A cinikus lázadó, aki filmekre cserélte a családi vagyont

Vágólapra másolva!
Két filmnek (Mi történt Baby Jane-nel?, A piszkos tizenkettő) köszönhette a világhírt, de jóval több, méltatlanul keveset emlegetett kiváló darabot, és egy lassan feledésbe merülő remekművet (Csókolj halálosan) forgatott. Robert Aldrich az egyik legtermékenyebb amerikai filmes volt, három évtized alatt mintegy harminc nagyjátékfilmet rendezett. Szélsőséges indulatokban tobzódó és végtelenül cinikus, sokszor tabudöntögető víziókat, amelyeket legtöbbször arra a gondolatra fűzött fel, miszerint a jó és a rossz között vergődő ember ki van szolgáltatva a környezetének, erőszakos lázadása a körülmények ellen pedig szükségszerű, de legalábbis logikus következmény.
Vágólapra másolva!

Robert Aldrich Ó-Hollywood fenegyereke volt, sokszor a csőd szélére sodródó álomgyári „függetlenfilmes”, aki busás családi örökséget áldozott fel a nagy szerelem, a film kedvéért. 1918. augusztus 9-én a Rhode Island-i Cranstonban született, módos családba. Az apja, Edward Bugess Aldrich lapkiadót működtetett, a nagyapja, Nelson W. Aldrich republikánus szenátor volt, unokatestvére (anyai ágon), Nelson Rockefeller pedig később Gerald Ford alelnökeként tevékenykedett. Volt némi köze tehát a vagyonos Rockefeller családhoz is, a „bizalom körében” biztos helyet szántak neki a Chase Bank elnöki székében, jövőbeni főrészvényesként. Ennek érdekében küldte a család a Virginia Egyetemre, ahol jogot és közgazdaságot hallgatott, de 1941-ben, miután feleségül vette a szintén előkelő családból származó Harriet Fostert, úgy döntött, Los Angelesbe megy nászútra: egy másik frigy érdekében. Az egyetemi tanulmányait megszakította, és 50 dolláros heti fizetésért stúdiómindenesnek állt.

Szó szerint feláldozta a rá váró milliókat a filmezés oltárán, „botrányos” döntését ugyanis rokonsága soha nem bocsátotta meg, és kitagadták az örökségéből.

A dolog pikantériája, hogy Aldrich pont annál az RKO-nál vállalt munkát, amit a családi örökségét többek között filmekbe forgató különc zseni, Howard Hughes (Scorsese Aviátor c. filmjének hőse) 1948-ban megvásárolt (Hughes korán elvesztett szülei sem feltétlenül lelkesedtek volna azért, hogy fiúk az olajfúró-szerszámgépgyár tőkéjét költséges és kockázatos hobbikra, filmes és repülőgépipari vállalkozásainak finanszírozására használta).

Robert Aldrich Gaby Rodgerst és Ralph Meekert instruálja a Csókolj halálosan forgatásán Forrás: AFP

Aldrich fokozatosan és megfontoltan haladt felfelé a filmes ranglétrán, s bár tizenkét évet kellett várnia az első saját nagyjátékfilmre, de közben kiváló mesterektől tanulhatott. Olyan rendezők asszisztense volt, mint Jean Renoir (Mindennapi kenyerünk, 1945), William Wellman (G.I. Joe története, 1945), Robert Rossen (Test és lélek, 1947), Abraham Polonsky (A gonosz ereje, 1948), Max Ophüls (Caught, 1949), Joseph Losey (The Prowler, 1951) vagy Charlie Chaplin (Rivaldafény, 1952). 1951-től a televízió számára kezdett rendezni (China Smith, The Doctor), első nagyjátékfilmjét 1953-ban forgatta le az MGM-nek. Az Edward G. Robinson főszereplésével készült A nagy szövetséges könnyed ujjgyakorlat volt, de már megmutatkozik benne az Aldrich érdeklődésének középpontjában álló körülmények elleni lázadás tematikája, nem kevés önreflexióval: a film egy baseballedzőről szól, akinek legújabb kiszemeltjét az apja eltiltaná a játéktól.

Második filmjének, az 1954-ben készült World for Ransom-nak már a producere is volt, noha rendezőként nem íratta ki a nevét a stáblistára. A China Smith című tévésorozat helyszíneit és szereplőit „újrahasznosító” nukleáris világvégével riogató noirt 10 nap alatt forgatta le, mindössze 90 ezer dollárból, s bár bemutatása idején kifejezetten kedvezőtlen kritikákat kapott, Aldrich leginkább amiatt volt mérges, amiért a történet „pikáns” szála (az atomtudós elrablása ügyében nyomozó magándetektív rájön, hogy a szerelme leszbikus) a cenzúra áldozatául esett.

1954 termékeny év volt Aldrich számára: a független film noir után két kiváló western következett a Hecht-Lancaster produkciós cég égisze alatt – mindkettő Burt Lancaster főszereplésével, és a magyar származású Ernest Laszlo Oscar-díjas operatőr közreműködésével. Az apacs harcos Massai (azóta sokszor elregélt) történetét eleveníti fel: a floridai rezervátumba tartó menetből a harcos megszökik, hogy visszaszerezze szülőföldje szabadságát. Az apacs harcos a filmötletet felkapó Lancaster számára leginkább azt a célt szolgálta, hogy izmos bronzbarna felsőtestét mutogathassa a vásznon, a feketelistára került Joseph Losey helyét átvevő Aldrich viszont az első indiánpárti hollywoodi alkotás lehetőségét látta a projektben, amelyben a főhős a biztos túlélés (rezervátum) helyett a harcosok szabad életét választja. A film óriási siker volt, ahogy a Lancastert ezúttal (Gary Cooper ellenfeleként) negatív figuraként szerepeltető Vera Cruz is – annak ellenére, hogy a korszak westernjeihez képest nyersen ábrázolta az erőszakot. Az amerikai polgárháború után, a mexikói felkelés idején játszódó „kincshajsza” amorális és cinikus karakterei, szókimondása és (abban az időben) nyílt brutalitása olyan westernek előtt törte az utat, mint A hét mesterlövész, A vad banda vagy a Volt egyszer egy Vadnyugat.

