Átejtve: amnéziás vígjátékból ennél többet nehéz lenne kihozni

Vágólapra másolva!

A filmek magyar címének kiötlése körül dadaista költők is dolgoztak évtizedeken keresztül. Más magyarázatot nehezen lehet találni arra, hogy például miként kaphatta egy 1987-es film A vasmacska kölykei címet. Szó sincs benne vasmacskáról, pláne nem a kölykeiről. Egyébként könnyed vígjátékról van szó, ahol a kissé bumfordi, de ép erkölcsű kisembereknek lesz igaza a gőgös gazdagokkal szemben. Ja, és mindent legyőz a szerelem. Bár a különböző tévécsatornákon rendszeresen feltűnik a bemutatója idején is sikeres vígjáték, a produceri bölcsesség úgy ítélte meg, hogy itt az ideje egy leporolt, sőt áramvonalasított verziót készíteni.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Eva Longoria Anna Faris Átejtve A vasmacska kölykei eugenio derbez

A teljes amnézia orvosilag egy rendkívül ritka jelenség. Tulajdonképpen nem is létezik: nehéz elképzelni olyan fejsérülést, hogy a memória törlődik és más képességek tökéletesen megmaradnak. A filmekben kedvelt dramaturgiai eszköz a teljes amnézia: megfosztani valakit az identitásától. Aztán újabb csavar lehet a történetben, hogy egyszerre visszatér minden emlék. A nyolcvanas években volt még olyan naiv a romantikus vígjátékok világa, hogy ennyi beleférjen.

Amikor három évtizeddel később nekirugaszkodtak a remake-nek, akkor a poénfelelősök jól ráéreztek, hogy kell ide némi önirónia.

A szappanopera-rajongó szereplőt sokat cikizik a latin-amerikai teleregények valószínűtlen sztorijai miatt. Végül azonban ő állapíthatja meg diadalmasan, hogy lám mégiscsak olyan a valóság is (mármint a film valósága), mint egy szappanopera. A kórházban pedig az orvos sajnálkozva jegyzi meg, hogy keveset lehet tudni az amnéziáról, mert nagyon ritka, náluk utoljára egy fiatal nő volt amnéziás még a nyolcvanas években. Ez a visszautalás az eredeti filmre egy kis belterjes poén.

Normális mozinéző nem azért néz meg egy remake filmet, hogy az eredetijével összehasonlítsa. Egyszerűen csak át akarja adni magát az élménynek. Általában csak arra érdemes tekintettel lenni, hogy az újabb film megáll-e a lábán önmagában. Az Átejtve megáll a lábán, de azért érdemes egy kicsit mégis felemlegetni az eredetit, mert nagyon pozitív dolog történt. A remake-ek nagy része olyan, mint egy rossz minőségű fénymásolat: halvány. Ebben az esetben a kreatív stáb nem sajnálta az energiát és felturbózta az 1987-es anyagot.

1983-ban Goldie Hawn és Kurt Russell összeházasodtak, miután egy film forgatásán egymásba szerettek. Egyiküknek sem ez az első házassága, de később tartósnak bizonyult, a mai napig együtt vannak.

A bulvárfaktor már akkoriban is számított a marketing szempontjából, A vasmacska kölykei a sztárpárra lett írva.

A szeszélyes milliomosnő megalázza az egyszerű melóst, aki a yachtján dolgozik. Aztán éjszaka beleesik a tengerbe, amnéziásan kerül kórházba, de a férje örül, hogy megszabadult tőle. Viszont mint afféle oregoni Ludas Matyi, a melós felismeri a bosszú lehetőségét: jelentkezik mint férj, úgyis jól jön neki a segítség, hiszen egyedül neveli négy gyerekét.

Az új változatban egy playboy-t leckéztetnek meg. Vagy azért, mert ezekben a változó időkben egy férfi megaláztatásain felszabadultabban lehet nevetni, mint egy nőén. Vagy pedig azért, mert Eugenio Derbeznek kerestek szerepet. Ő Mexikóban már régóta nagy sztárnak számít, és szívósan dolgozik rajta, hogy Hollywoodban is minél előbbre jusson. Kinézete miatt behatárolt, hogy milyen szerepei lehetnek. Tavaly például a Hogyan legyél latin szerető-ben azt a már őszülő halántékú latin lovert játszotta el, akit lecserél egy fiatalabbra az őt kitartó nyolcvanon túli gazdag asszony. Kétségbe esve próbálja magát egy másik özvegy nyakába sózni, mert életében nem dolgozott. A film sikere érdekében még Mexikó csodafegyverét, Salma Hayeket is bevetették.

Eugenio Derbez tehát az amnéziás milliomos, Anna Faris pedig a gyerekeit egyedül nevelő anya,

aki ebben meglehetős rutinra tehetett szert az Anyák gyöngye eddigi 110 részében. A 2018-as film hat perccel hosszabb, mint az 1987-es. Az eredetiből gyakorlatilag minden benne van, és mivel három évtized alatt a vígjátékok tempója igencsak gyorsabb lett, ez azt jelenti, hogy az új verzió sokkal dúsabb, tele van új poénokkal. Több a szórakoztató mellékszereplő, több a kacskaringó a valószínűtlen történetben.

