Kínában néztük meg Ralph Fiennes filmjét egy híres szovjet disszidensről

The White Crow
Oleg Ivenko as Rudolf Nureyev, Ralph Fiennes as Alexander Pushkin
CR: Larry Horricks/Sony Pictures Classics
Oleg Ivenko és Ralph Fiennes
Vágólapra másolva!
Jobb első moziélményt nem is kívánhattunk volna a 22. Sanghaji Nemzetközi Filmfesztiválon, mint Ralph Fiennes rendezését, a The White Crow (A fehér holló) című életrajzi filmet, ami Rudolf Nurejev orosz balettművészről szól. A film a neves táncos párizsi látogatására fókuszál, minket pedig ugyanúgy valódi kultúrsokk ért a Távol-Kelet legnagyobb, A-kategóriás fesztiválján, mint a Szovjetunióban nevelkedett művészt Franciaországban.
Vágólapra másolva!

A fesztiválra a Belt and Road (Egy övezet, egy út kezdeményezés) Filmhét zsűritagjaként érkeztünk (a válogatásból végül egy magyar rendező, Bogdán Árpád nyerte az egyik rendezői díjat a Genezis című filmért). Mivel a nyolc jelölt film megnézését és zsűrizését már odahaza, online letudtuk, Sanghajban már rajtunk állt, hogy milyen filmre ülünk be. Az ötcsillagos Crowne Plazában szállásolták el a külföldi vendégeket, a komplexumban pedig multiplex mozi is volt, szerencsénkre, ugyanis a többi helyszínre (47 moziról beszélünk) nem volt egyszerű eljutni a 24 milliós betondzsungelben, ráadásul a legtöbb vetítésre már napokkal korábban elfogytak a jegyek.

Oleg Ivenko Forrás: The White Crow

Így aztán nagy szerencsének éltük meg, hogy elsőként olyan filmre jutottunk be, ami amellett, hogy jól sikerült, vissza is tükrözte friss élményeinket. Ralph Fiennes igen okosan nyúlt az életrajzi film műfajához, amikor nem születéstől halálig mesélte el Nurejev életét, hanem az 1961-es külföldi turnéjának párizsi állomására fókuszált, ami sorsfordítónak bizonyult, mivel – mint már a flash forward nyitójelenet elárulja - a táncos végül politikai menedékjogot kért, ráadásul thrillerbe illően szorult helyzetben. Hirtelen döntést hozott, nem tervezte előre, és meg sem lépte volna, ha nem neszeli meg, hogy talán ez lesz az utolsó külföldi útja, mivel megszegte a vendégjáték íratlan szabályait. A többi szovjet és az őket kísérő ügynökök helyett a franciákkal töltötte az estéket, munka helyett turistáskodott, és persze elbűvölte, amit látott.

Oleg Ivenko Forrás: Jessica Forde

Flashbackeket használ ugyan Fiennes, de céllal: hogy bemutassa Nurejev művészetét, amit már a kezdetektől a kommunista diktatúra embertelen konformizmusa ellen való lázadás motivált. Ez a kreatív, sőt pionír tehetség aztán egy disztópiából annak totális ellentétébe csöppent, de még így is nehéz döntést kellett meghoznia: hogy sosem láthatja többé a szeretteit, nem mehet többé haza, és egy életen át retteghet a KGB merényletétől. A Le Bourget repülőtéren közölték vele a KGB ügynökei, hogy nem tarthat Londonba a társulattal, hanem haza kell repülnie egy gyanúsan váratlanul szervezett fellépésre, aminek köszönhetően a film fináléja pattanásig feszült és fordulatos, úgy is, hogy már tudjuk, mi lett a kimenetele.

Oleg Ivenko és Ralph Fiennes Forrás: Larry Horricks

Bár egy markáns és öntörvényű művészről készített filmet, Fiennes alkotása inkább stabil színvonalú iparosmunka, aminek a forgatókönyv a fő erőssége, amit David Hare írt, aki Az órák és A felolvasó kétszeres Oscar-jelölt szerzője is egyben. Ha pedig Fiennes munkáját nézzük, harmadik rendezésének fő erénye a színészvezetés és a színészi játék. Ő is szerepel a filmben, stílszerűen mentorfiguraként, Nurejev egyetlen olyan mestereként, akitől a fenomén hajlandó volt tanulni. Rögtön a film nyitójelenetében szerepel, ahol arról faggatják, miért disszidált a tanítványa - ezzel Fiennes szinte deklarálja, hogy az övé a film, hogy ő a szerző. A főszerepet Oleg Ivenkóra osztotta, akinek ez az első filmszerepe, alighanem azért, mert profi táncos, legalábbis könnyedén és hitelesen balettozik, miközben az alakítására sem lehet panasz a gyakran arrogáns és önző főhős szerepében. A legfontosabb női szerepet játszó Adèle Exarchopoulos (Adéle élete) pedig annak ellenére is észre tudja vétetni magát, hogy egyébként nincs szerelmi szál közte és Nurejev között.

Ami a mi hasonló élményeinket illeti: a fesztivál vendégeit egy-egy fiatal önkéntes kísérte, de csak a hivatalos eseményekre, egyébként a saját szakállunkra kalandozhattunk a világ egyik legnépesebb és legtöbb felhőkarcolót számláló városában, amire a világ második legmagasabb épületéből, a 632 méteres Shanghai Towerből is lepillanthattunk. A fesztivál méretei sem kisebbek: a katalógus akkora, mint egy telefonkönyv, benne filmekkel a cannes-i versenyből (Sorry, We Missed You, Les Misérables) a Sátántangó 4K-s felújított változatáig. Teljesen átlagos délelőttnek számít, amikor Roland Emmerich (A függetlenség napja, Godzilla, Holnapután) ad elő a sci-fi műfaj lehetőségeiről, vagy a napokban már a második kínai filmjét forgató Simon West (Con Air – A fegyencjárat, Tomb Raider) beszél arról, miben tudna még fejlődni a kínai filmipar Hollywoodhoz képest.

A további beszámolóink a fesztiválról hamarosan érkeznek!