A színész, aki sakkozott a halállal

Max von Sydow kétségkívül a legismertebb svéd férfi színész, az egyetlen, akit Oscar-díjra jelöltek (ráadásul kétszer is). Karrierje Ingmar Bergman filmjeinek köszönhetően indult be. A svédországi Lundban született (Carl Adolf von Sydow néven 1929. április 10.-én), tehetős értelmiségi családba: édesanyja, Rappe bárónő tanítónőként dolgozott, apja etnológus volt, a lundi egyetem ír, skandináv és összehasonlító néprajz professzora. Von Sydow 15 évesen már színjátszó csoportot alakított barátaival, majd 1948-ban beiratkozott a stockholmi Királyi Drámai Színház színiiskolájába. Először 1949-ben állt kamera elé, Alf Sjöberg Csak egy anya című filmjében. 1955-ben Malmőbe költözött, az ottani színházban találkozott Ingmar Bergmannal, aki több sikeres színdarab után rábízta A hetedik pecsét (1957) főszerepét. A film Bergman és Von Sydow számára is egyaránt elhozta a művészi sikert, és megalapozta a világhírnevet. 

Max von Sydow igazi filmes karrierje tulajdonképpen 1957-ben indult. Az elmúlás szorongásélményét és az istenkeresést filozófiai mélységben megragadó "misztériumjátékban", A hetedik pecsét-ben a színész harcoktól megfáradt és kiábrándult kereszteslovagot alakít, aki hazatér a pestistől sújtott Svédországba. Megjelenik neki a Halál (Bengt Ekerot), s hogy a lovag időt nyerjen, kihívja egy sakkjátszmára. Von Sydow játéka szikáran realista: egy középkori történetben jelölte ki a modern európai filmszínészet csapásirányát.

A rá olyannyira jellemző, visszafogottsága ellenére is erőteljes filmes játékstílust elsősorban Bergman filmjeiben csiszolta tökéletesre. Mellékszerepet kapott Az élet küszöbén (1957) és A nap vége (1958) című alkotásokban, mély átéléssel alakította az Arc (1958) és a Szűzforrás (1960) főszerepét, s a Tükör által homályosan (1961) és az Úrvacsora (1963) után már nemcsak Svédországban, de egész Európában ő testesítette meg az intellektuális filmjátszás (skandináv) mintaképét (színpadi tehetségét már 1954-ben a svéd Királyi Alapítvány Kulturális Díjával ismerték el).

Szűzforrás Forrás: AFP

Csaknem egy évtizeden át ellenállt Hollywood hívásának. A Szűzforrás és a Tükör által homályosan legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjai után viszont szinte követelték a stúdiók, hogy álljon kötélnek, így 1965-ben végül elvállalta George Stevens monumentális evangéliumi filmjének, A világ legszebb története főszerepét. A filmtörténet egyik legmarkánsabb Jézus-alakítását nyújtotta egy olyan filmben, amelyben Donald Pleasence volt a Sátán, Telly Savalas Poncius Pilátus, Martin Landau Kajafás és az évtized egyik legnépszerűbb amerikai színésze, Charlton Heston Keresztelő Szent János. Minden erénye ellenére a film nem lett siker, mégis, Max von Sydow belopta magát az amerikai közönség és a szakírók szívébe, s ettől kezdve egyre több időt töltött Hollywoodban. Az 1960-as évek közepétől jóformán két, párhuzamos karriert épített: a hollywoodi (tágabban: angolszász) műfaji, és az európai (olykor amerikai, de elsősorban skandináv) szerzői filmes elvárásoknak megfelelően.

A világ legszebb története Forrás: AFP

A hatvanas évek második felében például brillírozott a merev és megkeseredett protestáns misszionárius szerepében George Roy Hill Hawaii (1966) című kosztümös drámájában (Golden Globe-ra jelölték érte), és neonáci arisztokrataként pózolt Michael Anderson brit-amerikai kémfilmjében, a Harold Pinter által írt A Quiller jelentés-ben (1966). Svédországban pedig három nyomasztó Bergman-opus (az 1968-as Farkasok órája és Szégyen, illetve az 1969-es Szenvedély) mellett Jan Troell első filmjeinek sikerét támogatta megbízható alakításaival (4x4, Itt az életed). Bergman mellett Troell lett az a svéd rendező, aki folyamatosan visszacsábította Svédországba az egyre több nemzetközi, de főleg amerikai produkciókban szereplő színészt. A Vilhelm Moberg írásain alapuló, a svédek 19. századi, tömeges Amerikába vándorlásáról szóló Emigránsok (1971) és Új haza (1972) főszerepei mellett Max von Sydow olyan Troell-filmek sikeréhez járult hozzá, mint a Hurrikán (1979), A sas röpte (az 1982-es filmért elnyerte a velencei filmfesztivál színészi díját) és a Hamsun (1996), amelyben mély átéléssel és megrázó erővel keltette életre a náci politikától "megzavarodott" Nobel-díjas norvég író, Knut Hamsunt.

