Filmek, melyek rosszul végződnek

Szamárbőr
Vágólapra másolva!
Néhány hete halt Agnès Varda, a francia új hullám rendezőnője, 90 éves korában. Egyik legszebb filmjét fiatalon meghalt férjéről, Jacques Demyről készítette. A nantes-i Jacquot, ez volt a címe. De ki is volt férje, ez a csodálatos és szomorú művész? Nézem Jacques Demy filmjét, a címe Szamárbőr, ez egy mese, amelynek a végén mindenki megtalálja a párját, akivel aztán boldogan él, amíg meg nem hal. És mégis, ahogy nézem, egyre inkább a hatalmába kerít valami mélységes, éppen ezért nehezen megragadható, de egyértelmű szomorúság.
Vágólapra másolva!

Pedig ha valaki elolvassa Charles Perrault meséjét, a kissé bizarr kezdő szituációtól eltekintve nagyjából klasszikus mesét ismer meg, mondhatni, a kötelező happy endinggel.

Happy, ez volt Pharrell Williams óriási slágerének címe néhány éve, lett is egy internetes „kihívás”, saját videóklipet készíteni rá, táncikálva tátogni, hogy milyen boldog is az ember. Olyan hepi vagyok, mondják egyre többen, ha örülnek valaminek. A „happy” szó átszivárgott a magyar szókincsbe, akár az evör vagy az asap.

És ha bárkinek kétsége lenne, hogy boldognak kell lenni, elég, ha megnézi az emojistatisztikákat – kis rajzolt hangulatjelek az okostelefonokon, nemrég saját egész estés mozifilmet kaptak, akár a Lego-figurák –, ugyanis évek óta a sírva nevető fej vezeti a listákat, ezt használják sms-ben, e-mailben, Twitteren és egyéb felületeken. Ezek után nem meglepő, hogy 2015-ben az Oxford University Press ezt az emojit választotta az év szavának. Vagyis, négy éve az év szava – egy rajz lett. Az a smile-figura, amelyik annyira röhög, hogy már a könnye potyog. Már nem is boldognak kell lenni, hanem szuperboldognak, és ez már nem csupán hétköznapi elvárás, hanem tudományosan elismert tény.

Jelenet a Szamárbőr című filmből, középen Catherine Deneuve és Jacques Perrin Forrás: Instagram

De a túlzások jó esetben felkeltik az ember gyanúját: nem sok ez egy kicsit a boldogságból? Lehet az ember naponta többször boldog – kivált az az ember, akinek a személyes kapcsolatai áttevődtek egy személytelen platformra, ahol a metakommunikáció hiányát kénytelen infantilis kis rajzolt izékkel pótolni? Mit tud az az ember a boldogságról, aki olyankor is sírva nevető fejet küld, vagyis hiperboldog állapotáról tudósítja a teljesen személytelen szociálismédia-közeget, ha posztol egy képet egy bukfencező kismacskáról, vagy lát egy vicces hibát egy feliraton az élelmiszerüzletben?

Don Quijote, a búsképű lovag egy alkalommal úgy fejezte ki boldogságát, hogy hujjogatva ugrándozott és bukfencezett a mezőn. Sancho Panza szégyenkezve nézte: tudta, hogy aki ennyire túljátssza a boldogságot, az biztosan nem érzi. Nem hiszem, hogy aki valóban boldog, az abban a pillanatban egy készülék gombjait kezdi nyomogatni.

Túlzások jelzik a korszellem divatját. Aki a romantika korában nem halt bele a szerelembe, az a korhangulat ítélete szerint nem is szeretett igazán, és aki kicsit is adott magára, az melankolikus volt, öngyilkosságon töprengett naponta legalább egyszer, és értelmetlennek látta az életet. Ez persze éppúgy nem lehetett őszinte, ahogy a mai boldogságterrornak engedelmeskedő viselkedés sem az.

A Szamárbőr című filmben a rendező mintha azt bizonyítaná be, hogy a boldogság nem engedi irányítani, kötelezővé tenni magát – még egy mesében sem.

