A 88 éves csempész

a csempész
Clint Eastwood A csempészben
Vágólapra másolva!
Ha valaki kérdés nélkül közöl veled valamit, pláne, ha valósággal bizonygatja, akkor kezdj el gyanakodni, hogy hazudik. Ezt a gondolatot egy „motivációs szakember" önmanipulációról szóló könyvében olvastam. A könyv véletlenül került a kezembe, és az, hogy beleolvastam, bizonyítja, hogy az unalom is van olyan jó motiváció, mint bármi más.
Vágólapra másolva!

Azt, hogy önsegítő, „Hogyan legyünk boldogok / milliomosok / sikeresek / egészségesek" – illetve az összes együtt – könyvekből mindez valóban megtanulható vagy pláne megvalósítható lenne, éppúgy nem gondolom, mint hogy ha az ember elég sok Paolo Coelho-idézetet tud kívülről, akkor előbb-utóbb megérti az élet értelmét. De úgy látszik, egy-egy jó vagy hasznos gondolatot a legmeglepőbb helyeken is lehet találni. Mert a kezdőmondat tapasztalatom szerint eddig százszázalékosan igaznak bizonyult.

Clint Eastwood A csempészben Forrás: Warner Bros. /Claire Folger

És időről időre eszembe jut – legutóbb például egy moziteremben, Clint Estwood A csempész című filmjét nézve. Amikor a főszereplő Earl – Eastwood játsza, aki rendezte is a filmet – éppen harmadjára mondta el azt a gondolatot, hogy a legfontosabb, sőt, az egyedüli dolog az életben, ami számít, az a család.

Ez egyrészt így van, ki ne értene egyet? Akinek van családja, azért, akinek nincs, az meg azért. Akinek pedig van, de elveszíti, mint Earl, hát ő a leginkább.

Önmagában persze nem túl eredeti gondolat. Ki ne találna a Facebookon naponta legalább egy giccses képet – lány naplementében, puszilkodó gyerekek virággal, egy fiatal és egy idős kézösszekulcsolva –, rajta a felirattal, hogy ne a pénzzel meg a karrierrel és más világi hívságokkal törődj, hanem azokkal, akiket szeretsz, mert elszáll az idő, és az elmulasztott pillanatokat nem lehet visszahozni, és a pénz és a siker nem fog téged szeretni, ha majd ott állsz megöregedve... Egyszóval Coelho.

Persze, ha egy igazságot sokat ismételgetnek, attól még nem lesz hamis, csak közhely. És ha egy mégoly elcsépelt gondolat, egy műalkotás igazságává válik, akkor többé már nem is közhely. Valami ilyesmi történik A csempész-ben is. Earl élete egy zseniális színész játékán keresztül lesz a bizonyság, hogy aki a családját elveszíti, annak semmije sem marad.

Taissa Farmiga és Clint Eastwood A csempészben Forrás: Warner Bros/Claire Folger

Earl sikeres és szenvedélyes kertész, dísznövény-nemesítő, pontosabban tűzliliomokat nevel és ad el, és ezért beutazta az USA 41 államát. "Folyton úton voltam, hogy el tudjalak tartani benneteket", mondja a feleségének védekezve, egy nyilván százezredjére lefolytatott vitában, válaszul a szemrehányásra, hogy sosem volt ott velük, amikor szükség lett volna rá, és a válás után végképp eltűnt az életükből. Ismerős kifogás, csak éppen az első jelenetekben Eart azért nem megy el a saját lánya esküvőjére, hogy átvehesse az év liliomtermesztőjének járó kupát.

Tizenkét évvel később, már kilencven évesen, amikor csődbe megy és elárverezik a farmját, egy furgonnyi motyóval beállít az unokája esküvőjére, illetve az azt megelőző reggelire. Addigra a lánya már nem hajlandó egy szobában sem maradni vele, a felesége pedig azonnal megvádolja, hogy csak azért jött, mert nincs hová mennie. És mivel ez teljesen igaz, Earl dühöngve elrohan. Ekkor unokája egyik barátja ajánlatot tesz neki: ismerősei megbízható futárt keresnek. Earl nem tehet mást, elvállal egy fuvart. Egy táskát visz át az ősöreg furgonnal Mexikóból Chicagóba. És ettől kezdve lesz érdekes a történet, mert a táskában drog van, és Earl, aki életében egy büntetőcédulát nem kapott gyorshajtásért vagy tilosban parkolásért – vagyis mintapolgár – egy drogkartell legsikeresebb csempésze lesz.

