A jazz moziba megy: Van, aki forrón szereti

Szex, krimi, humor és jazz. Billy Wilder 1959-es alkotása a mai napig rendre az első helyen végez a különböző filmes intézetek és sajtótermékek szavazásain, amelyekben „minden idők legnagyszerűbb komédiáit” összesítik. Példának okáért 2000-ben az Amerikai Filmintézet százas listájának élére került, 2017-ben pedig a BBC által levezényelt nagy szavazáson (több mint 250 filmkritikus, 52 országból) hozták ki győztesnek. A Van, aki forrón szereti-t ugyanakkor nem csak a filmtörténet nagy vígjátékai között illeti meg kiemelt hely: minden bizonnyal ez a legkiválóbb remake, amit valaha forgattak. A filmet producerként, rendezőként és (I. A. L. Diamonddal közösen) íróként is jegyző Billy Wilder ugyanis egy 1935-ös francia filmet, a Fanfar d'amour-t, valamint annak 1951-es német verzióját (Fanfaren der Liebe) ültette át az 1920-as évek jazztől és szesztilalomtól felforrósodott amerikai miliőjébe.

A Van, aki forrón szereti eredetiségéhez annak ellenére nem férhet kétség, hogy kiindulópontja egy 1935-ös francia, illetve egy 1951-es német film. A Fanfare d'amour, illetve annak német verziója, a Fanfaren der Liebe főszereplője két munkanélküli zenész, akik végső elkeseredésükben nőnek öltözve egy lányzenekarban próbálnak szerencsét. Az alapötlet Robert Thoerentől származik, a nácik elől Franciaországba menekült színész-író szállította az 1935-ös film kiindulópontját, amiből a francia, majd később a német forgatókönyvíró-társak nem túl nagy eredménnyel próbáltak kihozni valami vicceset, illetve a kor társadalmi viszonyaira vonatkoztatva hiteleset.

A Thoeren-ötletbe beleszerető, de a német változatot olcsó erőlködésnek tartó Billy Wilder viszont úgy tudott érvényeset mondani az 1950-es évek amerikai társadalmáról, hogy az eredeti történetet nem csak az új kontinensre, de a „viharos húszas évekként” és jazzkorszakként egyaránt emlegetett évtized végére, az 1929-es Valentin-napi mészárlás (a szesztilalom maffiaharcainak leghírhedtebb leszámolása) idejére helyezte. A Van, aki forrón szereti így aztán egyaránt kötődik a gengszternoirhoz és a jazzfilmekhez, miközben a címben megidézett forróság nemcsak a húszas évektől meghatározó zenei műfaj hevületére, de a film fő témájára: a szexre is utal, mindezt egy évtizeddel a szexuális forradalom előtt.

Van, aki forrón szereti (George Raft) Forrás: AFP

A testiség persze eleve központi témája a két előzményfilmnek is, hiszen az alaphelyzet (két férfi a sok nő között) meglehetősen sikamlós. A forgatókönyv (át)írásakor Billy Wilder és I. A. L. Diamond viszont a végletekig fokozza a kiindulópont (az álcázás) lehetőségeit.

A Van, aki forrón szereti a megtévesztések és álcázások vígjátéka.

Két chicagói zenész, a szaxofonos Joe (Tony Curtis) és a bőgős Jerry (Jack Lemmon) egy razzia után elveszítik munkájukat a szesztilalom idején virágzó illegális lebujban. Egy vidéki munka miatt elkérik ismerősük kocsiját, de a garázsban szemtanúi lesznek egy véres maffialeszámolásnak, menekülniük kell, így nőnek öltözve csatlakoznak egy Floridába utazó lányzenekarhoz, de már a vonaton ellenállhatatlan vonzalmat éreznek a banda énekesnője, Virág (Marilyn Monroe) iránt. A rendre a megbízhatatlan szaxofonosokba beleszerető Virág Floridában milliomost akar fogni magának, ezt használja ki Joe/Josephine, aki kiadja magát dúsgazdag playboynak, miközben a hoppon maradt Jerry Daphnéként felkelti egy valódi milliomos agglegény, III. Osgood Fielding (Joe E. Brown) figyelmét (Josephine-t pedig egy portás fiú zaklatja).

A rengeteg átverés mégis a teljes elfogadás irányába mutat: Virág beleszeret Joe-ba, a szaxofonistába, Jerry/Daphne pedig nem tud olyat mondani, hogy eltántorítsa Osgoodot házassági szándékától (Wilder és Diamond a filmtörténet legtöbbet idézett zárómondatát írták meg).