A kezdés, ahogy mondtuk, kissé bizarr, mert egy király, aki felesége halálos ágyán megígérte, hogy új, az előzőnél is szebb és okosabb feleséget keres magának, a saját lányát akarja elvenni, mondván, csak ő ér fel szépség és ész dolgában a halott feleséggel. Perrault ősrégi francia népmeséket gyűjtött, és öntött irodalmi formába a 17. század végén, és bár a népmesékben közismerten hemzsegnek a kegyetlen vagy abszurd elemek, azért a szándékos vérfertőzés meglepő. És meglepő az is, hogy a királylány hajlandó is lenne hozzámenni az apjához – hiszen szereti –, csakhogy a tündérkeresztanyja megtiltja neki. Tanácsára a lánynak is van egy különös kérése apjától, úgymond jegyajándékba: annak a szamárnak a bőrét akarja, amelyik a hátsójából aranypénzeket és drágaköveket potyogtat nap mint nap. Vagyis a királylány levágatja apjával a – kis ferdítéssel – aranytojást tojó tyúkot, és ezzel logikusan véget vet a mesés gazdagságnak is – a következményekkel a mese már nem foglalkozik.

Merthogy a királylány ezután, megint csak a keresztanya tanácsára, a levágott szamárbőrbe bújva elmenekül apjaura birodalmából, és meg sem áll a szomszédos királyságig, ahol már várja az ottani tündér, vagyis boszorkány, és a csúnya, büdös és gusztustalan bőrrel álcázott világszép lány az utolsó szolga lesz az udvarnál, akinek a dolga a disznók után takarítani. A többi szolga, a falusiak kerülik és rengeteget gúnyolják is, többek között Szamárbőrnek hívják.

Ki tudja, meddig kellene ott senyvedni szegény királylánynak az erdő mélyi kalyibába száműzve, ha a mese szokásos dramaturgiája szerint meg nem érkezne a faluba a vadászgató királyfi, aki valami furcsa melankóliától űzve elkódorog az ünnepi ebédről, egyenesen Szamárbőr kunyhójához. Ott meglesi a szamárbőrmentes, tündérszép lányt, és azonnal beleszeret. Rögvest haza is tér szülei kastélyába, és ágynak esik. Annyi esze azért van, hogy nem mondja el, kit látott. A királyi pár és az összes orvos diagnózisa, hogy a herceg a szerelemtől beteg, a gyógymód pedig, hogy meg kell házasítani. Ekkor jön egy fordulat, amely tökéletes párja Hamupipőke cipőfelpróbálós jelenetének: a herceg azt hajlandó csak elvenni, akinek az ujjára egy süteményben talált gyűrű illik. (Mivel a Hamupipőke is Perrault-mese, szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik variáció volt előbb. De ez mindegy is, egy Propp nevű mesekutató kimutatta, hogy a népi eredetű varázsmesében az ilyen dramaturgiai funkciók, mint pl. a menyasszony kiválasztása egy csak rá illő dologgal, korlátlanul variálódhatnak.) Mivel a süteményt Szamárbőr sütötte, a gyűrű csakis őrá jó, meg is jelenik utolsónak a próbán, és a gyűrű felhúzása után már csak az esküvő van hátra, amelyre még Szamárbőr apja is megérkezik – közben feleségül vette a tündérkeresztanyát (ez csak a filmben történik így, a mesében nem). A boldogság tökéletes.

Vagyis hát dehogyis. Hiába a szereplők arcán a mosoly, ha a szemükben nyoma sincs vidámságnak, de hát hogy is lenne, amikor az egész filmet mélységes melankólia hatja át. Pedig az a Michel Legrand komponált hozzá gyönyörű dalokat, akinek a zenéje óriási sikerré tette Demy két korábbi filmjét, a Cherbourgi esernyők-et és A rochefort-i kisasszonyok-at. Amelyek talán segítenek megérteni, mitől a világ legszomorúbb boldog végű meséje a Szamárbőr.