Egyre többet csempész, és egyre többet keres, a pénzzel pedig csupa jót tesz: visszavásárolja a farmját, kifizeti unokája tanulmányait, megmenti barátai éttermét a csődtől. De mindez csak kármentés, mert amikor a felesége halálos ágyánál ül – ha már életében nem volt mellette, akkor legalább a halálakor -, csak annyit tud mondani: azért volt tíz jó évünk. Milyen szánalmas és szomorú mondat.

Dianne Weist és Clint Eastwood A csempészben Forrás: Warner Bros./Claire Folger

Akit pedig az érdekel, milyen bonyodalmak után fogják el Earlt és kerül börtönbe, nézze meg a filmet. Az még azért fontos, hogy a tárgyaláson ott van a családja, miután a lánya is megbocsátott neki az anyja temetésén, és az ő szeretetükön az sem változtat, hogy megtudják: nagypapából bűnöző lett.

Elnézést a hosszúra nyúlt történetismertetésért, megvan az oka. Persze, Eastwood játékát látni kell ahhoz, hogy valaki megértse, miért szereti mindenki ezt a végtelenül önző embert. Miért bocsátanak meg neki, miért kedvelik meg a drogdílerek, miért bűvöli el a nőket kilencvenévesen is. (Hát például, mert Eastwood még 88 évesen is őrülten vonzó. Persze, a hajdani szépségének – igen, szép férfi volt! – csak a romjai maradtak, de a charme-ja nem veszett el. Meg aztán az emberek szeretik a látványos romokat.) És mert hiteles a szájából a mondat, hogy „csak a család". Utolsó alkalommal egyébként éppen az őrá vadászó rendőrnek mondja, aki éppen rájön, hogy elfelejtette a házassági évfordulóját. És ahogy Eastwood megáll, mert a nyomozó utána szalad a kávézóban felejtett kulaccsal, és az arcán látszik, hogy azt hiszi, minden elveszett – a néző tudja, hogy ez az ember bármit képes eljátszani. És ez a legvonzóbb és legveszélyesebb dolog a világon. Megkockáztatható, hogy semmi nem tesz egy embert olyan ellenállhatatlanná, mint a tehetség. Márpedig Eastwoodból árad a tehetség varázsa.

Azt persze nem tudjuk, hogy az igazi drogdíler Tata – így nevezik a kartellben - mennyire volt vonzó. Mert létezik – létezett – Earl a valóságban is, és ezzel Eastwood, a rendező egymás után kétszer választott igaz történetet filmje forgatókönyvéhez, mindjárt A párizsi vonat után. És a végén az is kiderül, miért éppen erre a furcsa öregemberre volt szüksége – de mihez is?

A csempész-ről írt kritikák, recenziók tényként kezelik, hogy Eastwood saját magát, saját életét, saját hibáit, és saját vezeklését transzformálta művészetté. Aki 90-hez közel még filmez, azt talán nem túlzás munkamániásnak nevezni – már ha egy művész esetében van értelme egyáltalán a munka szót használni. De ha valaki mégis megteheti, talán az elhanyagolt családja.

És hogy Eastwood messze nem volt tökéletes férj és apa, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éppen A csempész bemutatóját használta a szimbolikus és látványos kibékülésre. A premierre nemcsak első feleségét hívta el, hanem a legidősebb, eddig el nem ismert lányát is. Vagyis először találkozott egymással Eastwood mind a nyolc gyereke nyilvánosan.

Emellett a filmbeli lánya szerepét egyik valóságos lányának adta, Alison Eastwood az, aki az engesztelhetetlen gyűlölettől eljut a megbocsátásig. Így valóság és fikció összeolvadása mintha csak Eastwood vágyát teljesítené.

Alison Eastwood és Clint Eastwood A csempészben Forrás: Warner

De a kiengesztelődéshez szükség van a bűnhődésre – és ehhez szükség van a csempész történetére. Mert Earlnek – Eastwoodnak? – bűnözővé kell válnia ahhoz, hogy elfoghassák, hogy tárgyalás legyen, ahol felállhat és a védője szavába vágva azt mondhatja: bűnös vagyok. Persze, nem a csempészetben. De ha a saját és az őket szerető emberek elrontott életéért, az ellenük elkövetett bűnökért nem kérhet magára büntetést, hát legalább a köztörvényes bűnért megteheti. A lényeg, hogy kiállhat és kimondhatja azt a két szót magának, a családjának, az egész világnak: bűnös vagyok.

