A vörös hajú vérengző bábú ötlete Don Mancini fejéből pattant ki, az első, 1988-as Gyerekjáték pedig a mai napig a sorozat legjobbja. Négy további folytatás után, 2013-ban egyfajta reboot képében megszületett a Chucky átka, ami múltidézésként a maga módján működött ugyan, de túl komolyan vette magát, így önálló filmként kudarcot vallott. Két évvel ezelőtt a Chucky kultuszá-ban Mancini újfent próbálkozott, ezúttal egy viccesebb trashfilmmel. A végeredmény szintén felemás lett, megvolt benne a szériára jellemző fekete humor, csak a jó arányérzék hiányzott belőle.
Idén tiszta lappal indultunk, új stábbal, egy remake/reboot formájában.
A történet nagyban hasonlít az eredeti verzióhoz. A tinédzser Andy (Gabriel Bateman) kap egy modern „pajti babát" a születésnapjára. Kezdetben minden rendben megy, a fiú és a játékszer remekül szórakoznak, ám egy meghibásodás miatt a Chucky névre hallgató baba egyre több szörnyűséget követ el.
Bár a sztori váza azonos, Tyler Burton Smith író kicsit aktuálisabbá tette, modernizálta az alapfelütést. Az eredetiben egy sorozatgyilkos, vodoo mágiát alkalmazva szállta meg a tárgyat, jelen esetben erről szó nincs. Inkább egy nem túl hangsúlyos, mégis hatásos fricskát kapunk az eldigitalizálódásról. A babát gyártó cég egyik dühös alkalmazottja úgy dönt, hogy átprogramozza a játékot, amelynek saját tudata van és nincsenek gátlásai.
Épp ezért Chucky kezdetben ténylegesen nem gonosz, csak barátkozni szeretne. A cselekmény első fele így már-már egy kedves gyerekfilm benyomását kelti. Szimpatikus húzás volt Lars Klevberg rendező részéről, hogy hagyott időt kibontani a karaktereket, felvezette a konfliktust, motivációval szolgált és még a könnyed, humoros betétek is remekül álltak az összképnek. Majd érkeznek az Andy-t fenyegető hatások, Chucky-ból pedig előbújik az ördögi énje. Itt vált át a film slasherbe, ami hozza magával a zsáner sajátosságait, s egyben hibáit.
A szereplők illogikus döntéseivel, következetlen szituációkkal és a milliószor látott sablonokkal. Egy Gyerekjáték-filmet érdemes a helyén kezelni, kár komolyan venni a látottakat, de olykor kétségtelenül kicsúszik a gyeplő Klevberg kezei közül. Ellenben sikerült elérni azt, amit Mancininak régóta nem. Kreatívan és frappánsan adagolta a horror elemeket és a fekete humort, megragadva a sorozat igazi esszenciáját. A film nem kifejezetten ijesztő, egy, talán két jelenetet leszámítva nem is nevezhető brutálisnak, ugyanakkor árad belőle a slasher mozik utánozhatatlan hangulata, ami ügyes stílusérzékkel párosul. A legutóbbi Halloween-film próbálkozott hasonlóval és sikerrel vette az akadályt. Itt sincs másként.
Nem kell sem az év horrorjára, sem zsigeri borzongásra számítani, sőt, a Gyerekjáték-ba lépten-nyomon bele lehetne kötni, de az embernek nincs szíve hozzá. Mégpedig azért, mert a kitűzött célját maradéktalanul teljesíti. Megmutatja, hogy mitől vált Chucky az elmúlt bő 30 évben elpusztíthatatlan horror ikonná, s teszi mindezt piszok szórakoztatóan. Ha kell humoros, máskor feszült, egy percre sem unalmas bűnös élvezet, s egyben a sorozat legjobb darabja az első rész óta. Ez a groteszk gonosztevő még jó darabig szedni fogja áldozatait.