Catherine Deneuve a Cherbourgi esernyők című filmben Forrás: Instagram

A Cherbourgi esernyők nem mese, és a legkevésbé sincs happy end. Teljesen realista történet egy egyedülálló boltosasszonyról és lányáról, akik nehéz anyagi helyzetbe kerülnek, és bár a lány a szegény autószerelőt szereti, amikor a fiút évekre elviszik katonának (az algériai háborúba), hozzámegy egy gazdag kérőhöz, hogy megmentse magukat a szegénységtől. Mire a fiú sebesülten visszatér, a lány elköltözött, és bár ő is megházasodik, ráadásul a felesége szereti és kihúzza az alkoholizmusból is, nyilvánvaló, hogy nem lesz boldog soha, sem ő, sem a lány. Szomorú, de valójában teljesen hétköznapi történet arról, milyen természetes volt még a hatvanas években is, akár a boldog nyugaton is, hogy egy lány elsődleges feladata „jól” – értsd: anyagilag előnyösen – házasodni. Akár a saját és mások boldogsága árán is.

Csakhogy a garázsban, esernyőüzletben, kopott kis lakásokban és kávézókban játszódó történet szereplői az első szótól az utolsóig mindent énekelnek. Énekelve kérnek esernyőt, kívánnak jó napot, és búcsúznak el örökre életük szerelmétől. Akár egy operában, vannak itt is egyszerűbb recitativók és dallamos áriák, bár a zene és a hangszerelés megfelel a kornak, amelyben készült és játszódik a film, vagyis a musical- és sanzonelemek mellett erős benne a jazz hatása is. A megszakítatlan zene és beszéd-helyett-ének pedig mesévé varázsolja az egyszerű kis történetet.

A rochefort-i kisasszonyok-at három évvel az 1964-es Cherbourgi után mutatták be, és három évvel a Szamárbőr előtt. Ebben a filmben is fontos a zene, már csak azért is, mert a két kisasszony közül az egyik énektanár és zeneszerző, a másik tánctanár-koreográfus. De ez már olyan, mint egy klasszikus musicalfilm: a párbeszédeket megszakítva a szereplők gyakran elénekelnek egy-egy dalt, és persze táncolnak hozzá. Maga a film azonban már sokkal kevésbé realista: a papírmasédíszletre emlékeztető városkában a járókelők valójában a tánckar, akik akkor is sasszéznak és piruetteznek normális járás helyett, ha éppen senki nem énekel.

De legalább ennyire fontos Demy filmjeiben a színek szimbolikus szerepe és használata. Már a Cherbourgi-ban is gyanúsan sok az élénk színű kosztüm és kellék. Anya és lánya, miközben attól rettegnek, hogy elárverezik a fejük fölül a tetőt, úgy néznek ki, mint Chanel vagy Dior manökenjei, szebbnél szebb, rózsaszín, élénkkék vagy sárga ruhákban pompáznak, azzal harmonizáló kalap, táska, cipő is van rajtuk mindig. Meglepően sok az élénk színű, mintás fal, a pompázatos virágcsokor, az utcán színpompás karneváli forgatag vonul az egyik jelenetben, és ha esni kezd, annyi színes esernyő nyílik ki az utcákon, ami a nizzai promenádon túlzás lenne, nemhogy a szegényes kikötővárosban. Ez nem a valóság, mondják a színek, ha az állandó éneklés még nem tette volna egyértelművé, hanem egy film.

Jelenet A rochefort-i kisasszonyok-ból Forrás: Facebook.com//Les-demoiselles-de-Rochefort

A színkezelés aztán végleg elszabadul A rochefort-i kisasszonyok-ban, ahol a táncosok egyforma, de részben mindig más színű kosztümöt viselnek, és a rózsaszínű blúzos táncoslány partnere valahogy mindig visel egy rózsaszín kendőt vagy sapkát. És a két Kisasszonyon is persze mindig ugyanolyan ruha van, csak más színben, hozzá hatalmas, virágokkal borított kalapok, megfelelő árnyalatú retikülök. Ez már nem is film, mondják a színek, ez színház, filmre véve.

Kattintson a folytatáshoz!