Van, aki forrón szereti (Jack Lemmon) Forrás: AFP

A Van, aki forrón szereti alapvetően a tolerancia komédiája, ötvözve a krimi és a szex izgalmával. Előbbi direkt, utóbbi főleg indirekt módon, lebegtetve jelenik meg, persze túl azon, hogy a női főszerepet a kor szexszimbóluma, Marilyn Monroe alakítja. A film egyik zseniális csavarja a sok közül: amikor Virág találkozik Joe milliomos „alteregójával”, Juniorral a floridai tengerparton, a férfi nem veti azonnal magát a nőre, hanem eljátssza, hogy nehéz megszerezni, és akit nem érdekelnek az afféle „alantas” szórakozások, mint a jazz.

No igen, van, aki forrón szereti, magam a klasszikus zenét értékelem

– mondja a nőnek, aki rögvest rávágja, ő is, hiszen három évig a sheboygani konzervatóriumban tanult, elismételve azt a hazugságot, amit Josephine-től hallott. Tulajdonképpen a Van, aki forrón szereti legfontosabb szexuális allegóriája a forró jazz. Mert ugyan Wilder már a nemi szerepcserével és egyes jelenetek kivitelezésével (például Curtis és Monroe randevúja a hajón: ahogy a kanapén fekvő Curtis megemeli a lábát, miközben Monroe – mintegy terápiás céllal – megcsókolja) is szembement a korabeli hollywoodi cenzúrával, a fizikai vágyakozás legfőbb eszköze a filmjében: a zene.

Marilyn Monroe nem volt éppenséggel a legtehetségesebb énekesnő, mégis, előadásmódja tele szenvedéllyel. Már az első dalában, a Runnin' Wild-ban a szabad szerelem pergő himnuszát hozza ki Arthur Harrington Gibbs, Joe Grey és Leo Wood 1922-es slágeréből. De felcsendül Helen Kane 1928-as slágere (írták: Herbert Stothart, Harry Ruby és Bert Kalmar a Good Boy című musicalhez), az I Wanna Be Loved by You. Ez a dal lett a harmincas évek erotikától fűtött rajzfilmhősnőjének, Betty Boop megalkotásához mintául szolgáló Kane „védjegye” (ő lett a sajtóban a Boop-Boop-a-Doop Girl, innen is a rajzfilmfigura neve). A Van, aki forrón szereti hősnőjét angolul Sugar Kane-nek hívják, Monroe pedig legalább olyan erotikus átéléssel énekli a dalt, mint 30 évvel korábban Helen Kane.

Aztán később, miután Junior összetöri Virág szívét, Monroe Fud Livingston és Matty Malneck leghíresebb kompozícióját, az I'm Thru With Love-ot (1931) adja elő, a csalódott, de még mindig vágyakozó nő hiteles fájdalmával.

A filmhez felvettek még egy dalt, amit Monroe énekelt, de végül nem került be a filmbe. Pontosabban, kiváltotta a Runnin' Wild. A film „címdalának” zenéjét a Sinatra-, Bing Crosby- és Billie Holiday-slágereket komponáló Matty Malneck írta, megidézve az 1920-30-as évek szalonjazzhangulatát.

Malneck mellett a háromszoros Oscar-díjas Adolph Deutsch komponált a filmhez eredeti zenét – ám ezek csupán villanásnyi időre szólalnak meg. A legnagyobb szerep a Monroe-daloknak jut: mindhárom a hősnő aktuális lelkiállapotának áriája, s mindhármat (képek nélkül is) átitatja a szenvedély. Mindemellett a Van, aki forrón szereti zenéjét tekintve is hiteles lenyomata az 1920-as évek végének: a számokat hangszerelő és zenekaraival előadó Malneck és Deutsch a korszak jellemző jazzmuzsikáját idézi meg, de jellemzően a fehér big bandek által előadott, tánczenévé szelídített formában. Igaz, a chicagói „hot jazzt” főképp fehérek művelték, az olyan fekete muzsikusok, mint Louis Armstrong, W. C. Handy vagy King Oliver jellemzően a nyugati parton vertek tanyát, Duke Ellington és Count Basie pedig a Harlemben kísérletezték ki forradalmi zenéjüket.

Marilyn Monroe a Van, aki forrón szereti-ben Forrás: AFP

Az 1920-as évek jazzkorszakát megélő Malneck és Deutsch tehát minden tekintetben autentikus zenét adtak elő, és nem hagyták, hogy félrevigye őket az évszám: 1959-ben már leáldozott a big bandek és a hot jazz kora, javában tombolt a hard bop, és megszületőben volt a modális jazz (Miles Davis Kind of Blue című albumát szintén 1959-ben adták ki). A Van, aki forrón szereti töretlen népszerűségéhez ez, a zenében is hiteles korszakidézés is hozzájárult, de a zene nem pusztán aláfestő jelleggel bír, fontos kifejezőeszköze annak, amit filmjével Wilder a szórakoztatáson túl el akart mondani testről és lélekről.