Hollywood legfurcsább lázadója

2019.09.04. 21:17

Hal Ashby összekötötte a régi és az új Hollywoodot. Az ötvenes években kezdett vágóként dolgozni, s másfél évtizednyi "háttérmunka" és egy Oscar-díj után, 41 éves korában mutatkozott be rendezőként. A hetvenes években forgatott filmjeivel korának egyik legprovokatívabb szerzője volt, miközben igyekezett belesimulni a hollywoodi stúdiórendszer biztonságába – lázadását a hagyományos keretrendszer határain belül tartva. Egyszerre lázadt és vágyott a biztonságra, legjobb filmjeinek erejét és személyességét épp ez a kettősség adja, a Harold és Maude, Az utolsó szolgálat, a Sampon vagy az Isten hozta, Mister! az amerikai filmművészet gyöngyszemei, amelyek különös dilemmákat feszegetve rázzák fel a nézőt, hogy igenis van miért élni és remélni. 

Hal Ashby sajátos figurája volt Hollywoodnak – az amerikai filmtörténet egyik legfurcsább különce. Az új-hollywoodi rendezők közé sorolják, de életműve éppúgy kötődik a klasszikus, ó-hollywoodi stúdiórendszerhez is. És nem pusztán azért, mert vágóasszisztensként olyan nagymesterek álmait is kiszolgálta, mint William Wyler, hanem mert rendkívüli érzékenységről tanúskodó alkotásait (a szerzői belső igényt meghazudtolva) rendre megrendelésre készítette, és filmjeinek formanyelve is közelebb állt a hollywoodi klasszikusokéhoz – miközben kritikus szemléletmódja, rendkívüli témagazdagsága és filmjeinek kiábrándultsága sokkal inkább a hollywoodi reneszánszhoz köti. A rendezőként tucatnyi filmet jegyző Ashby ezért afféle átkötője Hollywood két korszakának. 

Csendes lázadó volt – más új-hollywoodi kollégáitól eltérően nem túl sokat foglalkozott rendezői imázsának építésével, ugyanakkor élen járt az önpusztításban, úgy nézett ki, akár egy hippi, életét és karrierjét beárnyékolta a szex-drog-rockandroll életérzés.

Hal Ashby és Warren Beatty a Sampon forgatásánForrás: AFP

Az 1929. szeptember 2-án, a Utah állambeli Ogdenben született Hal Ashby-nek nem volt egyszerű gyerek- és fiatalkora. Szülei válása után az apja öngyilkos lett, őt viselkedészavarok miatt kicsapták a középiskolából, és mire 19 éves lett, már maga is túl volt egy váláson. 

Húszas évei elején települt át Hollywoodba – egy évtizeden át dolgozott vágóasszisztensként, majd Tony Richardson A megboldogult című fekete komédiájától kezdve fővágóvá lépett elő. Főleg Norman Jewison mellett tudott e szerepkörben kibontakozni: a Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok! (1966) vágásáért már Oscar-díjra jelölték, a Forró éjszakában-ért (1967) pedig el is nyerte a díjat. 

A háziúr (Beau Bridges)Forrás: AFP

Jewison bátorította, hogy próbálja meg a rendezést – olyannyira, hogy bemutatkozását producerként segítette. A Kristin Hunter regényéből készült A háziúr (1970) a felelősségvállalás fekete komédiája – egy 29 éves Long Island-i aranyifjú, hogy leszakadjon családjáról Brooklynban, a fekete gettónál vásárol egy épületet, hogy miután mindenkit kilakoltatott, luxusapartmanná alakítsa. Ám egyre inkább elmerül a feketék világában (főleg két románcban), és egyre jobban szembehelyezkedik családi neveltetésével, kiváltképp zsarnok anyjával. 

