Hat filmjéért kaphatott volna, az életművéért kapott Oscart

Lalo Schifrint hatszor jelölték Oscar-díjra (utoljára 1984-ben), egyszer sem kapta meg. Holott különleges filmzenéi olyan mesterek mellé sorolják, mint az öt-öt akadémiai díjjal kitüntetett John Williams és John Barry, a 18 jelölésből egyszer legalább nyertes Jerry Goldsmith vagy a Schifrinhez hasonlóan erős jazzkötődésű Dave Grusin (Oscar A milagrói babháború latinos-klasszikus-folk zenéjéért) –, hogy csak a kortársakat említsük. Igaz, legismertebb mozgóképes muzsikáját egy tévésorozathoz, a Mission Impossible-höz szerezte, de A Cincinnati kölyök, a Bilincs és mosoly, a Bullit - A chicagoi tanú, a Piszkos Harry-filmek vagy az Elátkozottak utazása zenéi komponisták sorára gyakorolt elemi hatást. Hat évtizedes életművét tavaly novemberben végül az amerikai filmakadémia életmű-Oscarral ismerte el – Alex North és Ennio Morricone után ő a harmadik zeneszerző, akinek pályafutását ilyen díjjal jutalmazták.

Több mint 100 filmzene, és legalább ennyi szerzemény tévés produkciók számára. Az 1932-ben, Buenos Airesben született Boris Claudio „Lalo” Schifrin az ötvenes évek végén kezdett filmzenét írni, először Argentínában, majd a hatvanas évektől kezdve az Egyesült Államokban.

Clint Eastwood és Lalo Schifrin a tiszteletbeli Oscar átadóján Forrás: ROBYN BECK/AFP/GETTY IMAGES

Kiváló zenei nevelésben részesült: apja, Luis Schifrin, a Teatro Colón második hegedű szólamvezetője volt, aki a legjobb zongoristákkal taníttatta fiát (Enrique Barenboim, Andreas Karalis). Schifrin ugyan tett némi kitérőt, és először szociológiát és jogot hallgatott a Buenos Aires-i egyetemen, s csak 20 évesen döntött úgy, felvételizik a Párizsi Konzervatóriumba. Komolyzenei tanulmányai mellett a jazz is izgatta: éjszakánként párizsi klubokban zongorázott, illetve 1955-ben a párizsi Nemzetközi Jazz Fesztiválon a tangólegenda Ástor Piazzollát kísérte.

Nem sokkal később zenét írt Dizzy Gillespie big bandjének, majd 1960-ban csatlakozott a közben kvintettre zsugorodott zenekarhoz. A trombitás-zenekarvezetőt lenyűgözte Schifrin zongorajátéka és hangszerelési tudása, miközben Schifrin az egyik legnagyobb mestereként emlegeti a jazzikont.

A legjobb tanároktól tanulhattam Argentinában és Franciaországban. Mégis, Dizzy olyasmiket mutatott, amikről korábban fogalmam sem volt. Lenyűgöző zenész volt, tőle tanultam a legtöbbet a harmóniáról

– mondta egy interjúban Schifrin, aki később olyan kiváló jazzistákkal dolgozott együtt, mint Johnny Hodges, Cannonball Adderley, Stan Getz és Eddie Harris szaxofonosok vagy Sarah Vaughan.

Schifrin több filmes szerzeményében is (és a legjobbjaiban kiváltképp) érvényesül a jazz. A Mission: Impossible (1966-1973) dallamát például ugyanabba az erős lüktetésű 5/4-es ütemképletbe ültette, mint Paul Desmond Take Five című híres szerzeményét, Dave Brubeck kvartetjének – ritmika szempontjából forradalmi – Time Out (1959) című albumán.

A Cincinnati kölyök (1965) veszélyekkel teli pókervilágához tökéletesen simuló, de meglehetősen összetett muzsikát írt, a főcímdal pedig ma is jól csengő sláger, Ray Charles előadásában.

A Bullit (1968) zenéje hamisítatlan akciófilmes zene és nagyvárosi szimfónia egyben, főtémájában feszültséggerjesztően rezonáló fúvóskórussal.

A Piszkos Harry (1971) és A sárkány közbelép (1973) zenéje illeszkedett a korszak fúziós divatjához (és mindkettő hivatkozási pontjává is vált e hullámnak): jazz, funk, rock és avant-garde (a Bruce Lee-mozi esetében az ázsiai zene) ölelkezik bennük, tökéletes egyensúlyban.

Persze Schifrin filmzenei életműve jóval gazdagabb, és nem merül ki a jól hangszerelt jazzes témákban (még ha a jazz hatása folyamatosan vissza-visszaköszön). A Bilincs és mosoly (1967) főtémájában például a folk érvényesül, a The Fox (1967) esetében a klasszikus kamarazene dominál (persze azért kiváló jazz is van benne), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974) kedvéért elmerült a reneszánsz zene tanulmányozásában, a THX 1138-hoz (1971) nyomasztó kórusművet, A rettegés házá-hoz (1979) pedig félelmetes, kísérleti szimfonikus zenét.

Schifrin számára egyébként a szimfonikus zene és a jazz közötti átjárás, illetve kombinációjuk magától értetődő.

Mindkét formában otthonosan érzem magam. Rengeteg klasszikus zenét tanultam, és rengeteg jazzt játszottam, mindkettő spontán kikívánkozik belőlem. Sosem éreztem, hogy különbség lenne köztük. A jó zene, az jó zene

– vallja. A műfajok (és zeneszerzők...) közötti átjárhatóság egyik Schifrin-féle példája az volt, amikor 1976-os Black Widow című albumán „diszkó-funkosította” John Williams zenéjét A cápá-ból (1975).

De a zenei nyitottság jegyében írt tangót (Tangó, 1998) futurista popot (Class of 1984; 1982), és karmestert alakított A vörös sárkány (2002) című horrorban. A filmzenéktől több mint 10 éve visszavonult, utolsó munkája a Csúcsformában 3. része volt.