A forgatókönyv szerzőiként hárman vannak feltüntetve. Az eredetit megíró Leslie Nixon (Csúcshatás, Hajlakk, Nem férek a bőrödbe), Bob Fischer, aki az Egy rém rendes család-dal kezdte a pályát és azóta sok tapasztalatot szerzett, illetve a film rendezője, Rob Greenberg, aki A dumagép és az Így jártam anyátokkal sorozatok környékén fordult elő különböző beosztásokban. Tudni lehet azonban, hogy ott van ilyenkor a háttérben még egy gegcsapat. Bár némely esetekben hiába izzadnak, az a filmen nem segít, maximum csak izzadságszagú lesz tőle. Most azonban akárhányan is igyekeztek vicceket kicsiholni magukból, sikeres volt az erőfeszítésük.

A film minden mondata poén, de legalábbis szórakoztató. Oda-vissza utalások, indaként végigkúszó motívumok. Ziccerek minden mellékszereplőnek.

Mondjuk szükség is van erre, mert a fő fordulatok nagyon kiszámíthatóak (még az eredeti film ismerete nélkül is). De megkapjuk, amiért a moziba jöttünk: jól érezzük magunkat. És végig ott van a finom önirónia: ez csak egy könnyed vígjáték, mára ez a program.

De közben mégsem. Minden feltűnés nélkül tesz két nagyon erős állítást a film. (1) A szorgalom, az igyekvés visz előre: tanulni kell és dolgozni. (2) A család a legfontosabb. Ha ezek szerint éled az életedet, akkor elfogad az amerikai társadalom. Még ha latino vagy is. Merthogy ez a téma duplán megjelenik a filmben. Az amnéziás playboy egy dúsgazdag mexikói család tagja, ahol „örökösödési háború" zajlik éppen, vetélytársának ezért is jön kapóra az eltűnése. Ez a vonal egy az egyben szappanopera paródia.

Viszont fontos szerepe van egy latino házaspárnak, akik segítőkész barátai a főszereplő családanyának.

A férj építőipari vállalkozást, a feleség (Eva Longoria a Született feleségek-ből) pizzériát vezet, többnyire latino alkalmazottakkal. Mind jóravaló, a társadalomba beilleszkedő amerikai polgárok.

Sőt a főszereplő családanyának a bosszún kívül azért kell egy hónapra a férjpótlék, mert vizsgára készül.

Ápoló akar lenni, tanulással feljebb kerülni a társadalmi ranglétrán.

Oregonban vagyunk, ami nem különösebben trendi hely, de békességben telnek a hétköznapok. Egyszerűen nincsen negatív szereplő. Mindenki igyekszik: tanul, dolgozik. Fontos a család: körülülni az asztalt vacsoránál, tengerparti piknik, közös biciklizés.

Az egész világot ellátó amerikai szórakoztatóipar termékeiben sok az extremitás, a deviancia. De ugyanúgy jelen van, mint ebben a filmben is, hogy mitől is lett a világ legerősebb állama az Amerikai Egyesült Államok. Hogy soha nem tévesztették szem elől, hogy úgy lehet a hétköznapokban, apránként erőssé tenni egy országot, ha stabil családokban mindenki igyekszik jól teljesíteni. Az USA lakóinak úgy 15%-a latino, és egyre csak érkeznek az újabb bevándorlók. Sok a vita emiatt.

Ez a könnyed vígjáték csak úgy mellesleg ennyit üzen: nem a bevándorlás önmagában a probléma, hanem hogy hajlandók-e az érkezők a stabil erkölcsi viszonyokhoz alkalmazkodni. Jó munkavállalónak és jó szülőnek lenni.

Az USA egészéhez mérve Európában már meginogtak az erkölcsi viszonyok, ezért még nagyobb veszélyt jelent a beilleszkedni nem akaró bevándorlók tömege. De még van esélye Európának is, ha erős akar lenni. És ez nem belemagyarázás. Az amerikai média még mindig stabilan közvetíti a hagyományos értékeket. Akárcsak egy ilyen gesztussal, hogy Oregonban beilleszkedve élő, jószándékú latinókat szerepeltet a film, pedig a történet szerint az etnikumuknak nincsen jelentősége.

De akárhova nézünk, felbukkannak példák. Mondjuk David Lynch terepe nem a tömegmédia, kiemelkedő művészről van szó. Sajátos világlátással, extrém, bizarr filmekkel. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és önmagához képest szokatlan filmet alkotott. A Straight story – Igaz történet egy roadmovie, keresztül Amerikán, és egyetlen negatív szereplője sincsen. Jóindulatú, hétköznapi emberekkel találkozunk benne. Az a David Lynch, aki annyiszor engedett bepillantást az emberi lélek sötét mélységeibe valamiért fontosnak tartotta megmutatni, hogy létezik egy nagyon normális Amerika is. Az ő filmes tudása pedig akkora, hogy ez a filmje is erős lett. Az Átejtve persze csak könnyed vígjáték, csetlő-botló szereplőkkel, de azokat az értékeket ők sem tévesztik szem elől, amik egy ország jövőjét biztosíthatják.