Mások elfogadása és zsarnokság, lemondás és felelősség, keserédes, kiforratlan románc és a kor normáitól eltérő, szokatlan romantika – A háziúr már felmutatja azokat a témákat, amelyek az évtized Ashby-filmjeit jellemzik. Hiába szűkítette művészi mozgásterét azzal, hogy megrendelésre rendezett, a hetvenes években készült Ashby-opusok erős, a személyességből táplálkozó szerzőt sejtetnek. Második filmje, a Harold és Maude (1971) több ponton is kapcsolódik Ashby rendezői debütjéhez: fekete humor, egzisztencialista dráma, leszakadás az anyáról, rendhagyó románc, az életigenlés felelőssége. A film fiatal férfi hőse, Harold, majdhogynem átlagosnak mondható gazdag úrifiú, meglehetősen bizarr módon lázad túlságosan kötődő, irányítani akaró anyja ellen: rendre eljátssza a saját halálát, és hobbiból halottaskocsit vezet, valamint előszeretettel jár temetésekre. A halálfetisiszta Harold egy temetésen találkozik a nála jóval idősebb, az elmúlást egészen másképp szemlélő, 79 éves Maude-dal, akivel egymásba szeretnek. Csak a test öregszik, a lélek nem – a korát messze meghazudtoló Maude életöröme legyőzi Harold szeretethiányos élettagadását.

Harold és Maude (Ruth Gordon és Bud Cort)Forrás: AFP

A háziúr-ban a fekete közösség, a Harold és Maude-ban egy idős asszony, Az utolsó szolgálat-ban (1973) pedig két tengerészeti tiszthelyettes avatja be a fiatal hőst az élet élvezetébe – hiába készítette Ashby megrendelésre filmjeit, első három opusával rendhagyó beavatástrilógiát alkotott. Ugyanakkor mindhárom film árulkodik az alkotóról is – egy, a rendszerben a helyét kereső szerző dilemmáit tükrözik: megvalósítható-e a művészi szabadság a merev, intézményes keretek között?! A Darryl Ponicsan regényéből készült Az utolsó szolgálat-ban két hétpróbás matróz azt a feladatot kapja, hogy kísérjék 18 éves társukat a portsmouthi tengerészeti börtönbe: a nagyra nőtt kamasz nyolc évet kapott, amiért ellopott negyven dollárt egy adománygyűjtő-ládából. A hadbíróság súlyos verdiktjén felháborodó két idősebb tengerész úgy dönt, emlékezetessé teszik az utazást a tapasztalatlan fiú számára.

A nyers matrózromantika súlyos dilemmát vet fel: vajon mi a jobb, ha úgy fosztják meg az embert a szabadságától, ha még nem tapasztalta meg az élet örömeit, vagy ha tudja, miből marad ki, és van miért túlélnie? Meadows közlegény kezdeti kamaszos rezignáltsága a film végére egy elkeseredett férfi életigenlésbe csap át, miközben a férfivá válás és a személyes szabadság tragédiája Ashby-nél súlyos társadalom- és Hollywood-kritikában ölt testet: az egész filmmel idézőjelbe téve az amerikai és az álomgyári boldogságmítoszt.

Hal Ashby, Otis Young és Jack Nicholson Az utolsó szolgálat forgatásánForrás: Columbia/Kobal/REX/Shutterstock

Mítoszt, ideált temetett Ashby a Sampon-nal is (1975): negyedik filmjével a hatvanas évek virággyermekeinek szabadságeszményét kérdőjelezte meg. A Sampon főhőse, George (Warren Beatty, aki egyben producere és Robert Towne mellett forgatókönyvírója is a filmnek) Beverly Hills-i fodrász, aki igyekszik minden tekintetben nővendégei kedvére tenni. Saját üzletet szeretne, ehhez egyik szeretőjének férjéhez, egy republikánus üzletemberhez fordul segítségért. Mindez 1968-ban, az elnökválasztás előestéjén. Ashby és Beatty (Kovács László érzékeny kamerájának szűrőjén keresztül) keményen, minden pátosztól mentesen kritizálja a hatvanas évek ellenkultúráját, kiváltképp a sokat ígérő szexuális forradalmat – a kiüresedett hippi, George számára a szex már nem csupán örömforrás, hanem kőkemény fizikai munka is, végül a szabadosságon veszít rajta, amikor ráébred, elszalasztotta élete szerelmét. 

