Gaspar Noé: egy pornográf művész

2019.04.14. 20:18

Új filmmel jelentkezett Gaspar Noé: az Eksztázis csütörtökön debütált a magyar mozikban. Az argentin születésű francia botrányfilmes, aki minden nagyjátékfilmjét Cannes-ban mutatta be, ezúttal sem hazudtolta meg magát, új filmjén meglátszik, hogy ugyanaz rendezte, aki a Visszafordíthatatlan-t, a Hirtelen az üresség-et és a Szerelem című 3D-s erotikus drámát. Viszont Noé új műfajjal kísérletezett ötödik mozifilmje alkalmával: ennyire még sosem merészkedett közel a horror zsáneréhez.

Bármennyire sokkolóak is a filmjei, Noét eddig inkább a szex érdekelte, mint a horror: első mozifilmjében, az 1998-as Egy mindenki ellen-ben a főhős arról monologizál, hogy ha újrakezdhetné az életét, pornófilmesnek állna, mert szerinte a pornósok tudják a legtöbbet az életről. Ami persze ebben a formában ostobaság, és ezt nem maga a rendező, csak egy karaktere nyilatkozta, de Noé ezalatt bevallottan azt akarta kifejezésre juttatni, hogy nagyon érdekli az élet eredete, és nem csak a fogantatás: részben azért a legnagyobb rajongója a 2001: Űrodüsszeiá-nak (amiről itt írtunk), mert szerinte Stanley Kubrick klasszikus sci-fije is erről szól. Mindenesetre Noé rendezett olyan filmet, amit előszeretettel neveznek pornográfnak, az volt a 3D-s Szerelem, amit a rendező személyesen kísért el a miskolci CineFestre 2015-ben.

Jelenetkép a filmbőlForrás: Vertigo Media

A Szerelem persze nem pornó, inkább hasonlóan bensőséges és melankolikus dráma, mint a rendező máig leghíresebb (illetve leghírhedtebb) alkotása, a 2002-es Visszafordíthatatlan (főszerepben az akkortájt egy párt alkotott Vincent Cassellel és Monica Belluccival), aminek már a címe is sokatmondó. Mindkét film egy-egy boldog szerelmi kapcsolat széthullásáról szól, amit a Szerelem hagyományos flashbackszerkezetben mutat be, a Visszafordíthatatlan viszont visszafelé van elmesélve: az időrendben utolsó jelenettel kezdődik a film, és a történet elejével végződik, a fordított kronológia pedig csak még jobban aláhúzza, hogy „az idő mindent elpusztít” (ahogy a filmben ki is van mondva).

Forrás: Vertigo Media

Noét nemcsak az élet eredete és múlása, de a vége is izgatja, legalábbis erre következtethetünk a 2009-es Hirtelen az üresség-ből, ami egy testen kívüli, pontosabban halálon túli élményt igyekszik visszaadni a főhős szemszögéből. Ami persze csak egy alibi Noénak egyfajta experimentális, kísérleti filmezéshez, ami leginkább a 2001: Űrodüsszeia utolsó harmadát idézi meg. A Hirtelen az üresség arra is bizonyíték, hogy a rendező szereti emberen túli nézőpontból megmutatni a világot: nála a kamera ritkán veszi a színészeket a szokásos snitt-ansnitt felosztásban, helyette inkább a levegőbe emelkedik, olykor őrülten forog, szinte egy madár vagy egy pimasz légy nézőpontját veszi fel. Noét persze érdekli az ember is, de a szokatlan, sőt extrém nézőponthoz ragaszkodik: az Egy mindenki ellen-ben hangalámondásos narrációval engedi belehallgatni a nézőt a főhős keresetlenül és brutálisan őszinte gondolataiba, tudatfolyamába.

Forrás: Vertigo Media

Noé filmrajongó is, akit részben kedvenc filmjei inspirálnak: már az Egy mindenki ellen stílusát is egy kevés nézőt jegyző, de általuk többnyire nagyra tartott osztrák film, az 1983-as Angst ihlette, ami egy őrült gyilkos fejébe engedett bepillantást. Noé új filmje, az Eksztázis egyik első jelenetében táncosok castingfelvételeit mutatja egy régi tévén, ami körül VHS-kazetták láthatóak, többek között olyan '70-es, '80-as évekbeli horrorfilmek, mint a lengyel Andrzej Zulawski Possession című munkája Sam Neillel és Isabella Adjanival a főszerepben, vagy Dario Argento nagy klasszikusa, a Sóhajok, aminek (két folytatás után) tavaly mutatták be a remake-jét Tilda Swinton és Dakota Johnson főszereplésével, a legfelkapottabb olasz rendező, Luca Guadagnino (Bigger Splash, Szólíts a neveden) rendezésében.

Sofia BoutellaForrás: Vertigo Media

Az Eksztázis – Noé szerint megtörtént eseten alapuló – cselekménye e két film közül leginkább Argento munkájára hasonlít: ezúttal is táncosok gyűlnek össze egy elhagyatott, szinte gótikus épületben, és a történet itt is horrorba fordul. A különbség, hogy a borzalmakat ezúttal a drog szabadítja el: a próbákat záró buli előtt valaki LSD-t kever a sangriába. A tettes kiléte végig nyitott kérdés, de a műfaj nem krimi: a karakterek elveszítik a kontrollt, kifordulnak magukból, előjön a lelkük elnyomott, sötét oldala. Ez olyan horror, amiben az emberből bújik elő az állat, a szörny. Az idő ezúttal is mindent elpusztít: végül rá sem ismerni a castingvideókban látható, profin és diplomatikusan nyilatkozó táncosokra.

Noé a horror mellett még egy műfajt hoz be: a drogfilmet (a drugsploitation külön műfajnak számít az amerikai filmes zsargonban). Miközben természetesen elítéli a drogfogyasztást (sőt, elrettentően ábrázolja), a film megidézi a 2001: Űrodüsszeia és a Sóhajok pszichedelikusként is jellemzett, színpompás és érzékeket stimuláló stílusát. A drog nagy szerepet játszik a Hirtelen az üresség-ben és a Szerelem-ben is (előbbiben a főhős díler, utóbbiban benyugtatózva mereng a múltján), de a módosult tudatállapot ezúttal is csak egy alibi Noénak, most a drámai szituációk és látványos képi világ megteremtéséhez, legyen szó hosszú követőfelvételekről, alaposan megkoreografált táncjelenetekről vagy akár horrorszcénákról. Az Eksztázis tehát hamisítatlan Gaspar Noé-film, amit a rendező rajongói jó eséllyel kedvelni fognak, a nagyközönséget viszont garantáltan megosztja.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK