Nyughatatlan özvegyek: milyen nehéz 5 millió dollár?

Vágólapra másolva!
A filmipar nagy pénzeket mozgató műhelyeiben nyilván nagyon meggyőző prezentációkat kell tartani arról, hogy miért fektessenek egy-egy produkcióba. Olyan mondatokat akarnak hallani a döntéshozók, hogy mitől nem nagy a kockázat. Nem kíváncsiak olyan érvelésre, hogy ez a film nem hasonlít semmire, ami eddig készült, hogy egy újdonság. Azt akarják hallani, hogy milyen már jól bevált elemek vannak benne. A Nyughatatlan özvegyek ügyesen átcsúszott a szűrőn: máshonnan ismerős elemekből áll össze, a rendezője és a forgatókönyvírója hasonlót csinál benne, mint amivel sikeres lett, magának az új filmjüknek mégis van egyedi hangulata. Kemény és hatásos, amit csináltak, nézhető egyszerű bankrablós filmként is, de sokkal több annál, mert az ember arcába tol egy kiábrándító világot: tessék, így élünk.
Vágólapra másolva!

A bankrablás szinte csak ürügy, hogy emberi sorsokról meséljen a Nyughatatlan özvegyek, de még ebben a szálban is felbukkannak elgondolkodtató mozzanatok. A sok blőd akciófilmhez képest üdítő kivétel, hogy a férjeik helyébe lépő amatőr rablónők előre kipróbálják, hogy három hátizsákba osztva tudnak-e elég gyorsan futni az 5 millió dollárral. Sőt, ha valamelyiküket kilövik, akkor tud-e dupla teherrel mozogni a másik. Rövid, de nagyon tanulságos jelenet az is, hogy milyen egy első találkozás a Glock 17-essel annak, aki életében nem lőtt még pisztollyal. A lőfegyvermániások szubkultúrája éppen csak felvillan egy igazi „gun show”-n, de sok idő nincsen vele foglalkozni, mert haladni kell a bankrablást elmesélő, de teljes világképet adó történettel. Nagyon szerencsésen sikerült különböző szempontokat egyensúlyba hozni a Nyughatatlan özvegyek-ben. A művészfilmes, sőt képzőművész hátterű rendezőnek nem kellett feladnia alkotói látásmódját, és mégis stúdiórendszerben finanszírozott tömegfilm készült. Nem szakad el hagyományoktól, előzményektől a Nyughatatlan özvegyek, de azért nem is csak másolja őket.

A forgatókönyvíró és a rendező továbbfejlesztette azokat az eszközeit, amelyek eddig sikert hoztak, és ezek nagyon jól passzoltak egymáshoz.

Aki csak egy feszes tempójú heist filmet akar a popcornja mellé, az megkapja. Aki szeretne még napokkal később is gondolkodni a filmen, esetleg beszélgetni róla, az is kap ehhez muníciót.

Viola Davis, Colin Farrell Forrás: AFP

A férfiak erőszakos világába belecsöppenő és ott helytálló nő már régi séma. Az 1963-as klasszikusban, az Amerikai fogócska című akcióvígjátékban az ijedt szemű főszereplőn, Audrey Hepburn-ön követelik a már halott férje által ellopott pénzt. 2000-ben készült a Fűbenjáró bűn, a magyar címénél lényegesen jobb vígjáték Brenda Blethyn és Tcheky Karyo kiváló alakításaival. A friss özvegynek rá kell jönnie, hogy a férje szélhámos volt, adósságokat hagyott maga után, a jólétük csak látszat, és mivel adott hozzá az üvegháza, belevág a marihuánabizniszbe. Egyre több akciófilm készül nőkkel, az Ocean's-franchise is megkapta idén nyáron a maga női darabját. Luxusvilágban vicces nők vagányságból rabolnak. Ennek éppen ellenkezője a Nyughatatlan özvegyek, ahol a félresikerült rablásban felrobban a meneküléshez használt furgon, benne négy rabló és kétmillió dollár.

A kirabolt gengszter egy hónapot ad az özvegyeknek, hogy megtérítsék a férjeik által okozott kárt. Mivel nemhogy a csóró katonái, de az agytröszt bandafőnök sem hagytak maguk után vagyont, egyetlen esély megvalósítani azt a rablást, aminek a tervét már kidolgozta a precíz rabló.

A férje (Liam Neeson) ügyeiből kimaradó, tiszteletre méltó társadalmi státuszban élő feleség kénytelen felnőni a feladathoz, összefogni az elszánt özvegyeket. Viszont semmi sem megy olyan simán, ahogy előre számítani lehet rá, egymást érik a nagy csavarok a történetben. Feszes tempójú, rohanós filmről van szó, temérdek mellékszállal és mellékszereplővel. Mindegyik erős, de nincs mindegyik megfelelően kibontva. Hétköznapi, józan logikával bele lehet kötni imitt-amott a történet felépítésébe is. De ennyit igazán el lehet nézni akkor, amikor a nagyrészt számítógépes animációval készülő akciófilmekben sokszor már a gravitáció sem érvényes.

Michelle Rodriguez, Elizabeth Debicki Forrás: AFP

Steve McQueen egyáltalán nem törődik vele, hogy ugyanezen a néven már létezett egy legenda, őt így anyakönyvezték, ezen a néven szerzett Oscar-díjat, az adatbázisok meg csak küzdjenek meg a feladattal, hogy ne legyen kavarodás (szokott lenni). Steve McQueen Londonban nőtt fel, képzőművészetet tanult és tulajdonképpen a videóinstallációkon, a kísérleti kisfilmeken keresztül érkezett el a játékfilmekig. Készített egy kis költségvetésű filmet IRA-tagok 1981-es börtönlázadásáról és éhségsztrájkjáról. A kőkemény, de artisztikus Éhség fesztiválsikereinek köszönhetően Steve McQueen még független, de már félig-meddig amerikai, New Yorkban játszódó filmet forgathatott. A szégyentelen szexfüggő főszereplője (Michael Fassbender az IRA-főnök után egy másfajta fanatizmust játszik el szuggesztíven) tulajdonképpen egész jól elvan abban a New York-i közegben, ahol az alkalmi szex mindennapos dolog, az ideiglenesen hozzá költöző húga szembesíti vele, hogy ő beteg.

Harmadik filmjével Steve McQueen oda is ért az amerikai filmgyártás első vonalába anélkül, hogy bántóan nagy kompromisszumokra kényszerült volna.

A 12 év rabszolgaság kilenc Oscar-jelöléséből hármat váltott díjra, a legjobb film lett 2013-ban. Eddig nem esett szó Steve McQueen bőrszínéről, ami fekete. Egy filmrendezővel kapcsolatban éppen az a nem korrekt (politikailag meg úgy általában véve sem), hogy ezt számon tartjuk. Steve McQueen érzékeny a társadalmi témákra, így a feketék helyzetére is: foglalkozik vele, de nem akar propagandista lenni. A 12 év rabszolgaság esetében egy 19. századi gyapotültetvény működésének bemutatásához, ahol ráadásul szadista a tulajdonos (Michael Fassbender újabb mániákus figurája is Oscar-jelölést ért) éppen jól passzolt Steve McQueen belemenős, kemény stílusa. De az a jó az ő naturalizmusában, hogy sohasem nyers és nehézkes, mindig jelen van némi artisztikum. Steve McQueen mind a négy játékfilmjét ugyanazzal az operatőrrel (Sean Bobbit) és ugyanazzal a vágóval (Joe Walker) csinálta, az összeszokott csapat egy nagyon változatos képi világot képes magabiztosan létrehozni, ami elég eklektikus, de egyáltalán nem kusza. A rabszolgaság kegyetlen viszonyairól bőven készültek már filmek, a 12 év rabszolgaság-nak némi súlyt adott a filmes munka minőségén túl, hogy egy megtörtént esetet fekete forgatókönyvíró és fekete rendező vitt filmre.

Talán nem erőltetett a párhuzam, hogy a londoni művészvilágból elinduló Martin McDonagh harmadik filmjére (Három óriásplakát Ebbing határában, hét Oscar-jelölés) odaért az amerikai filmgyártás első vonalába, ahogy három lépcsőben Steve McQueen is megjárta ezt az utat.

A zsibbasztóan jellegtelen filmek tömege ellenére (bár Hollywoodban régebbi korokban is sok kacat készült, csak talán az őket eladni próbáló, dübörgő marketing nem hirdette őket idegesítő módon remekműnek) megnyugtató, hogy ezek szerint még nyitva van a lehetőség azok számára, akik Európából jönnek, és formában, tartalomban egyaránt valami karcosat, szabálytalant csinálnak.

Elizabeth Debicki, Viola Davis, Michelle Rodriguez, Cynthia Erivo Forrás: AFP

Korábban Quentin Tarantino és Guy Ritchie is beleszőtte a gengszterfilmjeibe, hogy a bűnözők között rasszbeli és nációbeli különbségek miatt feszültségek vannak. A rablásra készülő özvegyek között van latin, fekete és aki fehér, az is lengyel bevándorlók leszármazottja. Az akciószínészként használt Michelle Rodriguez meggyőző családanyának is, az akció meg rutinból megy neki. Elizabeth Debicki saját lengyel származását kapta meg a figurája is: valószínűtlenül vékony, esendő, sebezhető nő, akit szintén nagyon megerősítenek a megpróbáltatások. Viola Davis szakszervezeti aktivista tanárja művelt, kiegyensúlyozott nő, mintha a tanítványai lennének, úgy irányítja a többieket, közben maga is az összeomlás határán van.

A rablás története összefonódik azzal, hogy éppen a választási kampány hajrája van Chicago egy nem túl jó helyzetben lévő kerületében.

Generációk óta egy ír család tagjai itt a képviselők, valószínűleg ők is mint gengszterek kezdték, és a módszereik olyan sokat nem is finomodtak azóta. A 87 évesen is még aktív színész Robert Duvall kiválóan hozza az apát, akinek megromlott egészségi állapota miatt van szükség új képviselő választására. A fogatlan oroszlán pontosan fogalmaz: itt nincs mit mérlegelni, ez olyan, mint a háború, ahol vagy ölsz, vagy meghalsz. A fiának, aki már régóta nyakig benne van a család korrupciós és egyéb simlijeiben éppen az a baja, hogy ő nem érzi magát olyan erősnek, alkalmasnak, mint az apja. Michael Fassbender neve csak apja miatt német, de Írországban nevelkedett, viszont most nem ő kapta ezt a szerepet, hanem a szintén ír Colin Farrell. Talán most nem kemény fanatikus, hanem puhányabb, kétkedő figura kellett, talán csak a régi harcostárs, Fassbender nem ért rá. A másik esélyes képviselőjelölt a környéket uraló fekete bűnbanda feje (Brian Tyree Henry), aki az embereinek nyíltan el is mondja, hogy belefáradt már a törvényen kívüliségbe, ugyanazt akarja folytatni, csak némi hivatalos tekintéllyel megtámogatva. Politikus és gengszter között nincsen igazi különbség. Az ír klán sarja fel is ajánlja a fekete gengszternek, hogy ha annyira vágyik a társadalmi elismertségre, akkor hagyja nyerni, csak a háttérben osztozzanak meg az üzleten. Ebben a történetben még a pap is korrupt, pénzért árulja a jelölteknek, hogy melyikükre való szavazásra buzdítsa a gyülekezete tagjait.

Azért nagyon jó a Nyughatatlan özvegyek forgatókönyve, mert minden figura cipeli a maga terheit. Mindenkinek árulásokat, csalódásokat kell elviselnie. Egy aggasztóan valóságos világban játszódik a sablonos rablási sztori. Kiválóan megírt szerepek, jó kézzel összeválogatott színészek, akik egytől egyig kitesznek magukért. De miért épp Chicago? Valószínűleg a másik forgatókönyvíró miatt,

Steve McQueen ugyanis Gillian Flynnt kérte fel, hogy legyen segítségére a nyolcvanas évekbeli angol tévésorozatból kölcsönvett alapsztori feldolgozásában.

Gillian Flynn apja filmtörténet tanár volt, gyerekkora óta filmek bűvöletében élt, ő maga kritikusként kezdte, és amikor már eleget tanulmányozta, hogyan csinálják mások, maga is nekiült. Mint a Holtodiglan, a Sötét helyek és az Éles tárgyak írója mára a női főszereplős, a nézőt folyton meglepő, nagy csavarokkal operáló thrillerek specialistája lett. A szakértelem az szakértelem. Nem biztos, hogy fekete rendező feketékről hitelesebb filmet tud csinálni, és női forgatókönyvíró hitelesebb női figurákat tud megteremteni, de talán van a dologban valami. Gillian Flynn Chicagóban él, és a Nyughatatlan özvegyek olyan valóságosnak és sokfélének mutatja ezt a várost, ahogy korábban egy film sem. A nyomornegyedtől az előkelők világáig, lepusztult részektől a luxushelyekig bejárunk mindent.

Lüktet és rohan az egész város, szinte örvénylik a szereplők körül.

Hasonlóan sikeres volt Michael Mann 1995-ben, mikor olyannak tudta ábrázolni az agyonfilmezett Los Angeles-t, hogy rácsodálkozott az ember. A Szemtől szemben is egy rablásról szólt, de nagyjából mindegy volt, hogy az sikerül-e vagy sem, hanem az volt a lényeg, hogy melyik szereplőnek mi a sorsa, és hogyan néz szembe vele. A Nyughatatlan özvegyek ugyanezt tudja, még a mellékszereplők is érdekes figurák benne, és mindenkivel kapcsolatban ez a kérdés a fontos: tud-e fordítani a sorsán vagy az magával sodorja.