Sampon (Goldie Hawn, Lee Grant és Warren Beatty)Forrás: Sony Pictures Home Entertainment

Sampon zseniális, kiábrándult szatíráját két kevésbé sikerült Ashby-film követte, mintegy megelőlegezve a rendező nyolcvanas évekbeli, szerzőből iparossá válásának időszakát. Persze a Bob Dylan-előkép Woody Guthrie, amerikai folkzenész életét feldolgozó Dicsőségre ítélve (1976) és A szarvasvadász árnyékában giccseskedő, a vietnami háborút egy szerelmi háromszöggel kritizáló Hazatérés (1978) is felmutat erényeket – és mindkét film érzelmességében dominál a lemondás.

Hazatérés (Jane Fonda és Jon Voight)Forrás: AFP

Ashby utolsó, igazán jó filmjét negyven évvel ezelőtt, 1979-ben mutatták be. A Jerzy Kosiński regényéből és forgatókönyvéből készült Isten hozta, Mister! egy gyermeklelkű, együgyű és tanulatlan kertész (Peter Sellers utolsó alakítása) története, egy olyan emberé, aki munkaadója haláláig bezárkózva, a külső világról csak a tévén át szerezve tudomást éli életét. Amikor aztán kénytelen kilépni a világba, épp a tévének (és egy közlekedési balesetnek) köszönhetően lesz belőle híres ember, hiszen minden élettapasztalatát a tévéből merítette, így tökéletesen megfelel annak az embereszménynek, amit a tévé közvetít. Valaki, akiből még az Egyesült Államok elnöke is lehet, aki ugyan nem ismeri a világ valódi bonyodalmait, mégis képes mindenkit a maga oldalára állítani.

Isten hozta, Mister!Forrás: AFP

Ashby voltaképp ezzel a találó szatírával, aktualitásából azóta sem veszítő média- és társadalomkritikával búcsúzott a minőségi filmezéstől. Egyre súlyosbodó kábítószer-függősége miatt lassan kikopott a szakmából, és egy kiváló koncertfilm kivételével (Lets Spend the Night Together/The Rolling Stones: Lets Spend the Night Together, 1983) a nyolcvanas években nem tudta megismételni korábbi bravúrjait. Noha az 1988-ban meghalt Ashby utolsó filmje, az Egy lépés a halál (1986) csak akkor rossz, ha valaki az eredeti Lawrence Block-regény krimiizgalmát keresi benne, kifacsart melodrámaként ugyanis kifejezetten élvezetes – márpedig egy vérbeli kemény krimi efféle kisavazása: bravúr a javából.

Az Egy lépés a halál Ashby-adaptációja a szenvedélybeteg alkotó önvallomása is lehetne: mivel elsősorban a delirium tremensre, a bárok és partik alkoholban és porban fürdő mámorára koncentrál, egy olyan hőssel, akit akár egyetlen pohár ital is megölhet. A szomorú hattyúdalt egy bizarr szeretkezés is emlékezetessé teszi: az önként kitárulkozó, részeg prostituált lehányja partnerét.

Tipikus Ashby-momentum, a rendező ugyanis előszeretettel lázadt rendhagyó szexábrázolással. Legyen szó A háziúr tabudöntögető fekete-fehér együttlétéről, a Harold és Maude furcsa párjáról, a Sampon fáradhatatlan-fárasztó szexhajhászásáról, a Hazatérés trauma-felszabadító orális szexéről a tolószékes veterán és a katonafeleség között vagy a látványfüggő kertész mellett hangos extázisban önkielégítő Shirley MacLaine-ről az Isten hozta Mister!-ben – Ashby életművében a testiség a szerzői önkifejezés, az ábrázolás szabadságának egyik legmarkánsabb megvalósulása, és az új-hollywoodista szembehelyezkedés a klasszikus stúdiórendszerrel, amelyben filmjeit elkészíthette. Ahogy az sem véletlen, hogy legtöbb filmjében a szerelem nem tud kibontakozni – hiába forgatott remekműveket, a mindig felkérésre dolgozó Hal Ashby házassága az Álomgyárral a művészi szabadság korlátozását jelentette.