Farkasok órája Forrás: AFP

Miközben a hetvenes években egyre több olasz filmben is szerepelt (Kutyaszív, Tatárpuszta, Kiváló holttestek), az évtizedben amerikai és brit filmjeivel végérvényesen a tömegfilm világsztárjává is vált. Az ördögűző (1973) Merrin atyájaként, A keselyű három napja (1975) bérgyilkosaként, az apokaliptikus Az utolsó harcos (1975) kolóniavezéreként vagy Az elátkozottak utazása (1976) Schroeder kapitányaként építette zsánerfilmes karrierjét. Persze, az európai hatásokat mutató amerikai szerzői film is felfedezte magának: példának okáért főszerepet játszott Fred Haines (Hermann Hesse regénye alapján készült) A prérifarkas (1974) című, látomásos filmjében.

Az ördögűző Forrás: AFP

A nyolcvanas évek elején tehetségét leginkább amerikai és brit zsánerfilmekben kamatoztatta (bár az évtizedet a francia Bertrand Tavernier Halál egyenes adásban című filmjével indította). Az értelmiségi családból származó, bergmani értelmiségi színész olyan darabokban vállalt (főként antagonistaként) szerepet, mint a Flash Gordon (1980; a szuperhősmozit a brit thriller fenegyereke, Mike Hodges rendezte), a részben Budapesten forgatott Menekülés a győzelembe (1981), a Conan, a barbár (1982), a Soha ne mondd, hogy soha (1983; már az első Bond-film, a Dr. No főgonoszának eljátszására is kiszemelték, de 1962-ben még ellenállt az efféle csábításoknak), az Álomküzdők (1984) vagy David Lynch sci-fi adaptációja, a Dűne (1984).

Az évtized felében aztán ismét a művészibb alkotások felé fordult, fontos mellékszerepet játszott a Bergmant másoló Woody Allen Hannah és nővérei (1986) című filmjében, és főszerepet a dán Bille August cannes-i fődíjas, Golden Globe- és Oscar-díjas alkotásában, a Hódító Pelle-ben (1987). Élete egyik legjobb alakítása ez, amelyért Oscar-díjra jelölték, és elnyerte az Európai Filmdíjat.

Hódító Pelle Forrás: AFP

Közel a hatvanhoz, 1988-ban a rendezést is kipróbálta: Katinka című alkotásával elnyerte a svéd filmakadémia legjobb filmnek és legjobb rendezésnek járó díjait. Bergmani stílusú film, ahogy bergmani hatásokat mutat a rendező operatőrének, Sven Nykvist rendezői bemutatkozása Az ökör (1991), amelyben szinte csak Bergman-színészek játszanak, így Von Sydow is. És szintén bergmani ihletésű Bille August számos filmje, amelyben A hetedik pecsét főszereplője még feltűnik: Legjobb szándékok (1992), Jeruzsálem (1996). De a kilencvenes évek legnagyobb Von Sydow-alakítása egy lengyel filmben volt, a Krzysztof Zanussi rendezte Csendes érintés-ben (1992), egy különös háromszögtörténetben egy holokauszt-túlélő zeneszerző és egy fiatal szerelmespár között. Bensőséges lélekrajz, amelyben Max von Sydow tökéletes mélységgel ábrázolja a megöregedett-megkeseredett, a halálra a legnagyobb árulásként tekintő művészt, aki igyekszik környezetéből kizsarolni az éltető szeretetet.

Viharsziget Forrás:UIP-Duna Film

Tíz évvel később ennek az alakításnak a maradékát mutatta meg egy egészen más jellegű filmben: Steven Spielberg Philip K. Dick-adaptációjában, a Különvélemény-ben. Max von Sydow egész pályájára jellemző, hogy a szerzői filmekben tökéletesre csiszolt alakításait átemeli a zsánerfilmekbe (és persze, olykor fordítva). Jelenléte az elmúlt 20 évben is mindig feszültséget hordozott, legyen szó a Szkafander és pillangó (2007) vagy a Viharsziget (2010) villanásnyi szerepeiről, vagy a Rém hangosan és irtó közel (2011) Oscar-jelölt mellékszerepéről. Bár az utóbbi években jelenléte egyre zsugorodik, a legismertebb svéd férfi színész 70 éves pályafutása töretlen: utoljára 89 évesen állt kamerák elé a Thomas Vinterberg rendezte Kurszk című atom-tengeralattjárós akciófilmben.