Az izlandi tejködben elmosódik a határ az élők és a holtak között

Ingvar E. Sigurdsson és Ída Mekkín Hlynsdóttir a filmben

A White, White Day világpremierje Cannes-ban volt a Kritikusok Hete szekcióban, a kolozsvári 18. Transilvania Nemzetközi Fesztiválnak pedig a versenyprogramjában szerepel, ahová a főszerepet játszó Ingvar E. Sigurdsson is elkísérte a filmet. Hlynur Pálmason (Téli fivérek) második nagyjátékfilmjének címe egy izlandi népi hiedelemre utal, mely szerint – mint a filmet nyitó szöveg ismerteti – a „fehér napokon" (ami itt a keleti fjordok tejködjét jelent) elmosódik a határ ég és föld, azaz a holtak és az élők világa között. A film viszont se nem horror, se nem fantasy, hanem egy szerzői dráma kettőről az élet legfontosabb témái közül: halálról és szerelemről.

A főhős Ingimundur (Sigurdsson), egy nyugdíj előtt álló izlandi rendőr, aki egy autóbalesetben elveszítette a feleségét, akivel addigi élete nagyját leélte. Azóta két év telt el. Terápiára jár, amit utál, szereti viszont házépítéssel és az unokájával tölteni az időt. Egy nap a felesége holmija között kutatva rájön, hogy a nőnek talán viszonya volt valakivel. Megszállottan nyomozni kezd a férfi után.

Ingvar E. Sigurdsson és Ída Mekkín Hlynsdóttir a filmben Forrás: A White, White Day

Az autóbalesetet bemutató nyitójelenet ködje túlvilágian egzotikussá teszi a filmet, ami viszont univerzális témákat boncolgat. Nagy bravúr, hogy Pálmason egy következetes és világos történeten keresztül beszél halálról és szerelemről. Ingimundur egyszerű ember, akinek eszébe sem jutott soha, hogy félrelépjen, és ezért nem is érti, miért kellhetne más a feleségének, és miért kellhetett a felesége másnak, ráadásul a „gyanúsított" szintén boldog házasságban élő családapa. Ingimundurnak attól kell tartania, hogy nem volt elég a feleségének: ha a nő nem tudott hűséges maradni hozzá, mindketten hazugságban éltek.

Láthatóan nem ismerte elég jól az embert, akivel a lehető legintimebb kapcsolatban élt. És mivel a nő halott, már kifaggatni sem tudja őt, felesége motivációi, gondolatai, érzelmei, emlékei örökre a sírba szálltak, és amikor Ingimundur másoktól (főleg a feltételezett szeretőtől) kérdezősködik a feleségéről, falakba ütközik, és megszégyenül. A film a gyászról is szól, rávilágítva, hogy habár az idő végül talán mindent elpusztít, közben azért sebeket is képes begyógyítani: bár nem a terápia segítségével, de Ingimundur végül feldolgozza elnyomott fájdalmát és továbblép.

A film összességében találó dramatizálása ezeknek a témáknak. Működik krimiként, film noirként és bosszúfilmként is, mivel egy nyomozásról szól, miközben a néző sokáig nem tudhatja, tényleg csalta-e a főhőst a felesége. Mivel Ingimundur nagyrészt egyedül nyomoz, és alapjáraton szókfukar ember, sosem tudhatjuk, mire készül, jelent-e veszélyt a feltételezett szeretőre, magára vagy a családjára. Pálmason stílusa minimalista, olykor nagyokat ugrik előre az időben, ezzel bőven hagy teret a néző gondolatainak arról, mi miért történhet. Lassuljon le bármennyire is, a történetből a feszültség egy pillanatra sem vész ki, mivel elkerülhetetlennek tűnik a konfrontáció Ingimundur és a gyanúsított között.

A gyászoló rendőr szerepére nagyszerű választás volt a marcona megjelenésű, de az unokáját szórakoztató nagyszülőként is tökéletesen hiteles Sigurdsson, aki Rising Star díjat nyert Cannes-ban ezért az alakításáért, pedig bajosan nevezhető feltörekvő csillagnak, hiszen 56 éves, és sikeres izlandi filmekben éppúgy játszott már (Everest, Lovak és emberek), mint hollywoodi szuperprodukciókban (Az Igazság Ligája, Legendás állatok – Grindelwald bűntettei). Az unokát Ída Mekkín Hlynsdóttir játssza, aki a rendező lánya: szülőként talán megkérdőjelezhető döntés volt kitenni ennek a kemény drámának a kislányt, de a gyerekszínészi alakítására nem lehet panasz. Hlynur Pálmason filmje gondolatébresztő, de közben egy pillanatra sem művészkedő, második filmje alapján érdemes lesz rá odafigyelni a jövőben.