Az embernek önkéntelenül is a Bűn és bűnhődés jut eszébe, nemcsak a cím miatt – ez csak egy újabb, mára közhellyé koptatott zseniális mondat lenne -, hanem, mert Dosztojeszvszkij regényének is az a vége, hogy Raszkolnyikov kimondja: én öltem. Ez a büntetés, és ez a feloldozás is: elismerni, kimondani az igazságot, a bűnt, és vállalni. És ami utána jön – Szibéria, vagy Earl esetében a börtön –, már nem is büntetés, inkább csak logikus és elfogadható következmény. Legalábbis ezzel magyarázható a film legutolsó képe: Earl elmélyülten, nyugodtan és megbékélve gondozza a liliomait a börtönudvaron számára elkerített kis kertecskében.

A csempész Forrás: Warner/ Claire Folger

Ha valóság és fikció párhuzamát kiterjesztjük a befejezésre is: Eastwood ezzel a filmmel mondta magát bűnösnek, és nyerte el a megbocsátást a premieren. Idősebb embert játszom, mint ami vagyok, mondta iróniával a szerepéről. Hiszen ő nem 90. Csupán 88 betöltött év van mögötte. Hogyne tudná, hogyne gondolt volna a forgatáson arra, amire a nézők is gondolnak: talán ez lesz az utolsó filmje. Hiszen a kritikusok már „méltó hattyúdal"-ról írtak A csempész kapcsán. Eastwood persze megérheti a százat, és készíthet még akár több filmet is. De ebben a korban már bármikor megtörténhet, hogy elalszik, és másnap egyszerűen nem ébred fel.

Persze kérdés, hogy meddig lehet elmenni az alkotóművész és az általa létrehozott szereplő azonosításában – és hogy el lehet-e menni egyáltalán a teljes azonosításig. Cees Nootboom holland író Dal a látszatról és a valóságról című kisregényében egy írót az a kérdés gyötör, hogy az általa kitalált szereplők és azok világa vajon ugyanannyira vagy kevésbé – netán inkább – valóságos, mint ő maga és az élete. És a következő lépés az a kérdés, hogy mennyi van ezekben a fiktív személyekben belőle, mennyire azonosítható velük? „Mit gondolsz – kérdezi a szereplője az általa kitalált szereplőkről –, lehetséges-e, hogy találomra kiválasztott szereplőkbe ... annyit adj önmagadból, hogy jobban megismerd saját magadat is?"

A holland író kételyeit azért idéztem ide, mert A csempész kapcsán nagyon is aggálytalanul és szélsőséges mértékben azonosítják a színész-rendezőt a szereppel. És ez az azonosítás támasztja alá a film értelmezését. Amelyről azonban mégis jobb lenne szerényen azt mondani: a film egyfajta értelmezését.

És ezért volt a hosszas történetismertetés, hogy kiderüljön, a puszta tényeknek létezik egy nagyon másféle olvasata is. Egy olyan értelmezés, amely a „csak a család" jelszavát is megkérdőjelezteti a főszereplővel.

Mert Earlnek nemcsak a létező drogcsempészhez, nemcsak a vallomáskényszerben szenvedő rendezőhöz van köze, hanem legalább annyira Piszkos Harryhez is. Vagy a Gran Torino főszereplőjéhez, Walt Kowalskihoz is – mindketten háborús veteránok, hogy csak egy hasonlóságot említsünk. Vagy talán az, hogy Earl piszkos pénze – angolul „dirty money", akárcsak Dirty Harry – kell megmentse az elszegényedő környéket, hogy abból lesz felújított étterem és korcsolyapálya és tandíj, talán nem éppen olyan társadalomkritika, mint az, hogy egy rendőr akkor tud érvényt szerezni a törvényeknek, ha megszegi azokat? És vajon Earl, aki sohasem parkolt tilosban vagy hajtott a megengedettnél gyorsabban, tényleg törvénytisztelő? Akkor hogyan képes eldönteni egyetlen perc alatt, hogy bűnözőket szolgál, és hogy ez nem érdekli? Nem arról van inkább szó, hogy nem akarja, hogy köze legyen a törvényekhez? Nem akarja, hogy köze legyen a társadalomhoz, végső soron nem akarja, hogy köze legyen az emberekhez.

