. Olyan milliószor látott, sablonjellemekkel találkozunk, mint a meg nem értett, de zseniális hírszerző, a merev, szabálymániás tiszt, netán a félelmet nem ismerő, tökös pilóta. Egydimenziós arcok, akiket hiába formálnak meg olyan remek színészek, mint Patrick Wilson, Dennis Quaid vagy Woody Harrelson, nem tudunk velük azonosulni, együtt érezni. Sokkal jobban állt volna az összképnek, ha Emmerich csak Midway-re koncentrál. Az előtte történt eseményeket összefoglalja néhány felirattal, esetleg montázzsal, a sorsfordító harcot azonban részletesen szemlélteti. Sajnos nem így tett, s noha a film nem rövid (138 perc), mégsem volt idő semmire a kötelező körökön kívül. Aki pedig nem járatos a történelem ezen szakaszában, az kapkodhatja a fejét. A film szerint a midwayi csata ugyanis két rohamból állt, abból a második kimerült annyiban, hogy egy merész pilóta ledobott egy bombát az utolsó japán repülőgép-hordozó anyahajóra. Ebből senkinek nem fog a tudomására jutni, hogy mitől határozta meg a csendes-óceáni hadszínteret ez az ütközet.

MidwayForrás: Freeman Film

Mindezek ellenére Emmerich alkotása nem nézhetetlen, megvannak az erényei. Mindenképp a javára írható, hogy nem démonizálja a japán hadsereget, sőt, az ő perspektívájuk is visszaköszön a történet során. S bár a látvány helyenként leugrik a vászonról, annyira műanyagnak hat, az akciójelenetek mégis intenzívek és adrenalinpumpálóak. Ez a lendület képes lekötni a nézőt, még ha más hatást nem is vált ki.

Aki hiteles és részletgazdag történelmi tablót vár, az csalódni fog, de aki látott már Emmerich-mozit, az tudta, hogy erre fikarcnyi esély sem volt. Mégis bosszantó az a fajta felületesség, ahogy végigjárja a háború ezen állomásait, főleg, hogy nem maradhat el a túlzásig dagasztott patriotizmus és a pátosz sem. Voltaképp a rendező nem okoz csalódást, teljes mértékben azt nyújtja, amit megszokhattunk tőle. A látványra, pusztításra fekszik rá, szerencsére minimálisra csökkentve a családi melodrámát. A Midway egyszeri kikapcsolódásnak ideális, teljesen ártalmatlan blockbuster. Nem fájdalmas, csak ízetlen-bűzetlen és jellegtelen. Ez kicsit mégis szomorú, elvégre a háború hőseinek állít emléket, akik ennél többet érdemeltek volna.