Vera Cruz (Burt Lancaster) Forrás: Getty Images

A két westernkasszasikere után Aldrich ismét késztetést érzett, hogy producere legyen filmjeinek, egyúttal visszatérjen a film noirhoz. Az 1955-ben forgatott A nagy kés és a Csókolj halálosan Aldrich korai karrierjének két legjobb alkotása (nem kis részben a filmeket fotografáló Ernest Laszlo egyedi látásmódjának köszönhetően), sőt,

a Csókolj halálosan a rendező egyik legjobb filmje.

A Clifford Odets színdarabjából készült A nagy kés valóságos kirohanás a hollywoodi stúdiórendszer erkölcsei ellen, amelyben a sikeres színész (Jack Palance) szabadulna a munka kötöttségétől, hogy rendezze a házasságát, de a stúdió emberei semmitől nem riadnak vissza, hogy újabb hét évre béklyóba kössék.

A nagy kés (Jack Palance) Forrás: AFP

A Csókolj halálosan nagyobbat markol a hollywoodi példabeszédnél. Ez Aldrich egyik legösszetettebb műve: egyfelől a nukleáris apokalipszis víziója (az atomparanoiát már második filmjében meglovagolta), a világvége egyszerre neurotikus és lírai metaforája, másfelől brutális – stílusában naturalista, fantasztikus elemeit illetően nihilista – búcsú a film noir klasszikus, nagy korszakától. A film noir alkotói előszeretettel nyúltak a krimihez, de Chandler vagy Hammett kifinomult stílusához képest dörzspapírszerűen durva Mickey Spillane korábban nem hozott lázba komoly filmest (és később sem nagyon). Igaz, A. I. Bezzerides forgatókönyve is jelentősen eltér Spillane azonos című regényétől, abban ugyanis szó sincs nukleáris fenyegetésről, sem kémkedésről, ahogy a keménykötésű privát kopó, Mike Hammer sem egy nárcisztikus, mások megkínzásában élvezetet lelő vadállat, aki áruba bocsátaná a titkárnőjét. Bezzerides és Aldrich – és persze a detektívet megszemélyesítő Ralph Meeker – viszont Hammer keménységének szélsőséges eltorzításával megalkották a film noir legsötétebb és legmocskosabb antihősét, akinél még az a legfinomabb vallatási módszer, hogy torz vigyorral az arcán rácsapja áldozatának kezére a fiókot.

Csókolj halálosan (Lily Carver) Forrás: AFP

A Csókolj halálosan Hammer brutalitásán túlmenően is erőszakkal van kikövezve, a detektív egy később halálra kínzott nő kérésére bonyolódik bele a rejtélyes, a „nagy hogyishívjákot” (radioaktív hasadóanyagot, az anti-Grált) tartalmazó bőrönd utáni hajszába, hogy végül minden levegőbe repüljön (nem mellékesen: Tarantino Aldrich filmjéből emelte át a Ponyvaregény világító belsejű táskáját...).

Noha két saját gyártású noirja kedvező kritikákat kapott, a Csókolj halálosan csak Aldrich halála után lett az amerikai filmkánon része – Hollywoodban sokan ferde szemmel néztek a republikánus családból kiátkozott, a kor ízlésének túlságosan szabadelvű rendezőre, 1957-ben például a Columbia producerei kipenderítették a The Garment Jungle direktori székéből. Európa viszont hamar felfedezte magának: A nagy kés rendezéséért Ezüst Oroszlán-díjat vehetett át Velencében, Roham című háborús drámájáért (1956) az olasz kritikusok díját kapta meg, az Őszi falevél című drámáért (1956) a Berlini Filmfesztiválon kapott rendezői Ezüst Medvét, majd 1959-ben a fesztivál zsűrijének elnöke volt (Németországban forgatta a Tíz másodperc a pokol című háborús filmjét). A francia új hullám szellemi műhelyében, a Cahiers du cinema hasábjain Jacques Rivette és Francois Truffaut méltatta filmjeit. Igaz, az egyik Cahiers-interjúban megjegyezte, nem mindig érti, amit a francia filmkritika (később a francia film) fenegyerekei írnak róla. Egyetlen vágya volt, hogy a saját filmjeit készíthesse el – persze épp ez a makacs „szerzői filmes” igény és látásmód vívta ki a „papa moziját” temetni akaró későbbi újhullámosok tiszteletét.

Nem mindig sikerült a száz százalékig saját film elkészítése: Aldrich egész karrierje során a stúdiómegbízások és a saját ötleteinek megvalósítása között ingadozott.

Az ötvenes évek második felében például három második világháborús filmet forgatott, ebből egynek volt a producere (Roham), egyet az európai producerek kegyéből a saját ízlése szerint írhatott át (a Tíz másodperc a pokol forgatását azért is vállalta el, mert a The Garment Jungle után két évig nem kapott munkát), egynek pedig (Lángoló hegyek) a hollywoodi stúdiók ismételt bizalmát köszönhette. Utóbbit Az utolsó napnyugta című westernnel (1961) és a Szodoma és Gomora című bibliai eposszal (1962) hálálta meg (ennek forgatásáról nem kisebb rendezőt rúgtak ki, mint a B stábot vezénylő Sergio Leone).

A cikk a következő oldalon folytatódik.