A csempész Forrás: Warner

Earl és Walt mintha nem is olyan megnyugtató válaszok lennének a kérdésre, hogy mi lesz, ha Piszkos Harry nagyon megöregszik. Elsősorban egyedül marad. Mert Piszkos Harrynek soha nem volt családja – és erre talán inkább kifogás, mint ok, hogy a munkától nem volt rá ideje, vagy hogy ezt a munkát egy család mellett nem lehet folytatni.

Kifogást mindig lehet találni, ahogy Earl is talált. De árulkodó jelek mutatnak abba az irányba, hogy Earlnek és a hozzá hasonlóknak azért nincs családjuk, mert nem akarják, hogy legyen. Ahogy barátaik sincsenek. Persze tudják, hogy kellene. És igen, őszintén szenvednek néha, amiért nincs. De jobban szenvednek a bármiféle, akár önként vállalat kapcsolat kötöttségétől, mint a kapcsolat hiányától. Mert ezeknek az embereknek alapvetően nincsen szükségük senki másra. Ők a valódi – jöjjön az újabb közhely! –magányos farkasok. Egyetlen dolgot akarnak: tökéletesen szabadok lenni. És ez, gondoljanak bármit a szabadságvágyról közhelyeket posztoló tömegek, borzasztóan ritka és cefetül fájdalmas. Nekik és bárkinek, aki szereti őket, és akiket szeretnek. Mert tudnak szeretni, szerelembe esni, sokszor talán mélyebben is, mint az átlag. De a legjobban azt szeretik, ha békén hagyják őket.

Ettől még nem feltétlenül mizantrópok – Kowalski az, Earl nem, ő kifejezetten kedves és könnyen, jól kommunikáló ember. De krízishelyzetben azonnal lehull az álarc. Amikor a drogdíler fegyvert szorít Earl fejéhez, olyan személytelenül és szenvedélyesen mondja, hogy lője le, végezzenek már gyorsan, hogy teljesen zavarba hozza a bűnözőt. Mert látni a szemén, hogy így is gondolja. Mert ez a határ: amikor valakinek a saját élete sem igazán számít sokat. Ezekkel az emberekkel szemben mindenki védtelen, mert életkortól függetlenül óriási élettapasztalatuk van, hiszen egy olyan partról látják az életet és saját magukat is, ahová mások képtelenek eljutni. Ezért, és mivel valójában nincs szükségük senkire, hihetetlenül vonzóak. És képtelenség rajtuk fogást találni. Olyanok, mint egy zárvány: kikezdhetetlenek. Mivel lehet hatni egy emberre, akit a halálfélelem sem érdekel? Ilyen volt Don Quijote és ilyen volt Kolhaas Mihály. Ilyenek a szelíd motorosok – nekik a motor jelenti azt, amit Kowalskinak az 1972-es old timer, és ugyanúgy szeretnek úton lenni, mint Earl.

Earl pedig a virágait szereti úgy, mint Walt az autóját. Sőt, az, hogy a lányát Irisnak nevezte, éppen azt bizonyítja, hogy szerette a gyerekét. De a virágokat talán még jobban. A film talán legfontosabb pillanata, amikor a volt felesége megkérdezi Earlt, mégis miért imádja annyira ezeket a növényeket? Azért, jön a meglepő válasz, mert egyetlen napig élnek, gyönyörűek, és aztán végük – talán nem érdemlik meg a törődést?

Ez a kicsit szentimentális banalitás olyan távlatot nyit a film és Earl mögött, amely már szinte ijesztő. A csempész nem éppen az a film, amely elbírna mély filozófiai fejtegetéseket, de itt azért érezni, hogy ez az ember valami olyasmit tud az élettel kapcsolatosan, amit megfogalmazni már képtelen. De amin túllépni is képtelen. Azt, hogy ő maga is egy tűzliliom.

És ezért talán az a szép, őszinte vallomás és beismerés a bíróságon, ha nem is hazugság, de nem is a teljes és kizárólagos igazság. Talán nem(csak) bűnhődni akar, hanem csak börtönbe kerülni. Mert ha kint marad, törődnie kell a családjával, akikkel kibékült, vagy ismét halálosan megbántani őket. Mert akkor el kell menni a hálaadás napi vacsorára, amelyre a lánya meghívta. Viszont a börtönben az várja, amit egyedül akar az élettől: ha ő békén van, békén is hagyják, anyagi gondjai nincsenek, és nyugodtan foglalkozhat a tűzliliomokkal. Ezt látni az utolsó képeken: egy virágtövek fölé hajló öregembert, aki megtalálta a boldogságot egy nagyon abszurd mennyországban.