Egy férfi egy azeri városnegyed összes nőjére rápróbált egy melltartót

Vágólapra másolva!

Legyen bármennyire is megosztó, a kolozsvári 18. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál egyik legkülönlegesebb filmje egészen biztosan a The Bra (A melltartó), a német Veit Helmer rendezése, olyanokkal a főbb szerepekben, mint a spanyol Paz Vega és a francia Denis Lavant. Hogy miért? Nincs benne dialógus, és Azerbajdzsánban forgatták, egy meglehetősen bizarr városrészben, Shanghaiban, amit azóta nagyrészt elbontottak. Veit Helmernek (Tuvalu, az álomsziget, Bajkonur) a specialitása a dialógusnélküli történetekkel való kísérletezés, ennek köszönheti, hogy mesterkurzust is tartott a fesztiválon a gerilla filmkészítésről, és három filmjét vetítették a fesztivál 3x3 nevű, retrospektív szekciójában (amiben három filmet vetítenek le három alkotótól, a másik kettő idén Agnès Varda és Fatih Akin).

Csiger Ádám

Vágólapra másolva!

Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál Veit Helmer The Bra

A film az azer főváros, Baku "Shanghai" (művész)nevű, meglehetősen szegény negyedében forgott, amiben a vasúti sínpár karnyújtásnyi távolságra fut a házak falaitól. Az igencsak veszélyes gettó házait már régóta el akarták bontani, amit azóta meg is tettek. Helmer hangsúlyozta a fesztiválon, hogy nem politikai filmet akart készíteni, inkább vizuális drámát látott a negyedben, és a The Bra valóban egy modern börleszk, egy ártatlan vígjáték, amiben a városrész sajátos viszonyai humor forrásául szolgálnak.

A főhős egy idős, magányos mozdonyvezető (a szerb Miki Manojlović), aki munkaidő után rendszeresen visszaviszi Shanghai lakosainak azon ruhadarabjaikat, amiket nem sikerült időben, a vonat érkezése előtt beszedniük a házak közé kifüggesztett szárítókötelekről. Az egyik utolsó munkanapján egy ablakon keresztül meglát egy vetkőző, igencsak dekoratív nőt, de csak a hátát, az arcát nem. A legutolsó napon megtalálja a nő melltartóját a mozdonyba akadva, és a fejébe veszi, hogy felkutatja a tulajdonost. Ami viszont nem bizonyul egyszerű feladatnak: a legtöbb nő elhajtja, hősünknek a férjekkel is meggyűlik a baja, és olyan nőkkel is bőven találkozik, akik a sajátjuknak hazudják a szexi ruhadarabot, de az immár nyugdíjas férfi csak sikeres felpróbálás esetén adja ki a kezéből a melltartót.

A cselekmény egészen hagyományos. A főhősnek küldetése van, a történetét keresés és rejtélydramaturgia mozgatja, a célorientált karakter elé pedig különféle akadályokat gördít a sors, és egyre rafináltabban kell eljárnia. És persze végül rájön, hogy valami másra volt szüksége, mint a melltartó jogos tulajdonosának megtalálása. A film a címéhez is hű: hozza azt a szexiséget, amit ígér. Eleinte Helmer sportot űz abból, hogy mindig úgy mozgatja a kamerát, hogy valami folyton eltakarja a női melleket, de végül prűdnek sem bizonyul.

A film stílusa viszont különleges: nincs benne dialógus (pontosabban, mint a rendező kifejtette, vizuális dialógussal operál), a karakterek humoros gesztusokkal kommunikálnak. Ami ezúttal inkább komikus, mint kizökkentő, hasonlóan Jacques Tati modern börleszkjeihez, amilyen a Hulot úr nyaral vagy a Playtime, melyekhez persze nem ér fel Veit Helmer munkája, de azért figyelemreméltó próbálkozás. Kifejezetten pihentető élmény, nem is egy moziélményhez hasonlít, inkább egy festészeti kiállításra. Nem kell se feliratok olvasásával fárasztani magunkat, se a szinkron színvonala miatt bosszankodni. Pihentető, de nem azért, mert felszínes, épp ellenkezőleg: mivel nincsenek párbeszédek, semmi nincs a szánkba rágva, azaz gondolatébresztőbb a film, mint egy hagyományos mozi, és csak izgalmasabbá válik attól, hogy hagy teret a néző fantáziájának.

A rendező elmondta a fesztiválon, hogy nem művészkedésből hanyagolja a párbeszédeket: bár mindig is úgy gondolta, hogy a film vizuális művészet, feltűnt neki, hogy a dialógusnélküli rövidfilmjeit több fesztiválra hívják és több tévé veszi meg őket, azaz így könnyebb határokon átívelő sikert aratnia. Nem a némafilmkorszakot próbálja megidézni: nála nincsenek inzertek, nem retró nosztalgiafilmeket készített, amilyen például A némafilmes. Szerinte nagyon nehéz ilyen filmet írni, mivel nem szabad hagyni, hogy a beszéd hiánya zavaró legyen. A színészeket sem könnyű összeszedni, mivel a legtöbben gátolva érzik magukat – ezért jön a színészgárdája tucatnyi országból. A forgatáson visszont már úgy érzi magát, mint a moziban: a színészei mindig meglepik valamivel, mivel kevés instrukciót ad nekik, hagyja őket improvizálni.

Van azért neheze a forgatásnak is: szöveg híján nem snitt-ansnitt felosztásban veszi fel a jeleneteket, hanem totálban, és csak ritkán, nagyon indokolt esetben használ közelieket. Szerinte a közelkép is szájbarágós, mivel direkten tereli a néző figyelmét. Kis büdzsés gerilla filmeket készít, de nem vágyik nagyobb projektekre:

ha húszan beszélgetnek a cateringes kocsinál, nem tudok dolgozni.

Kicsi (olykor 3-4 fős), de sokoldalú stábbal szeret forgatni, akkor boldog, ha mindenki részt vesz a kreatív munkában is. Nem bírja a technikusokat, akik nyilvánvalóan a fizetésért vannak ott. Szeret utazni, általában olyan helyeken forgatna, ahol nem engedik, legalábbis nagy stábot semmiképpen nem engednének be. Azerbajdzsánban sem örültek neki, hogy még a lebontás előtt meg akarja örökíteni ezt a furcsa szegénynegyedet, de megérte: itt megfér egymás mellett a Kaukázus és a sivatag, ami csak még meseszerűbbé teszi a történetet, amit Helmer úgy jellemzett, hogy

Hamupipőke, csak cipő helyett melltartóval.